HATODIK SZÍN
(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. – Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)
Catulus
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.
Ádám
Nem, Herculesre!
Catulus
Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.
Ádám
Legyen.
Lucifer
Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén, álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
Avagy tán éppen hűségét irántad? —
Catulus
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az újdonság bűbájos ingerével.
Ádám
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?
Hippia
Óh, bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?
S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai – —
Ádám
Igaz, igaz, ne többet, Hippia.
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után
Oly órát élvez, millyet hasztalan
Ohajt ura. – Vagy a gyönyör csak egy
Ital viz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?
Lucifer
Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. —
De hát fogadástok? —
Ádám
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. —
Catulus
S ha nyersz?
Ádám
Lovad
Enyém. —
Catulus
Négy hétre visszaveheted,
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. —
Lucifer
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.
Éva
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örüljön, aki él, vagy hogyha nem
Tud is örülni, legalább kacagjon. (Iszik.)
Ádám (a gladiátorhoz)
Jól tartsd magad, hé! —
Catulus
Rajta csak, vitézül.
(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)
Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)
Ádám
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. – Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.)
Catulus
Clúvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.
Lucifer
S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg,
No úgy, most már mulathatunk, galambom.
Ádám
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)
Lucifer
Halld, e bolond még a szívről beszél! —
Catulus
Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.
Cluvia
Nagylelkü kedves! ím, javadra e bort. (Iszik.)
Catulus
Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. —
(a táncosnőkhöz)
Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!
Cluvia
Szemed befogom, ím, ha ott leled
Azt, amiért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. —
(Luciferre mutatva)
Ezen savanyu arcot nézzed inkább —
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. —
Catulus
Valóban, egy ily arc egész körök
Költészetére fagylepelt borít.
Ki ellenáll a perc igézetének,
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember, s bár maradna otthon. —
Hippia
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. —
Ádám
El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek.
Hippia (énekel)
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell,
Minden leánynak
Más a varázsa.
Mind
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Catulus
Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?
Cluvia (énekel)
Bolond világ volt hajdanában:
Lukréciát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merít magába. —
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. —
Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harcolni méne,
Mint hitvány zsoldos, s még mivégre?
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.
Mind
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. —
Cluvia
Bolond világ volt hajdanában,
Rém járt fel a hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
S egy-két ily őrült, ha akadna,
Cirkuszainkban éppen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel.
Mind
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.
Lucifer
Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.
Ádám
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet.
Nem jólesik pihenned keblemen? —
Éva
Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,
S így hervatag.
Ádám
Ah, én is érzek illyest.
Éva
S kivált, ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.
Ádám
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?
Lucifer
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.
Catulus
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.
Lucifer
Koldús a dúst testvéreül kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.
Catulus
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét. (Új jajszó.)
Ádám (magában)
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. —
Nem így mondád-e, Júlia?
Éva
Igen.
(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)
Lucifer (felkacagva)
Mint látom, itt a jókedv elborult.
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
Hogy a savanyu úr is megsokallja?
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy éppen megtért.
Ádám (feléje sújtva poharát)
Vessz, ha azt hiszed.
Lucifer
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. – —
(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!
Hippia
Talán inkább csókot kivánsz?
Lucifer
Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.
Hippia
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)
Péter apostol
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)
Mind
A döghalál – rettentő – félre innen.
Péter apostol
Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. —
Nézz csak körül, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anachorétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompult érzetöknek
Mi még izgassa, ami még emelje. —
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.
Hippia (az asztal előtt összeroskadva)
Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze —
A dögvész, óh, a dögvész – elveszek.
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?
Lucifer
Ma néked, holnap nékem, édesem. —
Hippia
Hát öljetek meg, átkom ver különben.
Péter apostol (hozzálépve)
Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg —
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)
Hippia
Atyám – megkönnyülék.
(Meghal.)
Catulus (indul)
Én még ma Thébaiszba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.
Cluvia
Megállj, Catulus, én is elkisérlek.
(Kimennek.)
Ádám (elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)
S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte.
Éva
S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
Ah, Sergiolus! vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. —
Ádám
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorultan, kisszerűen,
S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten,
(Letérdel, s kezét égnek emeli.)
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét a világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt – s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.
(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)
Lucifer (magában)
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.
Péter apostol
Az Úr meghallgatott. – Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. —
Ádám
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?
Péter apostol
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
Ádám
Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.
(Péterre támaszkodva, indul.)
Lucifer
Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.
(Utánamegy.)
HETEDIK SZÍN
(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. – Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)
Első Polgár
Im, itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.
Második Polgár
El hölgyeinkkel; e vad csőcselék
Isméri a szerájok kéjeit.
Első Polgár
És hölgyeink a győzőnek jogát.
Ádám
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy célhoz csatol? —
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadult
Milljói, mellyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet?
Első Polgár
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszök repült. (Elszélednek.)
Ádám (a lovagokhoz)
Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,
Ha aljas tervvel annyi martalóc
Kezében a szent zászlót lengeti,
S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,
Hivatlanúl tolakszik fel vezérül. —
Lovag barátim! míg a szennytelen
Becsűlet, Isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen.
Lucifer
Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd, ha a nép
El nem hiendi többé, hogy vezér vagy – —
Ádám
Hol a szellem van, ott a győzelem.
Lesújtom. —
Lucifer
És ha szellem nála is lesz?
Leszállsz-e hozzá?
Ádám
Mért leszállani?
Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. —
Lemondni a küzdés nehéz helyéről
Társak híjában épp olyan kicsínyes,
Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni.
Irígyelvén részét a pályabérben. —
Lucifer
Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. —
Ez az egyénnek felszabaditása? – —
Csodálatos fajú testvériség. —
Ádám
Ne gúnyolj. – Óh, ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. —
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli.
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. —
De illyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művet inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy Isten. – —
Barátim, láttátok, hogyan fogadtak.
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul.
Induljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségeért.
(A keresztes had tábort üt.)
Lucifer
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak ollyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de béle por.
Ádám
Megállj.
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?
Lucifer
Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz.
Ez a lovagrend, mellyet állitasz
Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,
Egykor kialszik, félig összedűl,
S vészesb szirtté lesz a merész utasra,
Mint bármelyik más, mely sosem világlott. —
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test tuléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Az új világban, mely körűle fejlik. —
Ládd, így maradnak ránk a múlt idők
Nagyságai.
Ádám
Míg rendünk összedűl,
Tán szent tanai a tömegbe hatnak,
És akkor nincs veszély.
Lucifer
A szent tanok. – —
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle.
Egzakt fogalmat nem bírván az elme,
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek.
Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,
Kisebb lehet, s lényben nem változott,
Ezt folytathatnók véges-végtelen,
S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?
Bár érzésed rögtön reátalál,
A változás nagyban midőn beáll. —
De mit törekszem – fáraszt a beszéd,
Tekints magad csak kissé szerteszét.
(Nehány polgár ismét megjelen.)
Ádám
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.
Harmadik Polgár
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.
Negyedik Polgár
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?
Ádám
Ezt nem értem. —
Lucifer
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.
Negyedik Polgár
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.
Többen
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. —
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)
(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)
Ádám
Elámulok! – De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? —
Lucifer
A főpap az, apostolok utóda.
Ádám
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?
Lucifer
Keresztény-cinikus, barátsereg.
Ádám
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.
Lucifer
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényü s épp azért
Engesztelhetlen népet.
Ádám
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.
Lucifer
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten.
Ádám
Az egy világot válta meg ezáltal,
De e gyávák csak Istent káromolnak,
Mint lázadók, megvetve kegyeit.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.
Lucifer
De hátha ők a szúnyogot
Medvének nézik. – Nincs-e rá joguk?
Nincs-é joguk hős voltuk érzetében
Pokolra űzni minden élvezőt? —
Ádám
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. —
Szemébe nézek e káprázatoknak. —
(A pátriárka elé lép.)
Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. —
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.
Pátriárka
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. —
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.
Ádám
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. —
Pátriárka
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?
Ádám
Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.
Pátriárka
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. – E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.
Barátok
Halál reájuk, már a máglya ég. —
Ádám
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. —
Egy agg eretnek
Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért
Ott vérezünk, hol Isten rendelé.
Egyik Barát
Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?
Az agg eretnek
Nincs-é velünk a rimini zsinat
S más számtalan?
A Barát
Rosz útra tévedett.
De Nicaeában s más igaz hivő
Zsinatban úgye mellettünk itéltek?
Az agg eretnek
A pártosok. – Mi szemtelen kisérlet
Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,
Hol van csak egy egyházatyátok is,
Mint Árius és a két Euséb? —
A Barát
Hát bírtok-é egy Athanásiust?
Az agg eretnek
Hol vértanúitok?
A Barát
Több, mint tinektek.
Az agg eretnek
Szép vértanúk, kiket káprázatával
Az ördög csalt el, kárhozott halálra. —
Mondom, ti vagytok a nagy Babilon,
Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,
Mely el fog veszni a világ szinéről. —
A Barát
A hétfejű sárkány, az Antikrisztus
Vagytok ti, kikről Szent János beszél,
Gazok, csalárdok, ördög cimborái.
Az agg eretnek
Rablók, kigyók, paráznák, torkosok…
Pátriárka
El vélök, el, máris soká időzünk,
Isten dicsére, a máglyára őket!
Az agg eretnek
Isten dicsére, jól mondád, gonosz,
Isten dicsére hull az áldozat. —
Erősek vagytok, tesztek kény szerint,
De jó-e a tett, ítél majd az ég. —
Számlálva immár bűnóráitok,
Vérünkből új csatárok szűletendnek,
Az eszme él, s a láng, mely fellobog,
Világot késő századokra vet. —
Jerünk, barátim, a dicső halálba. —
Az eretnekek (karban énekelnek)
Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el
engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól
és az én jajgatásaimnak beszédétől?
Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem
hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.
Te pedig szent vagy – — (XXII. zsolt.)
A Barátok (karban közbevágnak)
Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a
velem harcolókkal.
Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én
segítségemre.
És vedd fel dárdádat és rekeszd meg az én
háborgatóim eleinek utát. (XXXV. zsolt.)
(Ezalatt a pátriárka s a menet elvonul. Nehány barát traktátusokkal a keresztesek közé vegyül.)
Lucifer
Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog. —
Ádám
Óh, jaj, ne tréfálj! – hát egy i miatt is
Mehetni illy elszántan a halálba? —
Mi akkor a magasztos, nagyszerű? —
Lucifer
Az, ami másnak tán kacagtató.
Egy szál választja csak e két fogalmat,
Egy hang a szívben ítél csak közöttük,
S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,
Mely istenít vagy gúnyával megöl. —
Ádám
Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn!
E kisszerű harc büszke tudományban,
E gyilkos méreg mesterül kivonva
A legfényesb, legüdítőbb virágból. —
E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülő korában:
Ki az a bűnös, aki tönkretette?
Lucifer
A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket növel.
A vész, mely összehoz, mártírt teremt,
Erőt ád; ott van az eretnekekkel. —
Ádám
Valóban, elhajítnám kardomat,
És visszamennék éjszaki honomba,
Hol még az ős erdők árnyékiban
A férfibecs, a tiszta egyszerűség
Dacol e síma kornak mérgivel,
Ha titkos szó nem súgná szüntelen,
Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.
Lucifer
Hiú törekvés. Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. —
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. —
Amott azok, kik békóban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten,
Látnak csak egy embernyomot előre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az utcaléggel gondtalan szivandnak. —
De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,
Mit járnak ott azon piszkos barátok,
Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,
Őrült taglejtés vad kiséretében. —
Hallgassuk őket.
Egy Barát (a tolakodó keresztesek közt)
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzul minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. —
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. —
A Keresztesek
Ide vele. – Nekünk is, szent atyám! —
Ádám
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!
Lucifer (zavarban)
Bocsáss meg, e barát rég cimborám.
S nem is utálom én az ily világot,
Az Úr dicse ha szinte felkapott is,
Felkaptam én is egyúttal vele.
Csak te maradtál egy kissé alant.
(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)
Éva (összerogyva)
Ments meg te, bajnok.
Ádám (felkarolva)
Eszmélj, óh, nemes hölgy,
Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed.
Minő igéző! – Vajh mi érheté?
Heléne
Élvezni voltunk a természetet
Kertünk árnyékos sűrüségi közt,
Gondatlan ülve az üde gyepen,
A csattogányt hallgattuk és kisértük;
Midőn csillogni látunk két szemet
Vad szenvedéllyel a bokor megől.
Ijedve kezdünk futni, míg utánunk
Lihegve és döbörgve négy keresztes
Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.
Ádám
Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj;
Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?
Hogy is lehet test így átszellemülve,
Ilyen nemes és illy imádatos —
Lucifer
Átszellemült test! – Óh, a sors valóban
Nem büntethetné jobban a szerelmest
Őrültségéért, mint beteljesítvén
Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. —
Ádám
Úgy rémlik, egykor már ismertelek,
Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.
Lucifer
Mindenre kérlek, azt sose feledd,
Szerelmed amilyen mulattató
Kettesben, olly izetlen harmadiknak.
Ádám
Felnéz – mosolyg, óh, hála néked, ég!
Éva
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?
Ádám
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?
Lucifer (Helénéhez)
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? —
Heléne
S mi hálával tartoznám én neked?
Lucifer
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.
Heléne
S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. —
Pedig nem volt rút a négy üldöző.
Ádám
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.
Éva
Előttünk áll a zárda ajtaja.
Ádám
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszu éveken,
Melyek végéről pályabérem int. —
Éva
Im, e szalag. —
Ádám
Ez éjsötét szalag? —
Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.
Éva
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.
Ádám
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.
Éva
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. —
Lucifer
És el fog zárni e fal téged is?
Heléne
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.
Lucifer
Nagy kár – beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. —
Heléne
Csalfa, menj előlem!
Lucifer
S miért? hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?
Heléne
Ah, ezt nem is kivánom.
Lucifer
Már megyek. —
A mélynek szörnye fen reám agyart.
Heléne
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem —
Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. —
Ádám
Hadd tudjam hát neved meg legalább,
Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,
Áldást kérvén rád, hogyha végzeted
Gyászát megosztni már nem engeded.
Éva
Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?
Imádság jobban illet zárdaszűzet.
Ádám
Tankréd vagyok.
Éva
Tankréd, Isten veled.
Ádám
Izóra, óh, ne hagyj el ily sietve,
Megátkozom különben a nevet,
Melyet bucsúzva mondottál először, —
Rövid volt e perc, még álomnak is,
Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,
S nem bírom sorsod drága fonalával
Kihímzeni? —
Éva
Halljad hát sorsomat.
Atyám is a szent sír vitéze volt.
Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,
Üvöltve, tűzzel-vassal, táborát.
Menekvéséhez már nem volt remény,
És szent fogadást tőn Szűz Máriának,
Hogy engemet, ki még gyermek valék,
Ha visszatérhet, néki felajánl.
Ő visszatért, én szent ostyát vevék
Ez ígéretre.
Ádám
Óh, te szent anya!
Te testesített tiszta szeretet,
Nem fordulál-e el megbántva ily
Szentségtelen igérettől, minő
Erényeidre nyom bűnbélyeget,
Átokká téve az égnek malasztját. – —
Heléne
S te nem kivánod tudni sorsomat?
Lucifer
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél – hősödet meguntad;
S üres szived most új lakóra vár. —
Heléne
Ez különös! Az ördög van veled tán?
De oly szerénynek mégse hittelek,
Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.
Lucifer (Ádámhoz)
Uram, siess. Te nem bírsz elbucsúzni,
S én nem birom gátolni győzedelmem.
Ádám
Izóra! minden szód fulánk szivemben.
Egy csókkal mérgét, óh, hölgy, édesítsd meg.
Éva
Lovag, mit kívánsz – hallád eskümet.
Ádám
De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek.
Éva
Te boldog vagy, de hogy feledlek én?
Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.
Isten veled – meglátlak ott az égben.
Ádám
Isten veled. – E nap emléke vélem. —
(Éva a zárdába lép.)
Heléne (félre)
Ah, gyáva te – hát mindent én tegyek? (fent)
Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.
(Évát követi.)
Ádám (feleszmélve)
Most hát jerünk.
Lucifer
Már késő – vége van. —
Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,
Majd állati vágyának eszközéül
Tekinti a nőt, és durvult kezekkel
Letörli a költészet hímporát
Arcárul, önmagát rabolva meg
Szerelme legkecsesb virágitól;
Majd istenűl oltárra helyezi,
És vérzik érte és küzd hasztalan,
Míg terméketlen hervad csókja el. —
Mért nem tekinti és becsűli nőül,
Nőhívatása megjelölt körében.
(Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél. Izóra és Heléne az ablakon.)
Éva
Mi vágyva néze rám, mint reszketett,
Ah, e hős férfi reszketett előttem,
De nőerényem és a hit parancsol —
Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.
Heléne
Csodálatos, minő őrült nemünk!
Ha az előitélettel szakít,
Vadállatul rohan a kéj után,
A méltóságot arcáról letépi
És megvetetten sárban ténfereg.
Ha nem szakít, önárnyától remeg,
Fonnyadni hagyja meddő bájait,
Mástól s magától elrabolva a kéjt. —
Miért nem jár középen. Vagy mit árt
Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony
Illemmel olykor, meg nem foghatom.
Hiszen a nő se szellem csak merőben.
Éva
Heléne, nézz ki, itten áll-e még?
Hogyan ment volna ollyan könnyen el.
Csak egyszer halljam még meg szózatát.
Ádám (Luciferhez)
Tekints körül, nem áll-e ablakánál,
Nem küldne-é egy pillantást utánam?
Csak egyszer lássam még sugár alakját —
Izóra! óh, ne bánd, hogy itt vagyok még.
Éva
Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.
Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. —
Ádám
Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog.
Szeretni hol csak nékünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? – —
Éva
Él bennem is mindez, mint tünde álom,
Mely tán az égből kísért e világra;
A lég hullámin szép dal árjadoz,
Mosolygni látok nemtők ezreit
Testvéri csókkal minden lomb mögül,
De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. —