– Csak valami kárt ne tegyen magában egyszer – mint az apja.
Nem a mutatványok térsége felé haladt – nem akarta, nem ott akarta látni az idegent. Valami eszelős makacssággal érezte, várta, hogy egyszer el fog jönni hozzá egyik mámoros tavaszi alkonyaton egészen egyedül. Erre a gondolatra összeszorította a fogait, és úgy szívta be mélyen a fiatal hárslombok nyers illatát. Érezni vélte a remegést, amely a férfi valóját megrázta, amikor orvul és idegen, babonás asszonyi hatalmával a szemébe nézett – látta őt fátyolos, zavart szemekkel megtántorodni és reszketve visszahúzódni az odvába —, érezte, tudta, hogy ő az erősebb.
A jegesmedvék ketrece előtt megállt, és hosszasan elnézte a gyönyörű fehér párt. A hímet, amint megtörve gunnyaszt a barlang szájánál, és megzavart beteg állatlelke tompán szenved e langyosan petyhüdt világ kényszerétől. És ezalatt a nősténye lihegve jár-kel a rácsfal hosszában, szédülten a saját mozdulatai ritmusától – a sarokhoz ér, megcsóválja a fehér, puha szőrű fejét egyszer, és az ellenkező irányba visszalendül. Marianne egyszerre beteges gyors átmenettel végtelen, szívet facsaró lehangoltságot érzett. A halálos tragikumot látta ebben a fáradhatatlanságban, amivel az állat végzi és újrakezdi az örök egyforma, három lépésnyi utat, örökké céltalanul és eredménytelenül, de olyan végzetes komolysággal, mintha valami céltudatos, nagy ösztön parancsát teljesítené. Valahol messze, a fehér és üde hazai világban, valahány generációval régebben, most feszülő, rugalmas inakkal virgonc, tengeri kutyákra vadászott a hím, amíg a nőre – hajh – most van ama hónap elközeledőben, amikor a szerelem teljességében megáldva feküszik bele egy jeges gödörbe, amit forró leheletével mélyít és mohával bélel – aztán betemetteti magát hulló hóval, és a szent gyötrelmek e rejtekéből csak fiataljaival kerül elő megint.
A leány csendesen ment tovább a rácsfal mentén. A túlsó oldalon a mosómedvét látta a párjával a nyílás felé fordulva gunnyasztani. Az állatasszony itt játékos kedvében volt. Meghempergett magakelletően a porondban, elnyújtott nyakkal a társa felé kúszott, érintette a gerincét lágyan, és oldalt szökött. Valami puha, szinte könnyed báj volt e lompos fenevad enyelgésében, Marianne a szemébe nézett, és megdöbbent a különös, álmatag és fátyolos pillantásától.
Megint továbbhaladt. Később egy borzketrec elé jutott, és látta a hímet, amint dühös, acsarkodó sírással zavartan és kétségbeesve futkos egyre a retesz valamelyik sarka felé, ahol összezárulni látja a falakat; keskeny, nyugtalan fejével, lapátos mancsaival a túrás, földhányás mozdulatait mímelve, ahogy szűk sziklalyukban keskeny csatornát, biztos és mély tanyát kellene építenie. Ah, gyönyörű, tavaszi láza a tenyészetnek – és hiábavaló, rettenetesen hiábavaló – hisz van lakása, emberkéz ásta odú – kényelmes, védett, veszélytelen —, és nem lesznek gyermekei. E börtönök falai között megállott az idő, mert fel van tartóztatva a faj.
– Mindegy, mindegy! – mormogta félhangon a leány, és lehunyta a szemét. – Ha egyszer meg kell halnom, mit tudok úgyis a többiről, a fajról azután. Csak én élek.
S az élet nem is volt mély gyökerű benne és erős. A halál gondolata, közelsége, kísértése vele járt minden percben, és megjelent mögötte váratlanul; – hisz apái negyedíziglen oly könnyűnek találták az utat és lágynak a párnát – hogy önként mentek, és lehajtották a fejüket.
A kert szélére jutott, és belenézett a lehunyó napba. Vérszínű volt. A kőfalon túl, a kültelkek raktárai között robogó gyorsvonat közeledett, és elsurrant a fal tövében. Két lompos, eleven állatka a sünök fajtájából rémülten borzolta fel hosszú, tollformájú, fehér tüskeszálait, olyanná lett, mint két zúzmarás bokor; a szomszédban pedig néhány aranynyúl-fiók zuhant neki messziről, ijedt jajszóval, a rács falának. Évek óta vannak már itt – és mindig félnek a szaladó füstös szörnyetegtől.
Egészen este lett, és a leány a kert olyan utaira tévedt, ahol még nem járt azelőtt. Az alkalmazottak lakásaitól messzire volt, és nem hallatszott onnét semmi emberi zaj, de a kőfal mögül távoli cigányzene foszlányai ütődtek hozzá zümmögve, szakadozottan, valami nyári vendéglő kioszkjából. A leány hallgatódzott egy percig, aztán gyorsan egy fa mögé húzódott, mert két idegen férfihangot hallott, és a lépések feléje közeledtek az úton. A kert elkésett, siető látogatói lehettek, és Marianne hallotta szavaikat:
– Egyszerű dolog – vitázott az egyik. – Csak a hipnotikus kapcsolat hirtelen megszakadása. De nem tudom: mi okozhatta.
– Csodálatos! – mondta a másik hang. – Hisz te láttad a napokban a mutatványaikat. Gyönyörű kórtani probléma! De ma én előre sejtettem; már az elalvás sem volt tökéletes. Láttam, ahogy közömbös és együgyűen éber nézéssel bámultak, néhánya teljesen eszméleténél volt. A tüzes vas érintésekor kettő, nagyot ugorva, felordított a fájdalom hétköznapi hangján, és kiejtette a kezéből; de a négerek siettek a törökkel, és a zene jobban ösztökélte őket. Mikor aztán az első vércsöpp kihullott, egyszerre megszűnt minden, a hiányosan kikapcsolt tudat – mondod – akkor helyrezökkent. A szegény ördögök egy darabig bambán tartották a kezükben a vágószerszámokat, és ránk meredtek furcsán, segélykérően; akkor eszelős bőgéssel dobtak el mindent a kezükből, és hátat fordítva, mint a megriadt állatok csűrhéjé, úgy rohantak a sátorok felé.
– Azt mondják – okoskodott az előbbi hang egész közelben —, hogy nem is igazi szerzetesek ezek. Szedett-vedett nép, fullajtárok, kocsisok, teherhordók otthon. Úgy tudom: a valódi dervisnél a hit szuggesztiója maga is elég. De így – minden a főnökön múlik; és ha ő, mondjuk, beteg vagy zavart, az égalj miatt talán… ez a főnök egészen érdekes! . . .
Elhaladtak; már nem hallatszott a szavuk, és a leány mozdulatlan maradt egy ideig a fa tövében. A vérét mintha a torkában érezte volna lüktetni, kezét benyomta a szájába, hogy ne kiáltson, ugrani vagy futni szeretett volna, olyan csodálatos örömet, részeg, mámoros diadalt érzett. Ah, az idegen, a férfi – elveszítette érzékfölötti hatalmát… elveszítette, elveszítette; már nem ura a tűznek és a fájdalomnak – és csak őmiatta egyedül. Újra látta a sápadt arc megdöbbent rezdülését, látta őt megzavarodni és visszavonulni az asszony hatalma előtt. Ó, mennyire szerette, milyen különösen szerette őt e percben.
Le kellett csillapodnia, tovább sietni, maga sem tudta, hová – és rácsos fakerítések közelébe tévedt. Itt friss szénaillat terjedt el, és a fűevők különös fajtáit jelezték a feliratos táblák. Már sötét volt, de az állatok még neszeltek, mintha nyugtalanította volna őket valami, és az égen apró fellegszárnyak repkedtek egymást keresve. Egy lompos alpacca-kecske hosszan dörzsölte hátát a rácshoz, és eleven szemekkel nézett a leányra. A friss alomban puhán lépkedtek a gazellák, egy jaktehén kérődzött az út felé fordulva, és egy nagyobb, szérűs térség közepén most feküdt le éjszakai álomra a teve. Marianne látta nagy teste homályos foltját a sötétben, amint nehézkes mozdulattal előbb a mellső felét rakta le a földre. Elsietett és megint letért az útról. Az ismeretlen odvak mélyéről még hallotta az alvó vadak halk fészkelődését, aztán a sűrűség kezdődött, és szagos tamarinbokrok csalitja előtt magánosan ült az arab. Talán imádkozott…
Amikor egészen halkan a közelébe lopódzott, és meglátta az arcát, összeremegett törpe, asszonyi gyávasággal. Mert iszonyú volt ez az arc; rút volt, tele zavarral, idegenszerűséggel és gyűlölettel. A leányban megdobbant még egyszer a veszendő józanság, érezte, hogy egyedül van itt, és mindent kockáztat. Már csaknem visszafordult, hogy észrevétlenül elhúzódjék, úgy, amint jött, ám egy pillanat alatt megint hatalmába kerítette túlcsigázott, beteg lényét a veszedelem idegen varázsa, és ő egy lépéssel egészen mellette volt.
Az arab úgy rezzent fel, mintha csak egyetlen idegszál surranna át a testén. Végigrándult, mereven a leány szemébe nézett, és csapásra emelve tartotta felé csontos, halovány öklét. Marianne nem mozdult előle; csak különös ívezett, szomorú szájával visszamosolygott rá gyöngén, és mint egy laza szirmú, édes mirtuszvirágkelyhet, meghajtotta a fejét… Úgy történt! A pap keze bénultan esett le a padra, és csak félrehúzta tőle a szétterült selyemköntösét, mikor a leány puha, fehér rongyaival, idegen illatával melléje telepedett. Marianne félöntudata ámulva és elismerően élvezte önmagát. Tudta, hogy csodálatos e percben, amint egy sima és delejes szőrű macska játékösztönével hívja ki és hárítja el a legszörnyűbb veszélyeket. Ám, a lelke beleszédült valami csodálatos végzet látásába, amelynek leheletét érezte, és megdöbbent, habár tudta, hogy nem térhet ki előle.
A férfi dühös, tehetetlen konoksággal fordította félre az arcát, és mindketten körülnéztek. A lombok meg-megsuhogtak mögöttük a keletkező szélben, az orgonafák élesen áthatoló illatuk felhőit küldözték erre, és a fákon túl, a bagoly mesterséges váromladékaiban élet nesze, szárnyak sürgő csapkodása hallatszott. A készülő tavaszi vihar zsibbadt nyugtalansága, feszülő ereje volt a levegőben, és a két ember minden atomja telítődött vele. Majdnem egyszerre történt, hogy megfordították fejüket, és egymás arcába néztek.
– Gyűlöllek, te parázna szemű, idegen asszony, aki elveszed hatalmamat, és álmomban kiszívod erőmet, anélkül hogy érintettelek volna. De te oly csodálatos vagy, mint senki más; nem akarlak kívánni, és nincs okom félni tőled. Mert én szentül élek.
– Asszony vagyok, és te férfi vagy!
Nem az ajkuk beszélt, hangtalanok voltak. Hisz oly egyszerű és fenséges volt a csatájuk, hogy a szavak fegyverét meg kellett vetniök, vagy oly rejtélyes és benső, hogy megnyilatkozásukra az illő szót még nem találták ki. Valami titokszerű intuíció hatodik érzékével biztosan világítottak bele egymásba, és megértették a forma után tapogató gondolatot is. Néztek.
Úgy néztek, mint két kicsiny gyermek, akik még sohasem látták egymást. Vagy két messze világrészből idehurcolt állat, amikor legelőször szembekerülnek, és csak egy ketrec rácsa van köztük. Félelem, kíváncsiság és vágyakozás volt a szemükben, és mind a ketten érezték, hogy ami előtt állanak, pokoli erejű örvény, szédítőbb és hatalmasabb a természet egyszerű ösztöneinél, mert arra való, hogy félrevezesse, összezavarja, megtévessze azokat.
Íme, a tenyészet ereje tiszta és elkülönzött válfajokat akar, és itt valami ellene szegül az ő célzatainak. E nyírott, porzótlan és teljes virágú bokrok, rabbá kényszerített, meddő állatok között egymás felé lobban két eszeveszett kívánság; idegen földek, idegen levegő; rég elszakadt, különvált nemzedékek idegen gyermekeinek szeméből. Kelet sugaras tüze fárasztotta ki az egyiket sok ezer éven át minden hevével, buja és beteg álmaival, vészes, ördögűző, tudatlan tudományával és színpompás bűneivel; a másikat egy beteg gyorsasággal megépült új kultúra nevelte, melynek látása tudatos, képei szürkék, hite önkínzó és bűnei már születéskor méhükben hordják a halált. Ám – a természet, hozsánna néked! Mert a te akaratod teljesül, és önmagad ellenében is hatalmas vagy! Mert te akarod itt elfojtani a folytatást, mert nem engeded, hogy tovább tenyésszen e túltenyésztett faj, egymásba fojtod sarjaikat, melyek olyanok, mint a színes üveg alatt érlelt gyümölcsök íze. Ejh! – Tehát hozsánna!
A két sápadt arc észrevétlenül süllyedt egymáshoz közelebb, egyre közelebb, csaknem érintkeztek, és a szemek bogara kitágulva, eszelősen megcsillant.
A leányban még egyszer, egy pillanatra helyreállt az értelem világossága, és egyúttal különös hűvösséget érzett. “Minden titok zára egy – hallotta bensejében a hangot —, a rejtett istenkép fátyola mögött nincs semmi, semmi, és csak az el nem élt élmények jelentenek valamit.”
Lassan felállt, és lesiklott fehér kendője után akart hajolni – talán hogy tovább menjen —, ám az arab is felemelkedett helyéről, és egy fatörzsnek dőlve, keresztbe fonta a karját. Marianne nem láthatta jól az arcát, árnyékban volt; és a rejtély, a férfi lelkének ismeretlen képe e pillanatban újból megzavarta. Úgy érezte, hogy ha akarna, most még békén elmehetne útjára. Ám akkor sohasem tudna meg valamit, amit tudni akar. És valami elmaradna, ami kell, hogy ma teljesüljön.
Egy lépést tett felé, és előtte állt megint. Akkor egy hangot hallott – az elsőt; – valami elkínzott őrjöngő és vérszomjas hörgés volt, mint bősz és elszánt felordítása a vadnak, amit halálra sebeztek. A férfi az árnyék sűrűjében nem mozdult, és a leány félig azt hitte, hogy csak hallucinált. Ám, a pillanat rémülete megint arcába kergette a vérét, és beidegzette agyát valami őrületesen vakmerő, végső kockavetésre. Lassan, fokonként előbbre hajolt fehér boszorkaarcával, villogó agátszemével a férfi mozdulatlan arca felé, forró selyem ajkszéleivel végigtapogatta, már csaknem érintette a megvonagló, összeszorított száját, aztán egy nagyon halk, éles és rövid kacajjal visszahúzta megint…
Ebben a percben a vállán érezte a két erős, szikár csontú, sárga kezet. Fájt. Lehunyta szemét, és megringatódzott egy percre a veszedelem mámorában, mígnem érezte, hogy derékon fogják és iramodva, meg-megcsukló futással vonszolják tova. Lábai a földet seperték, és hosszú, fehér ruhája megakadt, végigtépődött az ágakon és fatörzseken. Egyszer még a férfi arcába nézett a leány. Már kiértek a sűrűből, Látta, hogy az ajka szétnyílt, a szemében a téboly villáma lobog. Még hallotta a csukló lihegését, amint futott vele… azután behunyta a szemét és elmosolyodott… A sirályok megint kiáltottak élesen, mint az elmerülő hajó utasai a jeges fjordok közt. Pedig csend volt. A vízimadarak tavának sása zizegett, és az égen egymásra találva hömpölygették nagy, sötét gomolyagtestüket a fellegek. A nyugati felén, halvány előőrsképp átlobogott az első, távoli villám fénye.
Egy fiatal öntözőlegény, a kerthez tartozó ember, jött fütyörészve a madárház felől, ahol egy etetőleány ma engedte először megcsókolni magát. A tóhoz közeledve, megállt egy percre, mert mintha csobbanást hallott volna, mely nem volt nagyon hangos, és – valami gyönge asszonyi kiáltást, de nem tudott megbizonyosodni: segélyért volt-e vagy inkább a mámor önfeledt sikolyához hasonlított. A legény tűnődve állt egy ideig, aztán megkerülte az apró nádas sűrűjét, és benézett a tópart felé. Az arab főnököt látta ott; egyedül volt, az arca mozdulatlan, borzasztóan eltorzult és viaszszínű – és mélyen hajolt a víz színe fölé. A köntöse egészen nedves volt, és – igen jól látta – a fél karja lenn a víz alatt reszkető merev szorítással tartott fogva valamit – vagy valakit…
A fiatal kertész – maga sem tudta, miért – eszeveszett rémülettel futott vissza, mint aki lidércet lát. Egy darabig lelkendezve rohant, aztán elszégyellte magát, megállt és gondolkozni kezdett. A sűrűben, egy kerti pad mellett, a földön valami fehérséget látott; utána hajolt, és ijedten nézte egy darabig. Megismerte. Az igazgató úrnál való kisasszonynak rojtos, puha himalaya-kendője volt.
Félősen, idegenül szorította nagy, barna markába, és most már vágtatva indult vele a kert útjain és a bokrok között az igazgató villája felé.
Szorongó csendesség volt a ház körül, talán keresni indultak, valamennyi ablakot tárva hagyták, és künn, a terasz asztalán, nagyokat lobbanva, a vihar szelével küszködve, magányosan égett egy lámpa.
1907
Idill
A léptei előtt szöcskék pattantak fel, és kövér lóhereszálak jóhiszeműen hajoltak meg a hosszú selyemköpeny szegélye alatt; haloványsárga, enyhe napfoltok pihentek a gyepen, és a világ valamennyi fiatal, nyári reggelének derűs elevensége vette körül. Ó, fiatalság! És csendesebben ment, laza és álmodó léptekkel, bágyadtan, de mégis könnyedén; mintha levegő helyett valami különös fluidum venné körül, tétován fátyolszerű és zamatos, mint a mező gyöngéd, egyszerű illatai; és úgy hívnák: fiatalság. Istenem! Egy kicsit szomorú volt, és az jólesett egy kicsikét.
Ment a lucernáskerten át a vetések felé, az ér kicsi pallója felé, ahol az erdő kezdődik, és mindjárt köszönteni fogja őt harmatos páráival, hallgatag, bölcs és komoly sudáraival, amelyek hűsen bólintanak majd, és nem találnak megcsodálni valót őrajta. Mert ők is odabenn a maguk életét élik.
Jobbra a dűlőúton két parasztmenyecske jött sarlóval, gereblyével, az egyik könyökön taszította a társát:
– Né! A tiszttartóné anyjoka, aki Pestről gyütt meg külső országokból.
Az asszony meglátta őket, elfordította az arcát, nehogy köszönjenek, sőt kikerülte az ösvényt; a köntösét hirtelen összefogta, és gyorsabban indult meg. Lám! Az emberek! És valami azelőtt nem ismert feszélyező érzés támadt benne, mint mostanában gyakorta.
A bronzbarna fátyol, a mesterien odalehelt festékpor rétege alatt egyszerre ideges vonaglás zökkent át az arcán. Mit mondott róla? És a harmatos, békés korai reggelben a jámbor, kicsi virágbóbák egyszerre elfogultan, botránkozón fordították utána arcocskájukat. Ah, itt jön megint a fátyolos kalap, a zizegő, szürke köpeny, íme, itt jön ma is az asszony a tiszttartóék háza felől, ahol ilyenkor kávét darálnak, tejet szűrnek el, és a tyúkokat etetik. És lám, ni, ott egy asszony ráért ekkorra szépen kimosdózni, a haját, a képét kiigazítani, és fátyolos kalapban jön, jön rejtett, kis hátulsó kertkapukon át, lucernán, vetésen át. Úgy érezte most már, hogy utánanéznek, hogy valaki a nyomában van láthatatlanul; a kert, a lucernás, a veranda fehér oszlopai látják, ügyelik őt, a piros cseréptető hunyorgó padláslyukaival sandán pislog utána. És nyugtalan lett az asszony itt, a tiszta és világos ég alatt; a fényes nagyvárosok, a redős függönyű, kibérelt fészkek és kibérelt, idegen szerelmek asszonya, aki nyíltnak, szabadnak, emelt fejűnek ismerte önmagát egy életen át.
Igen, most fenyegeti a ház, az idegen, falusi ház, amiért a rendjét, erkölcsét megbontotta. A ház, ahol még sohasem lakott magaformájú, ahol ő is tisztes házias asszony, öreg matróna akart lenni, mert úgy sugallta valami áhítatos, különös vagy beteg szeszély. Annak a hajléka, akit egyszer a világra szült, akinek pénzt küldött bőven a messzeségből, míg emberré cseperedett, és önámító, anyai merengéssel gondolt rá néha; de a világ minden idegen embere közül, érzi, a legidegenebb neki mégis. És hónapok óta idegenül figyeli őt kellemetlen, hunyt zsalus ablakszemeivel a falusi ház.
Valami kicsi felhő feküdt a reggeli nap orcája elé, a gyönge szélben megzörrent az avarfű, és a halovány, játékos fényfoltok eltűntek. Celestine, az asszony, maga elé nézett, és eltöprengett önmagán. Ki ő? Emlékezett az életére, az évek tizedeire, amiket vándorlásban töltött, a testét árulva, ám valami ízléses mérséklettel, egy kicsi fensőbbséges illúzióval, egyszerűen és öntudatosan. Valóban, az ő világában tisztelet és rokonszenv környezte őt, hisz akik vele érintkeztek, eldobták vagy addig félretették az erkölcs szabványait. És aztán, egyre több kicsi hajszálredőt számolt meg az arcán és szürkés csillámot a hajában, ha a festék lement. Különös idők jöttek rá. Egy öreg papot, aki vagyont hagyott neki, valóban szinte ápolnia kellett a halála előtt, és mikor újra a zajba, az életbe ment; néha misés zsongást, tömjénes homályt óhajtott inkább, és mosolygott magán. Ó, az öregség! A vére, asszonyi valója rég szunnyadóban volt már akkor. Hát templomra szokjék ő is, kegyes legyen, mint a többiek? És eszébe jutott, hogy neki törvényes, özvegyi neve van, és fia valahol egy kicsi falun. És ma, a lassan elboruló reggeli ég alatt, a csendes, csalitos erdő aljában világosan tudja: beteg volt ő akkor, hogy e ferde és kényszeredett gondolatra jutott, amikor elbúcsúzott utolsó barátjától; igen, a szokatlan magány, az aggság félelme tette, hogy görcsös erőszakkal, mániákusan és oktalanul, ide, csak ide kívánkozott akkor, úgy hitte, a tisztességbe, a nyugalomba, a szeretetbe, az idegen tiszttartóhoz, a fiához.
A fák közé ér, pihegő lélegzettel és lehajtott fővel megy tovább. Emlékszik az első napra, a borús, hűs tavaszi alkonyatra, mikor a döcögős kis helyi gőzös fáradtan poroszkált be a falusi állomás felé, és ő hunyott szemmel ülve a poros bőrvánkoson, fakó és vaskos vonalakban rajzolta ki a jövendőjét. Már ő ezentúl itt fog élni, ide fogják kihozni az akácbokros, kis falusi temetőbe. Bizony, a hajáról csakhamar le fog már kopni az utolsó, bronzvörös festék maradványa, egy hét múlva elő fognak csillanni a szürke szálak, ha kétfelé választva a homlokához tapasztja. Idővel talán gyöngyös, fekete fejdíszt is helyez rá… A menyével mindenesetre varrat magának bő, tisztes paletókat szürke szatinból, és a nyaknál összetűzi egy régi, elefántcsont tűvel, amely összefogott két kezet ábrázol, fekete lüszterkötőt is szerez majd szőrcsipkével az alján, és maga elé köti, mikor ölbe veszi a kis unokáját. A józanabbik valója mosolygott kissé, és gúnyosan vizsgálta e dacos felbuzdulást; igen, az elvirult kurtizán görcsös, keserű hiúsága mindez, aki a fejébe vette, hogy önként távozik a szerelem kertjéből, mielőtt még gúny vagy mellőzés érné. Lehunyta a szemét, és konokul álmodozott.
Most látja önmagát, amint megérkezik, és kiszáll a kicsi őrház előtt odaát a szőlősdombok alján, és látja feléje jönni a tagbaszakadt, nagy, falusi embert, kicsit zavart megilletődéssel, ám ünnepiesen és komolyan.
– Itt nálunk – mondta később a kocsiban —, itt békén élhetsz ezentúl, anyám. Nem tud senki semmit. A pénzt? Nekünk ne, ha épp akarod, helyezd el Palkónak, ha megnő. Mi csak megvagyunk így is, csendesen.
Aztán itt voltak a hunyorgó ablakú, terpedt falusi házban. Az udvar gyöpén baromfiak szemeltek, és széles szekérnyom kanyarodott a csűrök és béreskunyhók felé, borzas kutyák és maszatos cselédgyerekek kapaszkodtak fel a kocsi hátulján, a tornácban a terített asztalon sűrű főzelék gőzölt, bogarak repdestek a lámpás körül, Palkó bőgött, amikor az ölébe késztették, és egy kartonruhás, apró szemű, kis fekete asszony ványadt hangon kínálgatta az ételét. Ám egyszerre, ó, hogy éli át újra lelkében azt a különös percet, a megzavarodott és feszes családi társaság fölött egy pillantás szállt felé valahonnét az asztalvégről; mély és gyermeki, megdöbbent, ámuló és forró, egy nagyon fiatal, nagyon fekete és fényes szempárból, amely eleinte remegve szegült a tányérjára, ha a tekintetük találkozott, később egyre kérdőbb merészséggel, csillogón és feszülten követte az ajka, a keze, a ruhája minden mozdulatát. És az asszony tán maga sem tudott róla, tán csak a megszokás kényszere volt, hogy az ő tekintete leplezetlen biztatással, ám asszonyos bájjal sugárzott vissza néha. A fiatalembert a tiszttartó mutatta be már előbb, a megérkezéskor.
– Ez a fiú Karsay, az én tiszteletbeli írnokom, akit az édesapja jó gazdává szeretne faragtatni nálam. Különben verseket szokott írni a magtárban a bejegyzési könyvbe meg a zsákcédulákra.
És tud-e felőle ma is még többet az asszony? Látja a dacos, nagy hullámú, fényes, fekete haját, a nevetségesen, egyszerűen piros forró száját, a legényes, feszes, rugalmas fiatal alakját, és nem tudja, hogy történhetett minden. De emlékszik, hogy másnap olyan aprólékos, izgatott és művészi gonddal kendőzte magát, mint eddig soha, sűrű, barna diókenőccsel kezdte pácolni a kopott, fakó haját, és igen, ez cseppet sem ünnepi, sietve meghozatott bizonyos kitűnő, hízás elleni pasztillákat. Kicsit röstellni való mindez. Istenem, egy húszesztendős, falusi kamasz kedvéért már az első héten úgy öltözött, mint régen, az agglegény főurak híres gardenpartijaira, hova kívüle csak divatos színésznőket hívtak asszonyul. Felöltözködött és kisétált, a falu gyerekei a kerítésekhez lapulva bámulták, és a menye azontúl is egymaga szűrte el a tejet.
Tisztásra jutott, ahol még nedves volt az erdei fű a harmattól, a nap megint felragyogott, és a bokrokban sárgarigó szólalt. Celestine sóhajtott, és a köznapiság minden terhe, a mesterkedések, az emberek vizsgálódó szemei, a családja hűvös tartózkodása, ó, minden elszállt ebben. Az első hetek csodás, leányos izgalmaira gondolt, e szegény, szegény negyvenhárom éves asszony, akinek a kalandos, hányódott életében most először, egyetlenszer indult meg ez a kései, korcs és gyöngéd virágzás, a különös ellágyulások, érthetetlen, fátyolos, édesen bágyasztó, mély és titokzatos szenvedések. Akire tán életében először pillantott valaki félénk vággyal, majd forró, fiatal nekibuzdulással, először fogták meg lopva a csuklóját, és eleven, égő fiatal szájjal először csókolták meg igazán – nem az asszonyt, ki csókokat árul, hanem őt, egyedül őt magát, Celestine-t. Igen, otromba gúny az egész múlt, az ő hervadó teste, az ő festékei és erőlködései, fiatal, fiatal ma Celestine, sokkal inkább a jegyzőék piros ruhás kisasszonyainál, akik a segédtanítókat sorban elkacérkodták. De hát valóban szerelemnek hívják ezt, Celestine?
Az asszony felütötte fejét, és egy lépést tett a sűrűség felé; valahonnét túlról, könnyű, puha zajjal közeledő dobogásra neszelt. Igen, a lova, mindjárt itt lesz. Egy fához dőlt, és mosolygott Celestine. És csaknem nyugodt volt ebben a percben, mert a másiknak, a közeledőnek zabolátlan, naiv türelmetlensége, álmatlan szemei, bolond, zakatoló fiatal vére jutottak eszébe. Hogy sarkantyúz most, befordul az erdei útra, leszáll és megköti a lovát, jön, és megsuhannak a bokrok; milyen jó mindez!
– Te anyó! Kicsi anyám, gyönyörű kicsi anyám!
A pázsiton ülnek, a fiú arca az ölébe temetkezett, a finomra puhított kezét, kerek vonalú, fehér ujjait eleven, küszködő, halántékba lüktető csókok érik.
– Anyácska, gyönyörűséges, csodálatos szép asszonyom.
Celestine elnéz a lehajtott fő felett, és a másik keze gyöngéd ujjai közt játékosan, szelíden morzsolja, elválasztja, összebogozza a fényes, makacs hajcsomókat. Most olyan igazi anyásan. És az érett, szabályos arcára megint csak kiül valami kicsi szomorúság. Milyen bolondos is ez a fiú, milyen csacsi, milyen nagy gyerek. Az ő fiatal szeretője.
– Anyóka – súgja csendesen —, bizony, az vagyok neked!
A másik felemeli a tüzelő arcát, szép homlokát, és nagy, szemrehányó gyerek-gyöngédséggel néz a szemébe.
– Már megint ezt? Celestine. Hisz épp azért mondalak így, mert így kellesz! Jó, ha betegség vagy félkótyaság ez tőlem, azt se bánom. Láthatod, milyen sokat törődöm ez emberekkel! Hogy a fiad vénebb nálam? Mi közöm a fiadhoz? Mikor szülted, tizenhét esztendős korodban nem az voltál, aki most, nem te voltál akkor, és most vagy az én asszonyom.
– Hallgass, hallgass!
Amaz folytatja, felkönyököl, és a két kezébe fogja az asszony kezét.
– Ne maradjunk itt, Celestine! Teneked is rossz, nekem is. Ha az apám haragszik, majd nagykorúsítanak, és van egy kicsiny anyai jussom, ház, telek, hisz mondtam. Az anyám, aki meghalt, bizonnyal szeret téged. Jössz?
Celestine elfordul, megtépdesi az apró erdei dudvákat. Valami nagy zűrzavart érez a lelkében, a dolgok kiáltó ellentéteit, a helyzet képtelenségét; és ahogy a földre néz, a szeme lassan megtelik könnyel. A fiú megszorítja a karját szenvedélyes részvéttel, mélységes, emberi felbuzdulással.
– Tudom, igen! Hát mit törődöm azzal is, hogy hol, miképpen éltél idáig, és miket míveltél. Most szeretsz engem, most megszülettél énnekem. Most születtél, mint egy bimbó, olyan a lelked, a többi ostoba előítélet, Celestine. Utálom az egész buta társadalmat, a rendet, az erkölcsöt, ejh, régen túl vagyok már ezeken. Hisz láttad, könyvekkel van tele a szobám, és firkálok, vagy a hegedűn erőlködöm fél éjszakákon. Valahova máshova kellett volna mennem, nem ide, béresekkel vesződni. Úgysem fogok soha; az apám akarná, de én kell, hogy egyszer a magam útjára térjek. A nagyvárosokat, a kultúrát, ezt az egész, csodálatos, ezer formájú nagyvilágot akarom, és te a nagyvilág illatát hoztad ide a ruháidon. Te!
Csak félig értette az asszony. Csak a maga fölényét érezte ki, megvigasztalódva e falusi ifjú naivan csillogó álmaiból. Ám megérezte a pillantását, a szenvedély gáttalan, tomboló erejét benne, a teljes, földi szerelem vad kiáradását, amelytől átizzott a levegő. Lehunyta a szemét, egy fatörzshöz dőlt, és mélyen szívta az erdő levegőjét, a fatörzsek illatát, a korai délelőtt esőre hajló, fülledő páráit és a fojtott, izzó, követelő, a diadalmas férficsókokat a gyerekfiú alig érett, eleven ajkairól. A csendben komolyan őrködtek a sötét fák, néha a mozdulataikra halkan, kíváncsian cserrent meg valamelyik bokorban egy madár, majd egy kicsi szellőre végigborzongott a dús erdei pázsit.
– Te, te!
A szenvedélyes szavak árja megszakadt rég; a saját énjét érezte mindenik megvalósulni és felemelkedni a teljesülésben, mely összekötötte őket. Az asszony rég szunnyadó idegzetét megrázta az ifjúság e büszke és eleven viharzása, és az új, gyermeki frisseségű szenvedély soha nem ismert, nem sejtett érzéseket, boldog meglepetéseket ajándékozott neki. És az ölelés perceit nem számlálta az erdő, és nem mérte a nap.
Észrevétlenül, világos, könnyű esőfelhők húzódtak feljebb az égen. A gallyak megrezdültek néha a támadó széltől, és messziről elhaló zörgés, a hordással siető parasztszekerek zaja hallatszott. Majd mintha valaki járna a fák közt, favágó bizonnyal, bár a lépések neszét elnyomta a többi, egyre erősbödő zaja a támadó esőnek.
– Eressz, most már hazamegyek.
– Ne még! Milyen sokára jössz megint. És ott, a többiek között nem bírlak nézni. Ahol nagymamává erőszakolnak. Téged!… Még egy kicsit maradj.
És lehunyt szemmel, az örökké szent, vak öntudatlanságban élték át még egyszer a szerelem csókjait, az utolsókat, aztán egyszerre döbbentek fel mindketten, fakóra vált arccal támolyogva és merev szemekkel. A tisztás túlsó felén, rejtett, apró cserkészút végében egy férfi állt, és nézte őket, egy bokor árnyékba takarta az arcát, de mégis, ő volt: a tiszttartó.
Rémület csak az első pillanat állati meglepődésében fogta el őket. Aztán az írnok felszegte a fejét, és dacos elszántsággal, kicsit naivan, komor pátosszal lépett előre. Az asszony állva maradt a fa tövénél, és e szörnyűségesen kijózanító jelenetben az ő legbensőbb, okos emberi valója néma és rövid feleselésben leszámolt a történtekkel.
Most már legalább vége az őrültségnek! – mondotta magában hirtelen, és nem vette észre, hogy a legkevésbé sem indokoltan.
Mert nem is történt semmi. A férfi a bokrok sűrűjében már jó ideje figyelhette őket; az arcán most nem tükröződött meglepődés, csak mélységes, csaknem szánakozó lenézés, a komor tisztesség szégyenkezése és egy kevés igazi szomorúság. Az elsötétült homlokát egyszerűen elfordította, és kikerülte az anyja tekintetét, sőt mintha szó nélkül akart volna továbbmenni, de aztán megállt egy percre, és fojtottan, egészen halkan szólt oda a fiatalembernek: