Az asszony kissé hátravetett fővel ült, arcát könnyedén fölemelve, és szép vonalú, gyöngéd leányválla utánalendült az ütemsoroknak. A két gyertya sápadt sugárcsíkja alapján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette, és kiemelte a sötét fal teréből. Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltjai mögül különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon? Az egész arcát szokatlanná tette a zene, áthangolódottnak látszott, felszabadult életűnek és nyugtalanítónak. “Milyen szép ma anyám!” – mondta félhangosan Pál.
Melyikükre néz vajon? Ferenc összekulcsolta az ölében a két kezét, és akaratlanul imádságos volt e mozdulata. Előregörnyedt, nézte őt és éles, fájó, boldog villanások jártak át a lelkén. Már eldöntötte magában – hogy íme, elkövetkezett rá valami —, jött-jött, puha lábakkal, halkan, diadalmasan és komolyan – be az ő okos, egyszerű és szegény életébe. Egy ilyen szerelem! Mi lesz vele. Ám ez az élet legigaza és legelevenje. – Leborulni elé vagy meghalni érette – ez volna jó. Az óra zengő kis ércszava fulladtan vert el valamit; tízre járt. Az óra fölött a falon arckép – egy eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből. Ez volt – a férfi, az egyetlen, aki hozzá illett, és itt már minden elvégződött. A zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait – az asszony arca halványan átpiroslott – a technikai fáradtságtól talán. Hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú bensejében a zokogás vágya; a sok elfojtott, bennrekedt forró gyermekérzés mind, mind. Mit tegyen, mit tehetne? Mindig így lesz már ezentúl? Az utolsó akkordoknál az asszony elfordította a fejét. Mosoly volt ez – gyors, meleg és szomorú? Neki szólt? – Bocsánat volt.
– Én még anyóval maradok egy kicsit – mondta Pál, amikor Ferenc búcsúzni készült.
A másik felállt. Egy percig még azon félt és ujjongott, hogy mindjárt-mindjárt a kezében lesz egy pillanatra az asszony keze. Aztán ez is megvolt. Egyedül haladt a fiúszoba felé, a lelke tántorgott belül; – olyan egyszerre jött mindez. Arccal a párnákra borult, azt hitte, sírni fog, és örült, hogy egyedül lehet. Ám csak mélyen, szaggatottan sóhajtott – fölkelt megint —, és lassú, álmatag, boldog babrálással szedte le magáról a ruhát. Falnak fordult, és gyorsan, édesen elszunnyadt.
Az álma szűzies volt és boldogan izgalmas. Valami folyó partján látta ülni az asszonyt gyászos és királynői pompájú öltözetben és nehéz vasbéklyóban két csodálatos kezét. Eddig nem ismert idegáramlások futottak végig rajta e bilincsek láttán. Ő gyors, zakatoló, kicsi hajón sietett megmentésére, minden pillanat közelebb vitte; ám az nem nyújtotta felé szép fogolykezeit. Némán és sápadtan ült, és nézte őt félig hunyt pillái alól. Talán mosolygott.
Felriadt – szeme kipattant, és ebben a pillanatban már szégyenletesnek érezte az álmát. Egy idegen asszony; – ha a fia tudná. Meg akart fordulni, és maga előtt látta Pált.
Köpeny volt rajta, és fején kalap.
– Hová készülsz? – kérdezte tőle majdnem ijedten, és felült az ágyban.
Vállat vont, és leült mellé a takaró szélére. Ideges volt, a szája remegett, mint akit nem volna nehéz sírásra fakasztani.
– Mi bajod? Hova akarsz menni?
– Egyelőre – nevetett fel röviden – valami egészen alkalmatos helyre. A “Bolero”-ban friss a személyzet – nem jönnél velem te is? A városba – no.
– Most – megőrültél? Mit beszélsz? Mit gondol édesanyád?
– Hát – öreg mesterem —, úgy látszik, ő éppen ezt akarja. Tanuld meg, hogy egy asszony se okosabb a többinél. Semmi, na! Most azután nyakára mászok az életnek – Wein, Weib und Gesang —, valahova majd csak kilyukadunk. Még rám találsz egyszer a halottnézőben vagy a rendőrségnél – anyám úgyis karriert akar tőlem.
Sarkon fordult, elment – hangos ajtónyitással, élesen fütyörészve. Felindulásában és keserűségében végletes és durcás volt, egészen kivetkőzött önmagából. Sok mindenre képes ilyenkor – gondolta Ferenc, és félálmosan utánarévedt egy ideig. Még zavaros volt előtte a dolgok összefüggése – ösztönszerűen nyúlt megint a ruhái után. Felöltözött.
Közben ajtók halk nyitódását hallotta ott kinn, csöndes lépteket, suttogást. A verandán találkozott a háziasszonnyal.
Rézi abban a percben húzta be maga után az ajtót. Az asszony fel-alá járt – mikor meglátta, a kályha falához támaszkodva állt meg, és bevárta őt.
– Szegény gyerek – mondta —, ugye, felzavartuk?
Mosolyogni próbált, és úgy beszélt, mintha apró házi rendetlenségről volna szó. De a hangján, egész alakján izgalom remegett, nagyon halvány volt, és mély árkú szépséges szemei alatt – valóban könnyek nyoma. A fiatal fiú az arcába nézett, és egy pillanat alatt forró lelke egész elfogultságával, a hivő egyoldalú áhítatával pártjára szegődött. Szinte gyűlölte Pált, amiért fájdalmat okozott neki. Ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját; – és a leányt, e ravasz kis kékharisnyát, aki bizonyára számítással és nagyravágyással van tele. Úgy érezte, fel tudná áldozni az egész világ minden ügyét – és az ő fiatal testét-lelkét – mind, egyetlen könnye miatt.
– Elment, ugye? – kérdezte az asszony, szelíd bizalommal, és már nem palástolta aggodalmát. A fiú némán bólintott, és eltelt keserűséggel a másik ellen. Most messze csatangol a tavaszi éjszakán, poétás, bolond tetszelgéssel a számkivetettség pózában – milyen önző és gonosz igazság az ő igaza! —, Ferenc, aki sohasem ismerte a szülőit, mély, lélekig ható részvéttel értette meg e percben a nemzedékek tragédiáját. Hogy eljön egy nap, amikor nem értik egymást többé, és hiába volt az egész élet áldozata, gond, munka, lemondás. Mennyi elpazarolt érték van itt, mennyi szépség, asszonyos, édes báj, Fennkölt jóság; – mindez kinek?
Szemben álltak – az asszony puha alakja a kályha langyos, fehér falához simult. Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs éjszakai lég szállongott be hozzájuk – messze terülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. Csendben voltak. – “Ha én lehetnék a fia!” – gondolta a fiatalember, rettegve, mintha ezzel is megsértené. És már gyűlölte ezt a félénk, áhítatos gondolatot. – Lázas merészséggel fordult az idegen, halott férfiarckép ellen. “Kije volt ez?” Vad, keserű szégyenkezés fogta el. A torka szárazon, égve szorult össze – már pillanatokig tartott a csend —, és egyszer látta lassan lecsukódni az asszony szemét.
– Mit tehetnék? – tört ki majdnem nyögve. – Mit lehetne!…
Az asszony felnyitotta a szemét és ránézett. Az első pillanatban összeszorította ajkait, és elpirult kissé. Most már látnia kellett. E szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arcot; nagy, néma izzású szenvedélyt a szép, felhős, sötétbarna szemekben, szikár, csontos vállai remegését, e fogvacogtató izgalmat és hasztalan, bús igyekezetet, hogy mindezt palástolja. Látta, és meg kellett éreznie, hogy ez itt mégis a kész teljes férfiú szerelem immár – a hallgatag, komoly és elszánt; nincs magyarázata, értelme vagy kelete – ez a szerelem. És férfi áll mellette egész, forró, odaadó valójával e percben, amikor minden, amiért élt, elhagyni készül őt. Most – egyszer utoljára még – a szerelem, a fiatalság. Erre gondolt vajon?
– Mit tehetnék? – Mindent megtennék – ismételgette a fiú görcsösen, jelentés nélkül, mert szüksége volt ilyen semmitmondó szavakra. Aztán elszállt egy sóhaj – rövid, nagyon picike és önkéntelen —, az asszonyé. A szeme nedves volt, meleg sugarú és bánatos – talán több is ennél, hamvadó rejtélyekkel, álmatag, fojtott veszedelmekkel teli. Feléje nyújtotta a jobb kezét – puhán, hajlékony simulással fektette bele a kemény, barna tenyér érdes mélyébe – és úgy hagyta egy pillanatig. – Még egyig aztán – vagy tovább. – Ennyi volt.
Visszavonta – leejtette egy percre —, nem következett semmi. Már egyenesen, komolyan, kedves, szomorú fölénnyel nézett a szemébe.
– Igen – mondta —, ha jó akar lenni – menjen utána. Menjen és vigyázzon rá. Magára hallgat; – megteszi, ugye?
A fiú némán, görnyedten hajolt meg előtte. És vette a köpenyét – alázatosan, kiverten, boldogtalanul. Szinte örült, hogy mindjárt kinn lesz a levegőn, ahol megállhat – nekiborulhat valami falnak, és sírhat.
1909
Rablás
A dohányfüstszagú, züllött kis tetőszobát lassan lehelte be az alkonyati homály és a hideg. Ócska, nagy bútortestek béna és rideg sziluettje tolódott itt a falak keskeny közei elé, siváran ülepedett meg a nagy csend és az idegen, bús téli este.
Grádicsos kis hegyi utcában, furcsa alpesi jelmezű, öreg villaház szemöldökorma alatt rejtődzött a csöpp diákodú; nagy, fehér, egyetlen ablakszemével a befagyott, néma folyóvízre bámult és a ködbe fátyolozott nagyvárosra odaát. Itt benn keményre süppedt, szégyellősen keskeny és lerongyolt díványon nagy darab legényfiú feküdt hanyatt; az utolsó cigaretta csutkájánál tartott, és a gondolatai most kezdtek illendőképpen, buzgón és hozzákészülten – valahogy literatúrásan nekikomorodni.
“Itt a vég! – mondotta, élvezve e gondolat jelentékeny voltát. – Nincs egy garasom, nincs fűtőszén; éhes vagyok és nem gyújthatok lámpát. Az élet!”
Ám ezek szógondolatok voltak, belsőleg szándékosak, leckések. Túl rajtuk, benn, tudattalan igazisággal ilyesmi rejtődzött:
“Kell ez nekem – jó ez most, áldott kis korgó gyomor, fázás! Hogy legyen mire visszaemlékezni majd annak idején. (És már színezte, fogalmazta, élvezte ezt az emlékezést.) Ezen átesett mind, aki felülkerekedésre termett. Holtbizonyos, hogy felül fogok kerekedni: csak hadd lássuk még egy kicsit ezt; – a züllést – ezt is vinni kell valamire! Mindenből a teljeset, élére állítottat, a megfoghatót; aztán egyszerre lendüljön vissza az élet, mint az inga. Az élet! A nyakán ülni – néha engedni, várni —, hirtelen zabolán rántani. Jó ez!”
Rajtakapta magát. Megfészkelődött egy kicsit fektében, és érezte, hogy a térdei dermedettek a hidegtől. Akkor pozitívumokra igyekezett gondolni kifejezetten, alannyal és állítmánnyal. Hogy csakugyan üres a lámpa, hogy ma sötétben fog maradni és megpróbál – valóban itt a legfőbb ideje – kitalálni valamit. Az otthonról hozott tolldunnát pedig a lábaira kell takarni, és nem vetkőzni le ma. – Igen, hát hogy is? – Az egyetemen utána kellene nézni valami privát órának délutánra; a szolga kerít, ha megalkusznak. És Weisz, a ragyás, aki még tavaly került fel hazulról, egész télen statiszta volt az Operánál, és egy koronát kapott minden estére. Hja, semmi előítélet! Aztán, mint végsőnek tartogatott mentsvár került eszébe megint, hogy ajánlólevele van a Krajcáros Lapok-hoz a vidéki újságja szerkesztőjétől, akinek tárcákat írogatott még az érettségi előtt. Hm! Holnap!
Hetek óta ült itthon, és nehéz tülekedéssel, nekifeszült akarások és rövidéletű kétségek közt ostromolta a fehér papiroslapokat. Kicsiholni – kihozni valamit; újat, igazat – önmagát! Az ebédre való hatosaiból vette meg a nagy, előkelő újságok számait, ahová az írásait beküldözte; minden reggel lement a kicsi trafikosboltba a lapokért, lüktető szívvel, félve és bizakodva. Ám ezt az izgalmat is csaknem élvezte, édesnek, elevenítőnek találta, és még mindig nem települt a lelkére csüggedés. Szinte tudatosan és tisztán látta maga is, mint kerekedik felül újra meg újra fiatal gőgje, konok és áldott fanatizmusa és öntisztelete. Rugalmasnak, terheltség nélkül valónak szerette tudni az idegeit; és rettegett, akarva félt e hite elvesztétől. “De nincs-e már ez aggodalomban valami beteges? Nincs-e már bennem is valami szomorú, furcsa métely?” – gondolta némelyik percben, és csak ez volt, amin összedöbbent. Ilyenkor eszébe jutott, hogy apja, szegény, amíg élt, írástudója volt a hitközségnek; vézna, csöndes, ahogy beszélik, és meg-megálló nézésű. Csak az anyja és övéi friss hangú, pénzzel és emberrel bánó, nagy praktikájú szatócsok.
Felállt, végigment a kis szobán, és megint kellemes büszkeséget érzett arra a gondolatra, hogy lám, egészen a maga erejével ki tudott szabadulni azok közül. Ott akarták fogni – “hivatalnok úrnak” – napidíjasnak a városhoz —, most haragusznak rá, és itt csak magára támaszkodhat. – Ó, méltó küzdelem lesz ez – derék próbálkozás! – És nem vette észre, hogy úgy leli kedvét ebben, mint Grant kapitány kalandjaiban, amiket tízéves korában olvasott.
Odaát a falon túl vagy a folyosón könnyű nesszel járt-kelt valaki – gyors lábak kopogtak le a lépcsőn, aztán csend lett. – Az ám – Julis! Bejöhetne legalább! – És a fiúnak hirtelen élénkséget vert az agyába a rágondolás, az átsurranó kívánság. A háziasszony cselédje – igen; porszagú kis szoknyáiban, fiatal szája zamatával – kurta, parasztos, éles kacajával, mely frissen csattant zöldségfejek nyers illatához hasonlít, ami felszökken apró boltok előtt a városi utca aszfaltbűze fölé. – — Tegnap este. – — És önkéntelen kapcsolattal érezni vélte a szoba melegét. Igen – — – bizony! Tegnap itt fűtve is volt – ropogott, izzott a kis vaskályhában – és a lámpa égett. Pedig ő – hát ő nem adott Julisnak szénrevalót egy hete már. És nem kérdezte meg – honnét? Odaát, az első-emeleti erkélyszobában valami rendes ember lakott, tisztviselő, széles gallérú, vasalt és pontosan kelő; annak van egy szenesfülkéje valahol a lépcsőház mögött, Julis kezeli. És a petróleum is! – — A fiú érezte, hogy elvörösödik egy kicsit, megállt az ablaknál, és dobolni kezdett az üvegen. “Na, semmi előítélet!” – mondta félhangosan és megfordult. Ám megint – — – nyomtatott betűk formáiban gördültek agyába a felszabadító ötletek, amiket legelevenebbnek hitt – tán Nietzsche-aforizmák, mert fiatal és fogékony intellektusa épp Nietzsche-korát élte hónapok óta már, és elmerült e nagy hízelgő szólamaiba. “Semmi előítélet!” variálta egészen szabadon mesterét és kissé erőltetve – tetszelgett ebben.
Most vállat vont, megfordult, s egyszerre az íróasztalhoz lépett. Egy pici oldalfiókot rántott ki vaktában, és tapogatva nyúlt bele. Lám, hát csakugyan – itt volt a kulcs. A leány tette ide. – A raktárpadlás kulcsa, a pántos ajtóé, mely az övé mellett nyílik a rövid és sötét kis folyosó végén. No lám! És látni vélte a kis cselédet, amint elmenőben, a kilincset fogva, kedves zavarral, mintha csak mellesleg, ügyetlenül rejtett fontoskodással mégis – elmagyarázta az ügyet.
– Igen – egy láda, ami senkié! Hát kié volna? Tele van valamivel. Az én anyám keresztanyja harminc esztendővel ezelőtt itt volt házmesterné még a régi, szélütött háziúr idejében. Most a vakok menházában lakik – már kilencven éves, és mindjárt elfelejti, amit beszél. Ezt is elfelejtette azóta, egyszer, csak úgy, eszébe jutott – és mondta nekem, hogy tán még most is itt van az ócska bútorok közt az a láda; mert a mostani háziasszony is már nagyon lábfájós, öregecske volt, amikor a házat örökölte. Nemigen járt a padláson. A ládát, hogy valami asszony vagy leányféle hagyta volna itt, aki akkor a házban lakott. Külső országbeli, hirtelen el kellett utazni neki, a törvényen keresték, vagy mi; azt mondta, visszajön vagy ír a holmija után, de hírét sem hallották azóta. Bizonyosan meghalt. Akkor két-három gazdája is cserélődött a háznak, de nem laktak itt; a mostani asszony meg nem is tud felőle. Senki se tud. Kié az most, fiatalúr? Én megnéztem. Le van szegezve, de nem nagyon. Tele van valamivel.
Tűnődni látszott, mondjon-e még valamit, és a fényeskedő, dióbarna szemében felcsillant az adakozás asszonyfölénye. Friss leányválla először hajladozott mostanában a gyors, odavetett, de bolondul erős és tüzes ölelések alatt, és már anya módjára kezelte a fiút – e kócos és piros, szapora beszédű kamaszleány. Most tán megfogta a mese káprázata is – azt hitte, véka aranyat, ezüstöt, szem nem látta kincseket juttat a kezére meghittjének, akinek mástól lopta a fűtőszenet és lámpaolajat. Nem szólt többet – a szemével intett, és leszaladt a lépcsőn.
A diák alig gondolkozva nyitotta ki a szomszéd kis fiókot is; csakugyan, a leány mindent rendben odakészített. Feszítővasat, fogót, darab faggyúgyertyavéget. “Hol szerezte ezt mind össze?” – mosolygott a fiú. Aztán kabátot vett magára és óvatos vadásznyugalommal előreleskedve kilépett a folyosóra – — – —
Egy keresztgerendán gyámoltalanul táncolt a faggyúcseppel odaragasztott gyertyavég lángja, a diák sűrű leheletpárákat fújt a hidegbe, és öntudattal, majdnem szertartásosan állt meg a fölfeszített deszkafedél előtt. Félgondolatban – furcsa gőggel üdvözölte önmagát. – “Ez tehát cselekvés – gondolta komolyan —, erőszakvétel a nyomorúságon, babonákon, félelmen – magamon. Amit most tettem – ez a mozdulat, a kezem rándítása, gördülő eseménylavinákat szakíthat rám; – rendőrség, elmaradás az egyetemről, nyomor, Amerika, a talentumom kibomlása, vagy züllés, öngyilkosság. – — – És megtettem. Mert akartam. – És… igen, holnap reggel zálogházba megyek, azután ebédelni valami jó helyre, lesz kávéház, szobabér – Julisnak egy forint – nem —, az összeg fele. Milyen galád is vagyok! Milyen galád merek lenni! Igen, én túl vagyok mindezeken – túlnőttem.”
Ezeket gondolta, ilyen gyerekségeket pillanatokig a jéghideg, félhomályos padláson; – aztán hirtelen összegörbítette a jobb marka dermedt ujjait, és belemélyítette lezsúfolt idegen holmi közé. Átesett az első mozdulaton; – mélyet, nagyot lélegzett. Mintha valami – az énje súlyosabb fele pihenőre kéredzett volna ebben. – “Megtettem – gondolta gyorsan, magát békéltetően —, és könnyen ment, töprengés, alkudozás nélkül. Csak ezt akartam. Most már – lássuk!”
És könnyebbülten; szinte önfeledt kíváncsisággal hajolt a nyitott láda fölé.
Vatta volt felül, jó vastag rétegben szürkén, porosan, csomósan. A fiú megnézte, kezébe fogta. Át volt tűzdelve itt-ott kockás gépvarrással, mint a régi mantillák bélései, egy darabon még rajta a nyomott, fekete bársonycafat. Különös! Testhez szabott, gyöngyös, fakó brokátköpenyke; hol láthatott egyszer, valamikor olyat? Egy percre lehunyta a szemét, arcához emelt egy vattacsomót; és megszagolta. Harminc év – ötlött eszébe egy kicsit zavarosan; és valamire csodálkozva emlékezett. Látta egyszerre az apai nagyanyját egy vézna, árnyékos szemű kis öregasszonyt, aki a család régi jó módját emlegette halkan, bólintott a fejével – és minden hanyatláson és szegénységen át holtáig megőrzött egy ezüst mosdóservice-t. – Egy pillanatig csaknem nyugtalanul kutatta lelkében a temetés emlékét, tudta, hogy azelőtt, régebben még fel bírta idézni. – Már nem sikerült – kiesett. – — De azután – — amikor az édesanyja pergő szóval kirakta, szellőzte, árulta a holmit az elhagyott kis szobából – minden ablakot felrántott. – Milyen kis fiú volt ő még – tán ötéves! És mintha újraérezte volna azt a mély, különös, oktalan szorongást – mint akkor —, hogy fülledten illatos, vén szekrényeket bolygattak. – — Egyszerre fölvetette a fejét, és mind a két kezével nyalábba húzva a foszlányos tölteléket, ledobta a földre.
Ó! Csészék – pici, virágos, csodálatos holmik —, mind külön becsavarva, féltő gonddal. Kibontotta sorban, dideregve, de vigyázattal, összekeresve mindnek a párját, és sorba állította őket a vastag, gyalulatlan tetőgerenda lapján. Két fázó kezét a hóna alá kellett dugnia, hogy megmelegedjék; azalatt hát leült zsákmánya mellé ő is és nézte. Beh gyönyörű – gondolta és ebben a percben csak ezt, semmi egyebet. Karcsúk voltak, gyöngéden kényeskedők, mint egy kis úrileány – dús, meleg aranyozással az elegáns ívbe csavarodó, finom fülecskéken —, ódon gráciával kifelé görbülő ajkaik szélén tán még a mokka zárkózott, dúskálóan mély és tiszta zamata! Ki érinthette utoljára a csészeajkakat, amik harminc éve feküsznek itt és alusznak, némán, megőrizve az utolsó napot, az utolsó leheletet, egy kézről lehullott porszemeket, amely búcsúzva takargatta gyönge formáikat. – Hogy – asszonyé lehetett az a kéz vagy lányé! Hogy tán azóta mindörökre por – hogy már nincs! Most gondolt először erre, és röviden, csodálkozón sóhajtott. Miért csak most? Hisz csodálatos ez! Mennyi érdekeset, szokatlant lehetne végiggondolni felőle – milyen szépeket! A pillanat átsurranó álmodozásában szinte olvasni vélte új csengésű szavak betűit, ritmusos, megtalált, kielégülést okozó mondatokat. Az élet darabja ez itt – ez öblös és sötét ládaüreg, rég elmúlt érintések melegével a mélyén: a múlt, a rejtély, maga az ember – vagy az asszony. Kinyitotta a szemét, de érezte, hogy a nézése réveteg; és a párás homályban, táncoló, nyurga fénysávok között, mint valami nagy, egyszerű szimbólum, a múlt és jövő hozzáférhetetlen nyugalma, úgy feküdt előtte, a súlyos, nagy, barna árnyéktömb, az idegen láda. Az egész gőgös tudatosságát mintha leejtette volna magáról, mint szoros ruhát; és észre kellett vennie, hogy ez jólesik. Ettől fogvást valami mindennél bensőbb – játékszerű, vagy “l’art pour l’art” izgalom érdeklődése szállta meg és könnyű láz, amint gyorsabban hozzáfogott.
Mennyi minden volt ott! Soha nem látott, idegen bájú formái egy másik idő ízlésének; különösek és jelentékenyek, mint az embermunka, mint az ember közvetlen közelsége. – Névjegytál – zsírfényű, sárgás alabástromból, keményen metszett nagy szőlőfürtökkel a szélén. Szögletes, kicsi porcelán gyufatartón a treffdám fekete lóheréje és piros tarokkszív. – Most százredőjű molyjárta selymet rángatott szét – kis szürke köpenyke volt – türelmetlen gyerekizgalommal, hogy zizegve hullt a földre, megakadt, és tovább tépődött a szögeken. Milyen különös, engesztelő gyöngédséggel szabadította ki és emelte vissza! Egy apró, fekete ébenfakazetta rejtődzött a selyemrongyba takarva; gyöngyházvirágokkal, belül fehér csontból; olyan alakú, mint egy pici koporsó. Mi lehetett benne? Burnót vagy ékszer, száraz virág. Igen – fiatalnak kellett lennie az asszonynak – a kéznek, melynek ittfeledett nyomában turkál most az övé. Némelyik tárgy újságdarabba volt göngyölve – ám a gyönge, lobogó fénynél elmosódón táncoltak reszkető ujjai közt az idegen nyelvű, apróbetűs, csonkított sorok. Eldobta és tovább kutatott. – Milyen rendszertelenség! – gondolta egyszer és mosolygott. Ó, asszony csomagolt itt, fiatal, siető, zavart és szomorú; tán megcsókolt és megkönnyezett búcsúzva egy apró, lelkes holmit, és izgalmában – igen, valóban, itt – összetörte a másik percben. Szép volt vajon az az asszony?
Skatulyák következtek; kicsik és nagyobbak, mind más-más alakú. Egy csataképes nürnbergi játékdobozban kesztyűk fekete selyemből, viseltek, hosszú ujjúak. Ilyen volt a keze! De erre hirtelen, szinte ijedten rázárta a fedelet megint, és a másik után nyúlt. Egy szürke vászonnal bevont kis doboz tetején, fekete viaszosvászon lapon édeskés matrickép; benn gombok, sok-sok gomb, mindenfélék – fülesek, rézverettel, cifra alakúak, szövöttek, csontból valók, gyöngyházasak és cérnaszálúak meg sujtásos paplangombok sárga selyemből. A fiú arra gondolt, hogy egészen kicsi korában, téli estéken, ha magas nádszéken ült az asztal mellett, sokszor kiöntötték elébe a gombos skatulyát, és ő boldog volt, ha apró kezével játszhatott, rakosgatott köztük. Milyen jó is az. Gombok – lomok, csodálatos, idegen kaszatok! Ez itt kötőkosár, égetett ezüstből, csipkés finom veréssel; és a pamutgombolyag belsejében csörög valami. Lúdgége! És egy szem kukorica benn! – Különös, hogy eszébe jutott! Ilyenre gombolyítottak régen. Nagyanyó is, és ő néha tartotta a pászmát neki.
Pihent kissé, és már nem érezte úgy a hideget – a hajladozás fáradságától talán. A gyertyafénybe nézett révülten, félig hunyt szemmel; nem, nem akarta felriasztani önmagát! Még, még! Nos – virágváza, zománcos üveg, átlátszó; csiszolt bíborpettyekkel az oldalán – és a csomagolásnál kedvesen ügyetlenül tömték ki, hogy megóvják – valami puha holmival. Ah! Női harisnya, fehérre mosott, finoman éles cérna; csipkeszerűen mintázva kötött a boka táján. A fiú megmarkolta, belesüppesztve az ujjait, és maga elé nézett egy percig. Hisz itt már… itt mind fehérneműek következnek. Egy pillanatban csaknem kisiklott önmagából megint: mintha valaki, egy másvalaki – meglátta volna, hogy a homloka átpirul kissé, és gúnyosan nyelvet öltene rá. – Nem – még ne egy kicsit! Előbb egyenkint nyúlt értük, a fehérségük sárgás volt az állástól – a hajtások mentén keskedés pókhálócsíkja látszott és molyok cikcakkos útjai a hímzések és csipkék szövevényén. Lejjebb már csomókba kötve feküdtek, bronzsárga evült selyemszalaggal átszorítva. Olyan rendesen, csinosan; – ám egyik szétbomlott a kezei közt. Fésülőköpenyke, dúsan hímzett, rövid és alul nyitott ujján sok-sok, puha fodor – az összegombolt nyaknál hegyes kivágás! Valami gyöngén és határozatlanul felneszelt az emlékei közt, és akarva idézte fel – kereste. Bájosan vézna leánynyak – fürtökbe csigázott, oldalt leomló, sötét gesztenyehaj a fehér kis arcél körül; puha kéz, gödrös kis könyök – a kivágás mélyén, a fiatalos gyöngéd porcogók és hajlott inak patyolatja között fekete bársonyszalagon kis medalion. Képen látta-e? Tán valami kirakatban bámulta meg az utcán őgyelegve, és fejlődő fiúagya tudattalanul befogta és megőrizte a mélyén. Hol láthatta volna a valóságban? Valami régi arckép, egy fehér pongyolás, különös leány – ki ez?
A szívverését oktalan, ideges döbbenés fogta meg ebben a percben – mert vaktában, már a láda fenekére nyúlva, bőrbe kötött nagy könyvet emelt ki és felnyitotta. Arcképalbum volt. – — Ó, ha itt! – Nem – idegen, idegen arcok! Férfiak, szakállasok – régi alacsony gallérral, ódivatú nyakkendőkkel; – öreg asszonyokon feszesen és keményen szétterülő; bő rokolyák – jól ápolt kezükben pici zsebkendő. Szinte félve fordított egy lapot. Ott fiatalok, homlokba nyírt, sima frufruval, tunikás, szűk ruháikba vállfűzővel beszorítva; tömött, barna hajfonatukban néhol egy virág. Alig árnyalt, elmosódón kicsi fényképarcok a sárgult papíron – a szemek, két fekete pont —, egykedvűek, jelentéstelenek vagy közönségesek. Eh! – —
Rácsapta a fedelet, és gyorsan – nem is tudva, miért – mélyen lehajolt, hogy visszategye. Széles, tele fénylobot vetett az elfogyó gyertyafény, és ő lenn a ládafenéken gépies félfigyelemmel olvasott le két-három könyvcímet: Heine – egy kötet Lewes – szótár… Felemelkedett, leült a láda szélére, és a kezébe fogta a homlokát. Könyvek – szótárak, írás meg okmány talán —, nem, mire az? A gyertyafény megint lelohadt – és a rezgő homályban, félig nyitott szemmel látta a szanaszét heverő tárgyakat – megcsillantak az aranyzománcú pici csészék – ott feküdt a hervatag selyemrongy, fonnyadt fehérségű, csipkés patyolatok, groteszk porcelánok; és úgy látta őket e percben, mint egy ihletett félóra teremtményeit, szinte elvontan, mintha az énjéből támadtak volna elő. Igen – csak ne túlságosan tiszta és éles képet a dolgokról, mert – világos ösztönnel érezte – hogy nem szabad megzavarnia a lelkében valamit. Félálomként kell csak éreznie a perceket – legyenek irreálisak, befelé termékenyítők —, ó, valami becseset, mindennél becsesebbet kell kikényszeríteni, rabolni e percektől. – — —
Lehajolt a földre, és sietve, hunyt szemmel nyalábolta át a ruhaneműeket. Visszarakta – mind, a többit is, gyorsan, egy-két mozdulattal leszorította, aztán porcelánt, üvegeket, skatulyát. A keshedt vattát csomósan szórta közé, fölé. Visszatartotta a lélegzetét, hogy ne érezze az illatát; nem, hisz már mámorosan homályos, inspirálón határozatlan emléke élt benne annak az illatnak. – Vissza mindent! – Most a fedél. Néhány tompa kalapácsütés még; – a deszkán már szétfolyt a gyertyavég olvadt faggya, és üszkösen haldokolva imbolygott fölötte a kanóc. Szétnyomta a kezével, és a sötétben tapogatódzva alig lelte meg a padláskulcs zárát, aztán a fal mellett osonva ment át a kicsiny folyosón.
A szobája világos volt és meleg. A kis kályhában izzott, parázslott a szén, és a lámpa enyhén sárgálló fényköre alatt, az asztalon kis nikkeltálcán egy csésze langyosodó tea – pár sütemény.
Leült. Csaknem gondolkodni kezdett, hogy most, ebben a percben, lehet-e, szabad-e ezt? Ám zsarnoki, fiatal életereje lett az erősebb, szinte reszketve, akaratlan mohósággal nyúlt utána. “Na, még ez egyszer!” – gondolta félhomályosan, amikor elkészült, és félretolta a tálcát. Fehér, tiszta papiros feküdt előtte egész ívcsomó – ó, ez mindig volt bőven az asztalán. “Julis – kóválygott meg agyában néhány kelletlen gondolat – holnap – lakásbér, ebéd. Ejh – reggelig az idő még az enyim!”
És írni kezdett. Könnyen, felszabadulón, csodálatos örömmel. Illatok és emlékek, szimbólumok és az ember legbensőbb lélekbonyodalmai életteli, mély gyökerű szókba öltözve buzogtak fel a tudata mámoros félhomályából, érezte, hogy most játékos ösztönnel tapint rá a dolgok életterére, szuggesztíve és csaknem szándéktalanul; félig lázasan és egyre növekvő diadallal.
1909