A kisasszony
Az ablak alatt gyöngéd, zöldesszőke barkái pelyhedztek két szelíd, fiatal fűzfának; az iskolaudvarban tavaszi csirkék petyegtek, botorkáltak a kotlós nyomába; kinn pedig, a pitvarban húsvéti kalácshoz tört diót az öreg cselédasszony.
Az iskolateremben, magas pódiumszéken, összehúzta a vörös berlinkendőjét a kisasszony. Friss tavaszi szél lehelt be az ablakon, és átkergette, meghajszolta a sok összegyűlt emberpárát, apró, alig tisztálkodó gyerektestek sok, erős gőzét, ami nehezen, fojtón ült meg a padok fölé hajolt gömbölyű fejek fölött. A gyereknép itt-ott felneszelt, sunyin fészkelődött, íróvesszők zörrentek a rámás palatáblákon, némelyik apró himpellér minden igaz ok nélkül megrángatta az előtte ülő leány szorosra font, lenszínű varkocsát, és halk vihogás nyugtalankodott a hátulsó sorokban. Tavaszidő volt, késő délután – és utolsó iskolanap a nagyhét szünetje előtt.
A kisasszony összefogta az álla alatt az olcsó pamutkendőt, rákönyökölt az asztalra, és a finom, uras kezére hajtotta szép, friss leányarcát. Már könyv nélkül tudta a “Nemzeti Olvasókönyv” minden erkölcsi elbeszélését, és míg röviden, kemény gépiességgel javított az olvasáshibákon, a tekintete álmosan kalandozott az apró, barna zsindelytetők fölött a felleges, áprilisi égen meg a zsengén gyepesedő falusi udvarokon. A kis sárga csirkéket is nézte, hogy pipeskednek ott kinn, hogy csiripolnak a vályús kút körül.
– Az állítmányt keresd a mondatban!
Fordított egy lapot a könyvben, azután bólintott, mert odakinn a kútnál valaki nagy becsülettudással és mégis ügyesen, katonásan emelte meg a kalapját. Az Antalék legényfia még mindig a kutat húzta. Már jó ideje!
A kisasszony újból megnézte az óráját; – már ő is alig várta a végét. “A nap megérleli a vetések aranyos kalászát” – olvasták a kisfiúk valami zengő, hipnotizálóan álmos énekléssel, és meg kellett keresniök a jelzőt – Isten tudja, hányadik birtokosjelzőt, amíg a kisasszony egy gondolatrebbenéssel mintha látta volna a kalászos, messze földeket egy nyári dél forró ragyogásában. Ő maga is még nemrég került ki a képzőiskolából, még nem felejtett el végképp gondolkozni, és néha homályos lelkiismereti aggályai voltak a jelzők és állítmányok miatt. A vizsgái előtt merész és gyönyörű újításokról álmodott – és még mindig a jó Comenius nyomán tapossa a tízféle beszédrészt —, még mindig lefoglalta az idejét, az álmait a saját, elfojtott és most rohamosan feltörekvő ifjúsága.
– A könyv-be néz-ni! Milyen mondat ez alakjára nézve?
Az álmok – igen! A tavalyi évben is már itt ült a rozoga, falusi katedrában; egyedül volt, tizennyolc éves volt, és a gondolataiban is érintetlen; – el kellett következnie annak, ami elkövetkezett. De most nem kell mindig a tavalyi évre gondolni! Az órára kell nézni; – még mindig csak háromnegyed! És – lám – ott kinn a kútnál az a parasztlegény még most is a vödörrel babrál, és egyre ide néz.
A kisasszony megint a könyvre hajolt, és bedugta állát is a kendőbe, mert elmosolyodott azon, ami eszébe jutott. – Az most ősszel volt. Igen! Az iskolakertben akkor a szilva érett, jó sok berbencés szilva, és ő nem volt olyan okos, mint az elődje, hogy a fán eladja a városi kofáknak. Volt is eszébe akkor az ilyen! Egy este aztán beköszönt a pitvarba az öreg Antalné fia a szomszédból – katonaviselt módra, bátran, szinte gavallérosan, ahogy a tiszt uraktól elleshette – és mégis valahogy nagyon alázatosan.
– Kérem szépen, tekintetes kisasszony, lopják az oskola szilváját!
– Honnan tudja, János?
– A miénket őrzöttem az éjszaka, de a tolvaj itt járt a kisasszony részébe. A lábjában egészen – a nevendékfákat rázta; – nem tudom, nem-é a tavalyi mezőőr fia lehetett. Rákiáltottam kétszer – még azt felelte, hogy: “Ne bánd, te, nem a tiedet rázom – a falué ez úgyis!” De rá is káromkodtam úgy, követem, tán most is szalad.
A leány csak akkor fordult meg a tűzhelytől, ahol az ebédre való csokoládéját főzte.
– Hát nagyon szépen köszönöm magának, János – mondta szívesen. – Egy pohár pálinkát meginna-e?
– Nem – köszönöm szépen —, nem élek avval.
A lakószobából egy tálka finom szivart hozott ki – tartott akkoriban mindig —, és mosolyogva nyújtotta a szabódó legény felé.
– Megharagszom ám, ha rá nem gyújt!
– Hát elfogadom, kisasszony, de nem szívom el, nem nekem való az ilyen. Hanem elteszem emlékbe.
A kisasszony érdeklődve nézett végig rajta. Persze! Ez már a finom, városi cselédnép közt tanulta az ilyes allűröket. Nagyszerű!
– Elteszem, de nem mutatom meg senkinek, ha kettéhasítnak sem. A gyümölcsöt pedig csak rám kell bízni, megőrzöm ezentúl is, még a tulajdon apámtól is; mert senkit sem szeretek én úgy, mint a kisasszonyt.
Ránézett hirtelen vakmerőséggel, és a leány akkor átpirult egy kicsit, éppúgy, mint most, mikor az alany és állítmány közötti perc unalmán átsurran ennek az epizódnak az emléke. Az még ősszel volt. Akkor, másnap mosolyogva ment végig valakivel a szilvafák alatt, leszakított egyet, és pajkos kérkedéssel kacagta el:
– Úgy bizony! Vetélytársa van a szomszédban! Tegnap mondták életemben a harmadik szerelmi vallomást. Az elsőt az unokafivérem egy vakáción…
Már ez is tavaly volt – ősszel —, és azóta lám, ki is tavaszodott – valaki elment innét még adventkor —, és ő csak most veszi észre megint a régi, pörge kalapos imádóját. Egy hosszú tél volt azóta – hogy rá sem gondolt! Bizony, a télen alig jött ki a szobájából a kisasszony – néha betegeskedett —, meg úgy megülte a lelkét az első, fiatal lángolás első gyászos édessége, csak várta meg írta a hosszú leveleket, amiket gyanakodva forgatott meg a kezében a postamester. És lám, most ki fog tavaszodni, virágba borulnak megint a szilvafák, és itt van, lám, Antal János is még. Nem házasodott meg a farsangon. Minden a régi lesz megint – csak azok a levelek ritkultak meg mostanában, és valami hír hallatszott egy vidéki városból egy szép szolgabírónéról. – Ha igaz!
Hirtelen felvetette a fejét, mert a gyerek végére jutott az aratásról szóló olvasmánynak, és várta, hogy kezdje-é a másikat. De akkor már ott cammogott a pici óramutató a négyes számnál – végre —, imádkozni, sorba állni – és szétkergethette őket.
A pitvarajtóban már akkor ott várakozott a szomszéd.
– Anyámasszony izente a kisasszonynak – kezdte valami majdnem kedves elfogultsággal —, azt izente – mert kérdezni tetszett a kisasszonynak, hogy mikor lehet gyónni —, hát hogy máma már lehet – itt van a tavalyi káplán urunk is segítségre – édesanyám is megyen.
– Köszönöm, gazda! – mondta a leány egészen halkan, aztán, mintha megharagudott volna, hirtelen bement a szobájába, és betette az ajtót. De hisz érezte, hogy egyszerre felszökkent minden bolond, fiatal vére a harmatos, finom arcbőre alá. És a vén cselédasszony is ott babrál a tűznél; nem, azt nem szabad észrevenniök! Hogy ő átpirosodik azért, mert gyónni kell, penitenciát tartani a régi bűnökért gondolattal – szóval —, és itt van a régi káplán.
Egy negyedóra múlva hosszú, városias szürke köpenyegben, lenge, fátyolos kicsi kalappal állt az ajtóban, és sietve, hogy többet ne is kérdezhessen, úgy szólt vissza az öregasszonynak: – Templomba megyek, nennő!
A nagyhét egyházi színeiben, csipkés karingben, selymes, ezüstpikkelyes palástban jött ki a sekrestyéből, és a két ministráns gyerek esengetve lépdelt utána a füstölő urnával meg a könyvvel. Mikor a templomhajón keresztülment, akkor látta meg a leányt, aki merészen, de azért nagyon komolyan állt egy oszlophoz dőlve; karcsú formái elvesztek a templom derengő félvilágosságában, a bő felsőruha redőiben, de amikor elment mellette, kérdőn emelte fel hozzá szép szőke fejét. Úgy illett hozzá ez a kicsit szomorú, gyöngéd alázat – olyan édesen törékenynek, olyan liliomosan tisztának látszott ebben a percben; – a férfi megállt egy pillanat feléig, rákapcsolta a tekintetét, a homloka hirtelen lángba borult, és észrevétlenül, belülről összeszorította az erős, piros száját.
Mikor elmondta a létáriát, és visszajött az oltártól – újra elment mellette, és akkor halkan, fojtottan, ahogy régen szokott —, odasúgta azt a régi, hóbortos, hazug és kipróbált szavát a szerelemnek: “Mindig a régi!” – És a leány lehajtotta a fejét, komoly, malasztos elmélyedéssel, mintha az ég üzenetét vette volna – mint a legendák szüze, amikor szólt: – “Legyen nekem a te igéd szerint!” – csendesen elhagyta a helyét, és beült egy padba. – Most egyszerre eltűnt az életéből megint minden köznapiság, minden unalom – a beszédrészek, a kenyérgondok, a gyerekek, a parasztok —, az álmodó fiatal szűz volt megint, a kolostor növendéke, a templom leánya – és az ő régi, templomos titokzatosságában rezgett át a lelkén megint a tavalyi szerelem.
A gyónó öregasszonyok sorjában járultak a rácsos székhez, és szorosan odanyomták nagykendős fejüket a térdeplő párkányához.
A pap gépiesen mormogta a dorgálás, a vigasztalás sztereotip szavait, és szórta az égi bocsánat jelét az együgyű és alázatos főkre. Még egyszer halkan közeledett – ijedve megállt egy percre, aztán leomlott mellé a leány. Kicsit reszketett a hangja.
– Vétkeztem gondolattal és szóval…
A pap nem volt cinikus. Fiatal, makacs lélek volt, akit a szemináriumában ráneveltek a hivatására, és mert benne volt – becsületes, igaz, kemény akarással komolyan is vette az egészet. De azért nem érezte, hogy profán vagy szentségtörő dolgot követne el ebben a percben. Első, komoly férfiszerelme volt ez a leány – ma is úgy érezte még —, és az ilyesmi igaz mindaddig, amíg úgy érezzük. És olyan szép volt – remegő szájával, megcsillanó aranyos hajával – mint tavaly – csak halványabb talán —, és olyan édesen, üdén suttogott az imádságos hangja. – Ejh – fölérik-e az ő édes szentjét mind a város összes kacagós asszonyai, a csinos papocskáért rajongók, a nyersek, a hangos szavúak, akiknek játékaiban feledést keresett azóta?
– Miben vétkezett legkivált?
– Halált kívántam – suttogott a leány, és olyan jólesett egészen hinni azt, ami csak félig volt igaz.
– Miért?
– Mert azt hittem, hogy meg vagyok csalva!
– Imádkozzék! Az Úr meg fogja világosítni az elméjét, hogy ne legyen elhamarkodó az ítéleteiben, hanem igazságos és bizodalmas. – Még mi a vétke?
– Nem az Istent szerettem mindenekfelett – ahogy az evangélium parancsolja.
– Az Isten végtelenül irgalmas, és megbocsátja az érzések gyarlóságát. Amíg a föld terményeivel élünk, nem vagyunk mentesek a föld gyarlóságaitól.
– Vétkeztem hiúsággal. És a szemem vétkezett, mert gondolatban százszor is láttam azt, akit sohasem kellene nekem látni.
– Bízzék! Az érzékeink gyarlók, és a gondolatok sokszor zabolátlanok. Az Isten megbocsátja a bűnét – hisz erősek, hivatottak, Isten szolgálatára rendelt emberek is vétkeznek ebben.
És így tovább: nem volt bűn, amit műveltek, mert nem érezték annak. – Mikor a leány elvégezte, keresztet vetett, és remegve hajolt meg, hogy az ajkával érintse a lelógó egyházi ruha hímzett keresztjét, ahogy szokás. De a pap gyorsabb volt, megfogta a korlátba fogódzó karcsú leánykezet, és ő csókolta meg az ujja hegyét. Abban a percben valami csodálatos, színes mámor szállongta körül a falusi templom e zugát – zsolozsmás, tömjénfüstös mámor, de azért benne lüktetett, kattogott a fiatal vér szent nyugtalansága, a földi üdvezülés megriadt, édes sejtése.
Még nem volt egészen sötét, mikor a leány kilépett a templomból. Ott benn tovább folyt a gyónás, ő pedig kiegyenesedve, gyors lélegzettel futott végig a rövid úton. Mintha csakugyan nehéz bűntől szabadult volna, mintha csakugyan megbékült volna az Istennel, és azonképpen ő is megbocsátana az ellene vétőknek – valami fölengedt a lelkében – fiatalság, szerelem —, mint a patak jege.
A patakban már valóban ott lubickolt, paskolt a gyereknép, térdig felgyürkőzve, szaporán emelgették a hidegtől kék lábacskájukat és visítoztak.
– A mienk kisasszonyunk mégis különb, mint a tik kántortok! – Üvöltötte felháborodva egy hatesztendős, izmos kis góliát, és derékban kapva, egyszeribe belelódított a vízbe egy hosszúra nőtt, vézna, ingerkedő legénykét, aki már a nagyosztályba járt. A kölyök térdig sáros lett, s bőgve emlegette a másiknak az anyja istenit. – A leány mosolygott – mindenen mosolygott, olyan kedves volt az egész világ —, szeretett volna leülni a földre a síró kis kamaszhoz és csókolni, vigasztalni.
Már a falu utcáján volt, a keskeny, kopogós fapallón, amikor hirtelen meg kellett állnia. A kocsma előtt egy csapat berúgott férfi, a híres legények csapatja bomlott virágvasárnap vigíliáján – elállták az utat, és otromba szókkal ugratták, ingerelték egymást. A leány kerülni akart.
– Félre az útból, te – nincs szemed? Megtanítlak! – Tessék csak menni, kisasszony!
Elhallgattak – inkább a meglepetéstől tán —, és a leány átsietett a kettévált soron.
Antal János volt – a szomszédja. Szélről állt, kezében kalap – és csendesen, komolyan köszöntötte.
És együtt ültek a függönyös, kézimunkás kicsi szobában – akár tavaly. Megfészkelődtek a régi, öreg díványon, ami még a leány elholt szüleitől maradt, és egy régi vizitszobában kényeskedett a hajdani jómód idején. A pap elrejtette az arcát a leány blúzának a puha, ingerlően repdeső csipkéibe, és beszélt – akárcsak most egy éve – lángról, szenvedésről, tilalomról, életről, halálról – mindenről, ami lehetetlen és mindenről, aminek meg kell lennie. A leány hátradőlt most is a kopott plüss párnára, és amíg felfogni igyekezett a zümmögő, megvesztegető beszédmuzsikát, lehunyt szeme, megrezzenő szája, hamvas, tömött selyemhaja úgy várt, mint tavaly – a sok magyarázatlan, igazolatlan, önfeledt fiatal csókra. Ebben a percben egészen férfi volt az egyik – és egészen leány a másik. És hullott a sok csók – a homlokára, a szemére, a haja közé.
– Mit tegyek? – Hisz tudod – nincs vagyonom, és csak erre neveltek. Mit kezdjek?
– Talán nem is volna áldás azon – segített neki sejtő asszonyi érzéssel a leány. – Ne gondoljunk rá.
– De, gondoljunk. Nagyon szeretlek. A tanári diplomát – igen – megpróbálom —, már kezdtem is. De neked biztatnod kell mindig, végig – hogy ne csüggedjek —, neked nem szabad olyan leveleket írni, mint szoktál – szomorúan lemondva. Mintha te akarnád, hogy vége legyen.
– Csak nem akarok utadba lenni. Engem könnyű legyen lerázni – ha utadba kerül valami más – vígabb, könnyebb szerelem – szép asszonyok a városban.
– Édes szép szentem – tisztaságom, fehérségem, ugye, nem igazán hiszed? – Nem! – De ha teérted eljönne valaki, és elröpítne valami jó, biztos helyre – birtokába venne —, ölelne, ahogy én nem ölellek. – Megőrülök! Ugye, elmégy, elmégy?
– Nem megyek.
– Megesküszöl rá?
– Igen.
Kihúzott a zsebéből valamit – egy violaszín, ezüsttel hímzett, habos selyemszalagot. A stóla volt.
– Nálam maradt a gyóntatáskor – elhoztam hozzád —, ma megesküszünk – akarod?
Bólintott és odatartotta a hófehér, gyönyörű virágkezét – a jobbot, ahogy esketéskor szokta a menyasszony. A pap átszorította a szentelt ruhával a szerelmese csuklóját, odakapcsolta szorosan a magáéhoz.
– Sohasem leszel a másé – gondolatban sem —, ugye?
– Nem leszek.
– Mondd utánam az esküt.
És utána mondta forma szerint, híven; – holtomiglan – holtáiglan…
Még nem alkonyodott – csak felleges volt a tavaszi délután, akárcsak a minap, amikor ő járt gyónni. Azóta már elvégezték a falu öregasszonyai is mind – valamennyi szomszédban az ünnepre meszeltek, tisztogattak, és a nyitott ablak alatt néha trécselő fehérnép lépegetett el. Egy percben valaki mintha alattomosan, oldalról beleskelődött volna a szobába – az egyik függönyre sötét árnyék esett. A leány felugrott, és kihajolt az ablakon.
– Maga az, Antalné szomszédasszony?
– Engedelmet kérek – én néztem itt, hogy honn van-é? Már csak, gondoltam, megmondom a kisasszonynak is az újságot.
Az anyóka arcán szélesen mosolygott a büszke öröm. Látszott, szüksége van valakire, aki meghallgassa – minél előbb.
– Mi újság, Antalné?
– Hát csak, hogy megvolt a fiam kézfogója máma. Kerekes Linával – bizony. Hála az én Istenemnek, nagyon jól jár vele – első gazda lánya, meg dolgos is, derék. Most is ott mulatoznak még a vőfélyes népek. Így már nem a farsangon lesz a lagzi, de az mindegy.
Még ott hálálkodott egy darabig, fogadta a jókívánást, aztán elkocogott. A leány visszaült a helyére.
– Házasodik a szeretőm – duruzsolta tréfás búbánattal —, most már csak árván maradok én örökre.
– Gyönyörű kis árvám!
És folytak megint az édes, bolond nagy hazugságok, amik olyan végtelenül igazak, amíg még melegek az ajak tüzétől, amely kimondta őket. Csak addig – de addig nincs a földön igazabb szó hátuknál. Mikor aztán kihűlnek, elfakulnak – éppen olyanok lesznek, mint más egyéb szó.
– Örökre!
Mikor a legboldogabban ostobák voltunk, akkor is tudtuk, hogy az őrültség – ez a szó. És mégis ezt kívánjuk, sürgetjük egymástól, minden szerelemben, mert minden mértéke ez; úgy hiszed-e, hogy örökké fog tartani?
– Hallgass rám – mondta a pap, és megfogta a kezét. – Most elmegyek én – ugye, nem akarod, hogy csak mához egy évre lássalak. Nem akarhatod! Én nem jöhetek ide – hisz tavaly te féltél az emberektől, te küldtél; te sem jöhetsz hozzám, és nincsenek szüleid, hogy oda elmehetnél. De ha itt júniusban elvégzed, a baranyai nagynénédhez mégy, ugye? – Hallgass rám – meg kell tenned, amit kérek! Pesten átutazol. Ott meg fogsz várni engem, találkozunk.
A leány a kezére hajtotta a fejét, és makacsul, sápadtan nézte az album rézcifráját az asztalon.
– Találkozunk – zavartalanul – egyedül – irigy nézéstől távol. Ne félj – nem vagyok én egészen gonosz —, nem, ne félj – de lásd, nem lehet másképp.
A leány érezte, hogy felelhetne valamit. Hogy igen – másképp is lehet —, a baranyai nénjénél is, ha ő vizsgára készül, tanár akar lenni, és az ő egyetlen nőrokona megérti a dolog színezetét. Okos, higgadt és helyes beszédeket mondhatott volna feleletül – és mégsem szólt semmit, hanem nézte az album rezét, és az asztalfutó rojtját osztotta el szálankint az ujjával. Érezte, hogy egyedül, rejtve, fátyolosan fog Pestre menni.
– Eljössz – igen, kell. Majd megírom, melyik szállóba megyünk – és az időt pontosan. Eljössz, eljössz. Csak úgy tudok élni, dolgozni.
A leány egyszer még átremegett a szálloda gondolatára. Ijesztette a rideg környezet, a tisztátalanság levegője, idegen bűnök otthagyott mocska. – Aztán megint lehajtotta a fejét, mert a férfi a haját csókolta. És ő érezte, biztosan érezte, hogy ebben a percben a férfi sem gondol, nem akar semmi rosszat, a rossz valahol ott gomolyodik, alakul, színesedik még a ködlő jövőben, a pillanatok fölpattanásában.
Megállapodtak – bár csaknem hangtalanul —, búcsúztak néma csókkal, és a leány egyedül maradt a nehezülő estében.
Félrehúzta a függönyt, és bágyadtan fúvatta a fejét a tavaszi éjszaka készülődő, berzent fuvalmaival. Már csendesség volt – a pallón nagy néha kopogott végig néhány megkésett kocsmás vagy kútra járó.
– Jó estét! – mondta valaki egészen csöndesen a közelben. Csak ennyit – semmi többet. Nem is mentegetődzött, pedig már rég ideje állhat ott, a falhoz lapulva Antal János, a szomszéd. A lány zavarba jött egy kicsit, és most egyszer elfelejtett mosolyogni.
Valamit pedig mondani kellett. Mit keres itt? – Nem, ezt nem kérdi meg.
– Jó estét, János! Hát hallom a hírt, örülök is neki, János! Nagy szerencse az – olyan derék meg gazdag leányt kapni feleségül.
– Elveszem, igenis! – mondta a legény egy kicsit kemény, valamivel birkózó hangon.
– Csak aztán meg is kell azt becsülni!
– Nem leszek rossz hozzá – ha a kisasszony azt akarja…
– Hogy én? – Igen – én azt akarom, János!
A legény, mintha meghorkant volna egy percig, valami szokatlan görcsös torokhangban akadt meg a szava, és leszegte a fejét – pedig az arca úgyis sötétségben maradt.
– Csak annyit mondok – zihálta gyorsan – és elakadt. – Csak annyit mondok – hogy ha a kisasszony parasztleány volna – még parasztember úgy nem szerette a feleségét, ahogy én tudtam volna szeretni.
Megfordult – nehéz, ütődő léptekkel sietve végigment a házfal mellett. A leány pedig nagyon sokáig – egészen éjfélig és még azon is túl nézett utána a sötétbe.
1907
A jó barát
Újra az asszony és újra egy férfi, akik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető útjai voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermekhalottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; – sárgán, csodás, gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bíborarany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj – csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ők a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt.
– Siessünk, siessünk!
Az asszony ránézett. Nem értette. Hisz semmi, semmi nem késztet ma sietségre – hallgatag, aranyos délután, mélységes, álmatag napsütés, a békés apró szatócsboltokból, kibóbiskoló nyájas idegen arcok – a fákról is úgy hull a levél – bevárja egy a mást – és egyre, egyre esik —, miért kellene ma sietni?
– Majd megmondom. Ha kiérünk – a vetésen túl —, a szőlők alatt megmondom majd. Siessünk.
És siettek.
Az asszony hosszú köpenye végigsimult a nyurga, szalmás fűszálakon, és azok bámulva, lassan egyenesedtek fel újra. A férfi letért az útról.
– Te menj itt, az ösvényen!
– Nem – csak maradj!
És letértek mind a ketten a tarló göröngyös szélére. Nevetve bukdácsoltak, megfogták egymás kezét – siettek, siettek. Az árokszélen pipacsok virítottak, nagy, omló, álmatag és rövid életű virágok, és az asszony tépni akart belőlük a fekete hajába – de a férfi gyorsan lehajolt; kíméletlen, siető kézzel egész csomót szakított – tövestül csaknem, és legtöbbje széthullt, mire fölemelte, hogy feléje nyújtsa. Az asszony nem vette el, és most először illant át az arcán valami árnyék. A férfi nem ért rá észrevenni – siettek tovább.
Az út elkanyarodott két lejtős dombhát közé, puha fűtérségek, terhes gyümölcsfák, apró présházak intettek feléjük.
– Most – mondja —, gyorsan!
– Majd a forrásnál. Megpihenünk.
Elérték a forrást, és az asszony újra feledte a szomorúságot, amely ok nélkül szállongott felettük, mint jövő-menő, lenge fellegárnyak a világos égen. A kedves, jámbor és szerény őszi napsugár csendes mókával melengette át őket, amint összesimulva ültek a kövön, az asszony messze, messze elnézett, és bágyadt, laza ujjakkal gombolgatta ki a köpenyét. Alatta finom, gyönge őszi színeket viselt, hószínű, hímzett gallért és kockás, puhán bogozott selyemnyakkendőt.
– Megszomjaztam! – mondta halkan; mosolygott, és szembefordult a napnak.
A férfi habozás nélkül kapta le puha nemezkalapját, kedves, ügyetlen nembánomsággal gyűrte ivóedénnyé, s mélyre hajolva, szinte elfeküdve nyúlt bele a forrás odvába.
– Milyen nyúlánk! – mondta meglepődve az asszony, és öntudatos, nyugodt gyönyörűséggel nézte végig, mikor a víz után nyúlt. Pár évvel ő volt az öregebb.
A kalapból nem volt jó inni, de mögöttük egy pásztor jött csobolyóval, és szívesen kínálta az edényt. Milyen különös, kedves dolog az – nyakatlan csobolyóból inni, összecsücsörített ajakkal.
– Szép időnk van, gazda!
– Szép, hosszú ősz, uram. Későn szüretelünk.
Az asszony mosolygott rá, és megcsodálta a tűzszerszámját, a kovát, acélt, taplót. Aztán egyedül maradtak megint az apró völgykatlanban, a víz halkan csobogott lenn, és egy apró mezei egér egészen közel a lábuk előtt zörgött, maszatolt. A férfi ajka az asszony kezét kereste – ó, nagyon édes, nagyon benső és meleg szavak követje lehetett volna ez az óra. De hirtelen felneszelt az asszony.
– Mondja – miért siettünk?
– Féltem, ha előbb mondom meg, visszatér. Visszaküld. De nem akartam. Ez a délután a mienk.
– Mi történt?
– István haldoklik. Értem üzent – és nagyon szeretné látni magát. Az asszony elvonta a kezét, felállott, és begombolta a kabátját.
– Nem lett volna szabad! – mondta lesütött szemmel. – István, szegény, jó barátunk!
És a kócos, beteg, vézna és züllött fiatal poétára gondolt, akinek a pillantása mindig nyugtalanná tette. Lobogó, szerelmes verseket írt az asszonyról, és az önlegyőző barátság fanatizmusával vezette hozzá a másikat. És egyengette a szerelmesek útját, amíg szükségük volt egy harmadikra. De már régen nem volt rá szükségük.
– Hozzá megyünk! – mondta az asszony, és egymás mellett haladtak újra az ösvényen. A kötelesség fanyar konvenciója rabul fogta őket, de az asszony titokban arra várt, hogy ellenkezzék a férfi. Hisz olyan rég várt, olyan kínnal összeravaszkodott, olyan nehezen megszerzett pár óra volt az együttlétük ideje, amivel a titkos szerelmüknek áldozhattak.
– Nézze – mondta a másik csendesen, félénken —, most három óra. Ötig kinn lehetnénk, és akkor villamoson – el – elérünk – már régen rosszul van – nos —, bízza rám az időt!
Puha, hízelgő szorítással öltötte az asszonyéba a karját, és az csendesen ment vele. A nap előtt suhanva úszott el egy kicsi fellegfoszlány, és a szálló ökörnyál ezüstvonalként csillant meg a levegőben. És mentek.
– Nemsokára ott leszünk! – súgta föléhajolva a férfi, és már látszott a bokrok árnyában az apró tanya – hámló vakolatával, megdőlt kéményével —, az ajtó előtt padka és nyitott tűzhely.
– Az én király-palotám – mondotta, és mókás hódolattal meghajolva nagy kulcsot keresett. Az asszony nagyot lélegzett, és újra teleszívta a lelkét kései szerelmük minden finom, átszűrt és nemes illatával. Még nem járt itt. Ez hát a szőlő, ahol ő szüretelt, ahol gyermekkorában ünnepi tűzijátékokat rendezett, ahol először vadászhatott csöpp fegyverével a mezei egerekre, ahova álmodozni járt, és ahol elkövette első bűnét, amelyben a föld ős termőerejét ölelte magához egy lángoló tavaszéjszakán – a leányban, aki a földek szülötte volt, és a szűz állatokhoz, tudatlanul lélegző növényekhez hasonlított. – Ez az ő szőleje. – Még sohasem járt itt az asszony.
Benyitottak a dohos, sötét, tapasztott földű szobába. A férfi lelt egy ép lábú karosszéket, nádból fonottat – ráterítette a köpenyét, és odavezette az asszonyt, mint valami királyi trónus elé. Újra feledve volt a szorongás, a fekete sejtés. Az asszony a középen állt, kicsit sápadt volt, és mintha remegett volna – a feje hátrahanyatlott, és a szeme lezárult az ölelés alatt. Mint egy törékeny porcelánszobrot, csak úgy lehetett átkarolni, remegőn a szívére szorítani őt – óva a varázsköd szentségét, mely körülfogta és becsessé tette a szerelmet. Szerelmüket, mely már nem volt első, vad fiatalos, kíméletlenül romboló vággyal teljes. A napfényes ősz nemes, érett gyümölcse volt, mely remegve függ gallyán, és egy érintésre lehullhat idő előtt.
– Ugye, nagyon erősnek kell lennem? – kérdezte a férfi egy kicsit szomorú mosollyal, és a két kezével csendesen eltolta magától az asszonyt, pedig a szemében a nyár tüze parázslott. Aztán leült az asszony; ő az ölébe temette a fejét, és érezte, mint babrálnak a finom, sápadt ujjak a hajszálai között. Egymásra néztek a nagy, megvesztegető csendességben – a szoba korhadt padlója alól darazsok zúgása hallatszott, a búbos kemencén egy nagy csodaalma piroslott, és a tulipános tálason ujjnyira állt a por. Csend volt a kis mezei házban, és kinn a félig csukott, apró fatáblák mögött halkan szitált alá az alkony.
– Miért szeretlek? Mi van tebenned? – kérdezte az asszony.
– Egy darab tebelőled.
– Minden titok megfejtése tebenned van. De mi újat adhatok neked én?
– Ne beszélj! A többi nem is létezett. Minden új rajtad – a hangod, az ujjad —, az egész magad, a leheleted illata új.
Az alkonyat árnyai felhúzódnak a szegletekbe, és csodás szimbólumokkal szőtték be a szobát, az egymásra találás leggyönyörűbb szimbólumaivá. Milyen jó volna ki sem menni, nem is mozdulni a rejtekből.
De ki kellett lépniök, és akkor már sötét volt. Nagy távolról egy vasgyár kihasznált izzó érctömege villódzott fel az égre, a másik oldalon a város ezernyi lámpafénye világította be tejfehérré a ködöt. S az égen az ős istennő úszott, a sápadt, igéző, kék boszorkány, a hamis káprázatok varázslámpája. És ők hallgatva mentek az ismerős utakon.
– Siessünk, siessünk! – súgta fojtósan az asszony.
A sajátos világításban, idegei beteg látomásaiban most félelmesnek, ismeretlennek, titokzatosnak tetszett minden. A sötét, rejtelmes völgytorok, ahol haladtak, a lelkek útjának tűnt fel, amelyben ismeretlen, titokzatos végzetük felé vánszorognak – a forrás mély medre a pokol bejárata-e —, a hold kémkedő, el nem űzhető ellenség szeme, amely utána lesked, és ő, íme, egy idegen, idegen férfiúval jár a fenyegető, sötét bokrok ágai között – és milyen messze van még a város. Az oktalan, beteg, hirtelen jött rémületében csaknem felkiáltott.
A férfi előrement, és egy híd karfájára ülve várta be őt. Azt hitte, megpihennek kissé – itt összehajolnak a lombok, s a fekete vízre furcsa, démoni vonásokat rajzolt a holdsugár; – ő szépnek látta ezt. De az asszony lihegve haladt el mellette, és száraz torokkal, rikácsolva kiáltott:
– István haldoklik. Siessünk!
Csodálkozva sietett utána a férfi, és azontúl nem beszéltek többet. Már közöttük feküdt valami – már jött a város széle, lámpafényes utcák, csengető villamosok. Futva kapaszkodtak fel, és az asszony sápadtan, komoran gubbaszkodott meg egy sarokban.
Aztán beléptek együtt egy dohos, beteg szagú kis udvari szobába, ahol nagy, égő viaszgyertyák közül meredt elő a szegény, züllött gyereknek, félbemaradt koldus jogászfiúnak, ismeretlen, apró poétának sárga, megkövült arca, mély gödrű szemei, áttetsző, halotti orra, megélesedett álla. Ahogy kopott, fekete kabátjában besüllyedt félig ványadt alakja a koporsó szalmapárnái közé, olyan igazi jelentéktelen senki és semmi volt ez a nagy homlokú, szegény, szerelmes jóbolond – aki volt —, ez a közömbös, hideg és foszló sejttömeg, amivé lett – ó, Istenem —, csak mintha a gyertyák sápadt fényében lobogna, vonaglana, valami nyugtalanító, valami titokszerű. Azok ketten nem mertek egymásra nézni – ebben a percben csaknem gyűlölték egymást.
– Már fél háromkor halott volt – mondotta akkor gépiesen, közönyös sopánkodással a szállásadó asszonya.
1907