ÚJ SEPRŐ JÓL SEPER?
Anna nézelődött az idegen konyhában.
Vacsorázni, aztán lefeküdni.
Egy darab kenyeret szelt. De beléje se bírt harapni. A kenyérnek – és a sajtnak is – olyan szaga volt, mint benn a lakásnak.
Bajmolódva szétbontotta a tábori ágyat, melynek szerkezetét még nem ismerte, áthúzta egyetlen párnáját, beburkolózott abba a húzatlan paplanba, melybe tegnap még Katica takarózott, s miután elfújta a gyertyát, lefeküdt.
– “Énistenem – jóistenem – lecsukódik – máraszemem – deatied – nyitvaatyám…”
Bandika is ezt imádkozta, Pistike is, meg a Wild raktárnok fia is, a Gyuri. Mindegyiket ő tanította rá.
– “Amígalszom – vigyázzreám – vigyázzkedves – szüleimre – vigyázzminden – jóltevőmre…”
Bandikának, aki az ágya mellett hált egy díványon, utána el kellett mesélni a madaras bicskát is.
Ez a bicska olyan bicska volt, hogy mihelyt kinyitották pengéjét, nyomban madarak röppentek ki belőle, sok-sok kis, tarka madár. Ezzel aludt el a gyerek, s reggel fölébredvén kacagva újságolta el, hogy a madaras bicskával álmodott.
Anna elmondotta a gyermekimát. E rímes szavak, melyeket még ma sem értett egészen, enyhe bódulatot keltettek benne. De nem álmosodott el. Tegnap pedig sokáig maradt fönn Bartosékkal.
Hány óra is lehetett már?
Itt épp megfordítva feküdt, a falnál, az ablakkal szemben, magasan. Emeleten még sohasem aludt.
Egy bérház irdatlan tűzfalát látta.
Tüzes négyszögek gyulladoztak, el-elsötétedtek. A lakók, amint odaát bementek e ház mellékhelyiségeibe – kamrákba, árnyékszékekbe – fölcsavarták és eloltották a villanyt.
Valahol zongoráztak.
Egy nő gyönyörűen énekelt hozzá. Mindig újra és újra kezdte. Zengettek az ablakok, a falak, az egész ház lebegett, hömpölygött a muzsika hullámain. Sokszor úgy tetszett, hogy alatta, közvetlen az ágya alatt búg valami. Később rájött, hogy fönn zongoráznak, a feje fölött.
Aztán ének, zongoraszó elnémult.
Csönd vette körül, feketeség. Már a tűzfalon se izzottak az ablakok fényes négyszögei. Amikor kissé elzsibbadt, elvesztette tájékozódóképességét. A régi díványt kereste, de csak a falat találta maga körül, csak az üres éjszakát kaparászta, azt hitte, hogy a konyha megfordult, és mindjárt valami szakadékba zuhan.
Fönn, fönn magasan, a tűzfal tetején még égett egy lángocska. Az nem lobbant ki, vele együtt virrasztott.
Eleinte azt gondolta, hogy valami csillag. Csak egy lámpa volt, közönséges olajlámpa. Mégis fényesebb volt, mint a csillag.
Minden lámpa fényesebb, mint a csillag.
Éjfél után kulcs csikordult az előszoba zárában. Vizy jött haza, ki a románoktól már éjszakai igazolványt is kapott. Suttogva beszélgetett feleségével.
Kevéssel rá a konyhába benyitott valaki. Mezítláb, hosszú fehér ingben, mint egy kísértet, odalépett az ágyához az asszonya, nézte, hogy alszik-e már. Egynegyed óra múlva újra megjelent ez az alak. Anna akkor már nem látta, mert fejét a párnájába fúrva aludt.
Vizynének ez nem volt kis dolog.
Ismét egy idegen lélegzet szűrte át a lakás levegőjét, melyet ők is szívnak, egy idegen szív dobogott itt, egy idegen élt velük egy födél alatt, megérkezett a legközelebbi és legtávolabbi, a barát és ellenség egy személyben: a titokzatos vendég, minden ház titokzatos vendége.
Katicát, bármennyire is ellenszenves volt, legalább ismerte. Ezt egyáltalán nem ismerte.
Amit eddig sohasem tett, kulccsal zárta be a szalonba s a fürdőszobába nyíló ajtókat.
– Félsz? – kérdezte Vizy.
– Nem. De mégis. Az első éjszaka.
Alig virradt, a kíváncsiságtól ösztökélve fölkelt.
Olyasmit látott, amitől szeme-szája elállt.
A cseléd a szobákat már kiszellőztette, feltörölgette.
Nem értette, hogy lehetséges ez. Legalább hajnali négykor kellett fölkelnie. Oly csöndesen dolgozott, hogy semmit se hallott.
Most ott kuporgott a dolgozóban, az íróasztal mögött, abban a kék kartonruhájában, abban a férficipőben, melyet már a batyujából ismert.
Vizyné csak bólintott. Tudta, hogy a cselédeket nem szabad mindjárt megdicsérni, mert elkényesednek.
Babkávét daráltatott, tejet forraltatott, leszalasztotta a pékhez, megterített a reggelihez, majd a fürdőszobába küldte, hogy szóljon a méltóságos úrnak.
Az a tükör előtt borotválkozott, bekenve a szappanhabtól, fehéren, mint egy hóember. Anna nesztelenül hozzálopózott s keze után kapott.
– Vigyázzon – kiabált a szigorú úr —, megvágom – s a villogó pengét magasba tartotta. – Maga az új lány? Mi a neve? A vezetékneve? Az apja neve? Magyar – állapította meg, mert ő mindig a nagy, politikai távlatokat kedvelte. – Földmívesek. Helyes. Kisgazdák.
A reggeli kedves volt.
Nem ismervén az itteni szokásokat, az új lány tiszta, sárga abroszt terített, melyet csak ünnepnapokon használtak. Régi, idilli ezüstzajjal csilingeltek a kanalak.
Mikor Anna kivitte a tejeslábast, Vizyné figyelmesen követte tekintetével, majd szólt:
– Derék lánynak látszik.
Vizy összemorcolta szemöldökét.
Rosszallta ezt a könnyelműen előlegezett bizalmat, mely majd annál keserűbb kiábrándulást kelt. Hiszen mindig így kezdődött. Felesége, aki jó emberismerőnek vélte magát, és a legkisebb mozzanatokból is messzemenő következtetéseket vont, az első huszonnégy órában minden cselédjét “derék lány”-nak nevezte, azt mondta, hogy “ez nem olyan, mint a többi”, olyan jelzőket pazarolt rájuk, melyek csak költők képzeletében foganhatnak. Aztán végzetesen következtek a csalódások. Másnap rendszerint hallgatott a “derék lány”-ról. Negyednap foghegyről jegyezte meg, hogy “kissé lassú”, vagy “kényelmes”. Negyednap kifogásolta modorát. Majd egyszerre drámai gyorsasággal jött a kifejlet, amennyiben a hét végén jelentős mozdulattal félrehívta őt, száját kis “o”-alakúra gömbölyítette, és majdnem hangtalanul rebegte, hogy “lop”, képzeld csak: “lop”, s végül kimondta a végső ítéletet, hogy: “ez is olyan ringyó, mint a többi”.
Miért áltatjuk magunkat? Aludjunk rá egyet. Új seprő jól seper.
Az új seprő azonban jól sepert.
Csak kapta szalmaszatyrát, s fűzőtlen férficipőjében baktatott a piacra. Várni se kellett rá, nem kaszinózott, máris visszatért. Szedetlenül szedődött az asztal, terítetlenül térítődött, mint a mese “terüljasztalkám”-ja. Rend volt, rend és csend.
Ismerte Viatoriszt, az üzleteket, a községi bódékat. A városban sem tévedt el. Mikor elküldte messzebbre, visszatalált a Vámház körútról, sőt a Boráros térről is. Nem volt az a falusi liba, akinek eleinte hitte. Az a három év, melyet Pesten töltött, lekoptatta róla a bárdolatlan szokásokat. Csöndesen járt, csöndesen fújta az orrát, parasztosan se beszélt, csak az üveg helyett mondta dunántúliasan “öveg” meg néha – megbocsátható tévedés – nagyságos asszonynak nevezte méltóságos asszony helyett.
De egy furcsa volt: az, hogy nem evett.
A kukoricakenyeret meg a sajtot, melyet első nap otthagyott, másnap is megkapta vacsorára. Akkor se nyúlt hozzá. Reggeli kávéját kevergette-kavargatta s félretolta. Egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán. Mindössze egy almát evett Ficsoréknál a harmadik napon. Annak nem volt olyan szaga.
Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene.
Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongott. Pedig igen szép ház volt Vizy Kornél háza. Takaros, mint egy kis kastély. Homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, erkélyek csüngtek róla, könnyedén odaragasztva, akár a fecskefészkek. Fönn kettő, a Moviszteréké és Drumáéké nyitott, de az övéké üveges, verandaszerű, vacsorázni is lehetett ott, s a mennyezetről ernyős lámpa lógott. Csak ez a három úricsalád lakott itt. Künn a ház falán két tábla: “Dr. Druma Szilárd, köz— és váltóügyvéd.” “Dr. Moviszter Miklós, orvos, med. univ. Rendel de. 11-12-ig, du. 3-7-ig.”
Moviszterékhez fölküldték tojásért. Ekkor tudta meg, honnan jön az a gyönyörű zongoraszó.
A szép doktorné kivágott pongyolában ült a zongora előtt, jártatta a billentyűkön felgyűrűzött liliom-ujjait, és énekelt, énekelt, nagyon erősen.
Majd megismerkedett a cselédekkel is.
Etel a nagy, világos konyhában trónolt, egy széles nádszékén, köténye korcán kulcskötegekkel, mint a család patrónája. Itt mindent ő intézett, ő határozta el, mit főznek, mi lesz ebéd, zsarnokoskodott, gazdáit néha össze is szidta, s azok féltek tőle, mint a tűztől. Délután háromtól fél ötig aludt. Ilyenkor Moviszterék lábujjhegyen jártak, hogy föl ne ébresszék, a doktor maga nyitott ajtót pácienseinek. Ebédjéhez, vacsorájához megivott egy üveg barna sört. Nehezen mozgott, utóbb már elhájasodott, folyton réteseket evett. Annát is kínálgatta.
Drumáék cselédje nem mindjárt akart hozzá leereszkedni. Stefi egy grófi családtól került az ügyvédékhez, a Várból. Miután megunta az ottani nagystílű életet, egy kis nyugalomra, egy kis önálló hatáskörre vágyakozott, melyet itt meg is talált. Drumáékról jóindulatú lenézéssel beszélt, mert fiatalok voltak s még olyan szegények, hogy be se tudtak egészen rendezkedni. Csak ő tanította ki őket pár előkelő szokásra. Vendégeiket szertartásosan jelentette be, asztalukra recés golyócskákban adta föl a vajat. Náluk is fehér kötényt viselt, fekete szoknyát. “Személyzet”-nek nevezte magát. Keresztény újságokat olvasott, hivatalnok-lányokkal barátkozott, különösen Druma gépírókisasszonyával, akivel néha tüntetően karonfogva sétált, hogy őt is gépírókisasszonynak tartsák.
Ez a két lány bizalmába fogadta. Meg-megkérdezték, mit főztek, lementek hozzá telefonálni, mikor náluk nem volt áram. Délután hívták kártyázni is dióba, babba, máriásozni.
Vizynéről nem sok jót hallott. Zsugorinak mondták, félbolondnak, aki a halottak lelkével beszélget. Vallatgatták, hogy van megelégedve helyével. Azt felelte, hogy meg van elégedve.
Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban.
Egyszerűen nem bírta megszokni.
A villanyt, azt hamar megszokta. Megmutatták, hogy kell kezelni. Anna kezelte, akár ők, nem tudva, hogy micsoda az elektromosság, akár ők. Csak épp hátrafordult, miután elcsavarta a kapcsolót, mert hiába látta, hogy a szoba megvilágosodik, arról is meg akart győződni, hogy csakugyan ég-e a lámpa. Hasonlóan volt a telefonnal is. Pár napig síri hangon beszélt a tölcsérbe, összetévesztette a hallgatóval, de később a telefonnal is megbarátkozott. Künn a pusztán nagyobb csodákat látott. Tudomásul vette, hogy ilyesmi is létezik.
Más dolgok zavarták, melyek, minél tovább maradt itt, annál idegenebbek lettek. Egészen jelentéktelen dolgok.
Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig.
Maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg.
Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét. Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.
Aztán, mihelyt fölnyitotta szemét, az asszony jött ki, kócosan, mintha dühtől borzadna égnek a haja, s rá haragudnék. Meghallott az mindent, mert a parkett messzire recsegett. Vizyné a lakást aggodalmasan záratta a léghuzam elől, mely fogfájást, fülszaggatást okoz, és a fény elől, mely idegesítette. Folyton a sarkában pandúrkodott. Izgága jóindulattal leckéztette: “így, lányom… úgy, lányom… tegye az asztalra… de az Istenért, ne a szélére, mert rögtön leesik…” Ezután mindent az asztal közepére tett. Az asszonya akkor kissé megigazította a tárgyakat, vagy idébb vagy odább, hogy neki legyen igaza. Semmi se volt jó annak. Ha hallgatott, azt tudakolta, miért hallgat. Ha beszélt, hogy Bartoséknál ezt vagy azt így csinálták, letorkolta, hogy nála viszont majd így csinálják, ne menjen mindig a maga feje után, hallgasson azokra, akik okosabbak nála.
Legjobban hiányoztak talán mégis a gyermekek, akik eleven játékszerei, kedves kis pajtásai voltak. Hiszen eddig úgy szerezte kenyerét, hogy velük játszadozott. Dajkálni szeretett volna itt is valakit, meséket, versikéket mondani. De mit tehetett ezekkel a komoly felnőttekkel, akik külön, zárt életükkel jöttek-mentek körülötte?
Egy hét se múlt el beszegődése után, nagy patália támadt.
Takarította a hálószobát, s hallgatta fönn, a feje fölött Moviszterné zongorázását.
A szekrényen volt egy kis babaszoba: Lombfűrészelt, fehérlakkos bútorok, aranycirádás tükör, csöpp mosdó, az üveglapján icurka kancsó, kis nyoszolya, melynek piros selyempaplana alatt aludt egy hajasbaba.
Egy székre állva törölgette az aranycirádás tükröcskét. Egyszerre leejtette. Bizony, izzé-porrá törött.
Vizyné, mint a villám, ott termett.
– Mit tört el? Jaj – sivított – maga szerencsétlen.
Anna leugrott a székről, szedegette a szilánkokat, próbálta összeilleszteni.
Az asszony kiütötte a kezéből.
– Hagyja. Vége – kiáltott, és sírva fakadt.
– Megfizetem – szólt Anna halkan.
– Megfizeti. Lehet is az ilyet megfizetni. Emlék volt. A kislányomé. Hozzon hamar egy seprőt.
Amíg Anna söpörte, ő a háta mögött pirongatta.
– Boldogtalan. Látja, Katica sohase tört semmit. De azért levonom a béréből. Le én. Hogy tanuljon.
Vizyné ezen a napon borzongott, hogy mit jelent a tükörtörés. Akkor azonban mit jelent a hét rizsszem? Nem tudta összeegyeztetni a kettőt. Eszébe jutott Wildné is, aki azt írta, hogy “munkájában nem mindig megbízható” és “még nem eléggé ügyes”.
– Tör – gondolta. – Ez, úgy látszik, tör.
Anna estefelé leszaladt Ficsorékhoz, bejelentette, hogy ő nem marad tovább. Elsején fölmond.
A házmesterek körülvették, kérdezték, hogy miért. Erre csak viszolyogva vonogatta vállát. Nem bírja megszokni.
Ficsor, aki a díványon pöfékelt, levette agyaráról a pipát, s ráförmedt. A mostohájával fenyegetőzött, hogy majd hazaküldi, az úgyis nagyon szereti, alig várja. Azonnal fölkergette.
Anna nem gondolkozott többé semmiről.
Csak éjszaka facsarodott el a szíve, mikor a tűzfalon megpillantotta a magányos lángocskát. Úgy érezte, hogy ezt a helyet igazán nem bírja megszokni soha.
A TÜNEMÉNY
Aztán mégis megszokta.
Jött a nagymosás. Szürke-fehér dombokban magasodott előtte a szennyes, lepedők, ingek, gatyák, melyekhez még a forradalom piszka, halálos izzadsága tapadt. A gőz kellemesen elkábította.
Üstben forralta a vizet, a teknő mellett könyökig felgyürkőzve sulykolt. Álmatag babrálással, kéjes andalgással pocsogott a szappan lanyha tajtékában. Kosarakban cepelte a ruhát, húzogatott, mángorolt. Abroszai olyanok lettek, mint a patyolat, gallérjai fényesek, mint az üveg.
A nagytakarítás három napig tartott.
Előbb kirakták a fiókokat. A tárgyak, mintha bújócskáztak volna, egyszerre előbukkantak nem remélt helyekről. Egy szelencéből, melyet megráztak, kilenc körmöci arany gurult ki csalafinta kacajjal. Játszódva kellett utánarohanni. De leltek más egyebet is. Két kilincset egy láda alján, egy könyvben svájci frankokat, melyeket a menekülés eshetőségére tettek félre, a túrósbödönkében újságpapír közé gyömöszölve egy násfát, egy fülbevalót, az úr asztalában egy negyed kiló orosz teát, papírzacskóban egy kiló lencsét, két doboz belga szardíniát.
Vizyné, kit állandóan az a rögeszme kínzott, hogy koldusbotra jut és éhen hal, látta, hogy gazdagabb, mint hitte. Még több meglepetés is várta. Anna a szekrény aljáról kihúzta a molnárkék szoknyáját, melyet régen elveszettnek vélt, s egy blúzát, a lazacszínű selyemblúzát, melyet – úgy emlékezett – valamelyik batyuzása közben adta oda egy soroksári sváb asszonynak. Találtak aztán cérnaorsókat, gombokat, kisebb-nagyobb bőrhulladékokat, mert ő mániájában minden ringyet-rongyot megőrzött. Nem is volt ez csoda mostanában. E keserves két esztendőben fokozatosan megtanulta, hogy az élet semmi, és az anyag minden. Hiszen az újságban ő is olvasta, hogy az osztrák hadsereg egy teremtett ember életét a szívével és agyvelejével együtt mindössze harminchat aranykoronára becsüli, sokkal kevesebbre, mint egy fölszerelt lovat, miért ne vesztette volna el hát szemmértékét éppen ő aziránt, hogy mi az értékes és mi nem? Mámorosan bámulta a mindenható anyagot. Fogadalmat is tett, hogy ezután még inkább takarékoskodik.
Az udvar kertjében fölásatta a rézmozsarat, melyet a különböző rekvirálások elől rejtett el egy bodzafa tövébe. Ez a rézmozsár, a konyha egykori büszkesége, melyből csaknem ágyúgolyó lett, megmentve a zivataros század háborgásától, földesen és megfakulva támadt föl ideiglenes sírjából.
Fönn a lakást vissza kellett állítani, ahogy volt. Félrehúzták a szekrényeket, melyeket a szörnyű “beutaltak” miatt állítottak oda. Nagyobb rendetlenség támadt, mint volt. A bútorok vándoroltak. Egy karosszék, mintegy eltévedve, a folyosón rekedt meg, s lefelé bandzsított a lépcsőre, mintha nem tudna lemenni, de szeretne. Az ingaóra bénult sétálójával tetszhalottan hevert a padlón, fadobozában egy habverővel. Lenn az udvaron az asztalok tettek kirándulásokat, nádszékek és díványok sütkéreztek, a hencser is, megfosztva piros térítőjétől.
Anna reggeltől estig a por és szemét glóriájában állott. Feketét köpött, szürkét tüszkölt. Verte a matracokat, mintha haragudnék rájuk. Loholt föl a lakásba, le az udvarba, százszor is. Csorogtak az ablaküvegek, csobbant a rocskákban a szennylé, loccsant a rongy. Keresztfákhoz kötözködve törölte az ablakokat. Már sikálta a padlót, már beeresztette halovány viasszal, már táncolt a lábára szíjazott keféken, már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszantartó örökimádás közben. Roszogott az üvegpapír rozsdás zárakon. Lehozni a padlásról az eldugott szőnyegeket, kibontani naftalinos bugyrából, kiporolni az állványon. Hamar ezt a széket oda, hamar azt az asztalt amoda, a zongorát még kissé előbbretolni. Még csak a csillárokat fölakasztani, de vigyázva, hogy el ne törjük, egy-két új körtét becsavarni, még csak a krémszín függönyöket az aranyfüstös lécekre, rávarrni a rézkarikákra, és készen vagyunk.
Estére készültek el. Az előszoba, mely rakodótelepévé vált a felgyülemlő szennynek, egy óra alatt szintén tündökölt.
Vizyné belékarolt az urába. Ünnepien vezette be.
– Nézd.
– Ajha.
– Mit szólsz hozzá?
– Hát igen, igen.
– Ugye?
– Barátságos. Sokkal barátságosabb.
Szó sincs róla, ez más volt.
Ez a sápadt, beteg lakás, melyre történelmi patinaként borult a sokesztendős por, egyszerre meggyógyult.
Vizy a dolgozóban egy perzsán tapodott. Kíváncsian szemlélte mintáit, melyek meggyszín madárkákat ábrázoltak, kis gallyakon.
– Melyik ez?
– Lásd, meg sem ismered. Az, amelyik az ágyad előtt volt. Savanyúkáposztával tisztította ki.
Minden újnak rémlett, mintha ajándékba kapta volna. A szalonban, ebben a zsúfolt bazárban, ragyogtak az ibrikek és kancsók, a pesti gyáriáruk és a vidékies holmik, melyeket nemzedékről nemzedékre megőrzött a kegyelet. Csillogott a szivarvágógép a sakkasztalon. Jártak az összes órák. Porcelán nyulacskák fején, bronz lovak szügyén halkan tiktakolt egy-egy elbújtatott szerkezet. Maguk az ősök is megjelentek, visszatérve a száműzetésükből. Vizy boldogult édesatyja fekete atillában, ezüstrojtos nyakkendővel lógott a falon, felesége püspök rokona, Patikárius Camillo lila övvel és sárga mosollyal kegyes pap ajkán, aztán az asszony egyik nagynénje, Patikárius Terézia, hattyútollas báli legyezővel.
Vizy megigazított egy képet. Kezét dörzsölte. Nem is ment el hazulról ezen az estén.
Vizyné mutatóujját magasba emelte:
– Ez a lány tiszta. Azt szeretem benne, hogy oly roppant tiszta és ügyes is.
Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab volt, mint bármelyik más cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle. De az bizonyos, hogy ezt a többiekkel egy napon se lehet említeni, oly értékes matéria, mellyel érdemes vesződni, csak ki kell nevelni, csak ki kell csiszolni egészen. Már enni is kezdett. Lassanként fogyasztotta a háborús pótszereket, a hadikávét, zaharint és margarint, mert nem zabált ez, nem kenyerezett, nem volt étkes. Hajnali fél ötkor kelt, le se feküdt addig, míg minden dolgát el nem végezte. Nem nyelvelt, pofákat se vágott. Csak munkáját hagyta ott, mint valami láthatatlan jó szellem. Mit kívánhatott többet?
És minden áldott nap új fölfedezéseket tett, amelyekről, mint valami örvendetes hírt hozó futár, értesítette férjét.
– Jöjj, kérlek egy pillanatra. Csak jöjj ki velem. Mutatni akarok valamit.
A konyhában egy fatönkön a rézmozsár elfoglalta méltó helyét. Bárdok, tortaformák, habüstök, tepsik, serpenyők, pogácsaszaggatók szikráztak a falakon. Az állványokra, anélkül hogy parancsot kapott volna, kék papírt teregetett, melyet ollóval cifrázott ki.
Egy-egy trófeumot hozott a dolgozószobába, s némán az íróasztalra helyezte:
– Vörösszilva. Ő maga tette el. Nézd ezt a gyönyörű cukros levet. Mint a rubint. Van hozzá kedve. És érzéke.
Költrétest ettek.
– Na, milyen? Micsoda remek omlós ez a vajastészta. Le lehet gombolyítani. Kész szakácsnő. Ez a lány bevált.
Vizy puhult, de nem adta be derekát. Különös, annakelőtte még a rossz cselédeket is mentegette, hogy csillapítsa feleségét. Ezúttal azonban átvette az ellenzék szerepét, mely az uralkodó kormányon jóindulatú ellenőrzést gyakorol. Füle mellett engedte el a dicséreteket.
Apró-cseprő kifogásokkal állt elő. Hogy kissé kedélytelen, soha nincs jókedve, mintha mogorva is volna. Meg hogy alig beszél.
Vizyné kifejtette, mennyire téved. Néha bizony el is mosolyodik. Aztán mit csináljon? Miért legyen jókedve? A cseléd, aki folyton dolgozik, nem kedvetlen. Ez csak szemérmes. Vagy tán azt akarjuk, hogy ez is olyan pimasz legyen, mint a többi? Isten mentsen.
Minden tisztázódott már, csak egy pont volt némileg homályos, a legfontosabb, legkényesebb pont: a lopás.
Vajon lop-e ez a derék lány?
Ezt legnehezebb ellenőrizni.
A lopás váratlanul, alattomosan jön, mint éjjel az agyszélhűdés. Egyszerre nincs valami, egy egészen jelentéktelen holmi. Azt hisszük, hogy elkallódott, vagy félreraktuk, azt hisszük, hogy nem jól emlékszünk, vagy talán elvesztettük, de nem ez az igazság, hanem az, hogy nincs és nincs. Micsoda bénító rémület ilyesmire ocsúdni. Azok a tárgyak is gyanúsak, melyek még megvannak. Minden ezüstkanál, minden kockacukor, minden zsebkendő gyanús. Hány van? Hol van? Elzártad? Vizyné zárt is mindent. Nem adta meg magát oly könnyen. Módszeresen kísérletezett.
Este valamelyik bútoron hagyott egy szovjet-huszonötkoronást. Reggel a pénz ott volt.
A földre hullajtott – mintegy véletlenül – egy kék százkoronást is. Másnap az is visszarepült az éjjeliszekrényére. Egy gyűrűt felejtett a díványon. Anna takarítás közben megtalálta, s ezt már személyesen adta át.
Ekkor csalétkül nyitva hagyta azt a szekrényét, melyben gondosan fölpolcolva és megolvasva zsebkendői álltak. Egynek se kelt lába. Majd az élelmiszerek következtek, a kávé, a cukor, melyet a cselédek különösen szeretnek dézsmálgatni. Nem zárta be a kamrát. Egy hétig feléje se nézett. Mikor azonban kezében a gyertyával és a pontos leltárral bement szemlét tartani, látta, hogy minden szem kávé, minden darab cukor a helyén van.
Ez a lány tehát nem lop. Mondotta, de még nem hitte el. Aztán már nem mondotta, de elhitte, ő is, az ura is. Nem kellett ennek sem pénz, sem ékszer, sem fűszer.
– Tudod, mi kell ennek? – kérdezte az urát, s Ficsor egykori kijelentésével válaszolt. – A munka, a munka. Ilyen még nem volt.
– Igazad van – hagyta helyben Vizy —, ilyen még nem volt.
Mind a ketten fölszabadultak. Vizy élte a maga minisztériumi életét, s otthon legalább nem bosszankodott. Vizyné már ki is járhatott. Reggelente elsétált a budai gyógykúthoz, az Erzsébet hídfőhöz egy pohár langyos, kénes vizet inni, ez – úgy tapasztalta – jót tett a gyomrának. Fogorvosával rendbe hozatta fogait. Tevékenykedett a krisztinai jótékony egyletben, ruhákat osztott ki a kerületi szegény tisztviselőgyermekeknek.
Még ideje is maradt erre-arra. Elnézett a Úri utcába, Tatárékhoz, hol vidám, csinos fiatalemberek vették körül a két szép Tatár lányt. Egy-egy barátnőjét is fogadhatta. Igazi barátnői azonban nem voltak, mert csak az ura érdekbarátainak feleségeivel barátkozott. Rokonai, az ő széles nagy rokonsága, a Patikáriusok Egerben laktak. Férjének is csak egyetlen nőrokona élt itt, egy elvált asszony, az a szerencsétlen Etelka, aki házról házra járva hamisított egyiptomi cigarettákat árult, s kéregetett, őket is zaklatta, egészen elzüllött. Vele évek óta nem érintkeztek. Vizy már az utcán se vette észre.
Most derült ki, hogy mennyire nincs senkije, és milyen hosszú egy nap. Piroska sírját fölhantoltatta a farkasréti temetőben. Minden héten egy krizantém-csokrot vitt neki. Szerdán pedig a régi spiritiszta-társaságba látogatott el, mely egy rózsadombi villában tartotta üléseit az Áldás utcában.
Pompás, rideg villa volt ez, betolható ajtókkal, selyem falszőnyegekkel, klasszikus képekkel és szobrokkal. A házigazda – dúsgazdag magánzó – résztvevő kézszorítással fogadta vendégeit. Mindenki tudta, hogy a házigazda fia már tizenhat éve megnémult, s ott van a villa valamelyik távoli, komor szobájában.
Egy gyalogsági tábornok volt a “szellemi körvezető”. Katonák szellemét idézték, akik hősi halált haltak. Anyák és apák várták róluk a hírt. Vizyné mellett egy beteg kúriai bíró ült s egy katolikus lelkész, polgári ruhában. A médium rajongó lány, fejét önkívületesen hátravetve németül beszélt. Láthatatlan szellemhuzalok nyúltak ki innen, melyek körülhálózták a világmindenséget. Piroska szelleme a Jupiter-csillagból jelentkezett. A médium keze által teleírt egy egész ív papírt az ő ákombákom betűivel: “anya, anya”. Egyszer materializálódott is a médium mellén, ködös párafényben, valami tejszerű köd alakjában.
Vizyné, mikor szerdán este innen hazafelé ment, nem érezte többé a régi szívdobogást, már nem üldözték a régi rémképek, hogy majd egy kirabolt lakást talál, betört ajtókkal, fölszaggatott, üres szekrényekkel. Otthon minden rendben volt. Olvasatlanul hagyta künn a pénzét is. Elmúltak azok az idők, amikor szobáiban hátratett kézzel járkált, mintha rabbilincsbe volna verve, mikor töprengett, vajon mit is forgathat fejében az a cseléd.
Anna halkan járt körülöttük. És amint kiment, ráterelődött a szó. Már egyesültek méltánylásában, egy kedves, közös érzésben. Föltétlenül bámulat volt ez, imádat, kritika nélküli istenítés, hogy a beszerzett portéka ily hasznos, s némi büszkeség is, hogy ez az övék, csak az övék. Hálószobájukba vonulva suttogva mesélték el a nap eseményeit, melyek mind az ő kötelességtudásáról, áldozatkészségéről, ernyedetlenségéről tanúskodtak. Egymást támogatva és kisegítve, egymás szavait tódítva és túllicitálva jellemezték s utánozták őt, olykor elnéző mosollyal gúnyolták is, mintha mulatságos volna, hogy valaki ilyen jóságos és együgyű, ilyen példásan derék, ilyen példátlanul igénytelen, és nevettek hozzá, eleinte félénken, majd ökrendező hahotával. Ekkor kezdődött el számukra az az idill, melynek ízét folyton szájukban érezték. Nem káprázat játszott velük. Képzeletüket túlszárnyalva a lehetetlen valósult meg: rátaláltak az igazira, akiről annyit álmodoztak.
Olykor pedig incselkedett velük egy gunyoros, viszkető érzés is, hogy boruljanak keblére, köszönjék meg neki ezt a jótéteményt, vagy talán menjenek el együtt fényképészhez, de titokban és éjjel, s fotografáltassák le magukat hármasban, mint egy családot, de ettől a dévaj, rendkívül furcsa gondolattól, mely csak egy másodperc ezredrészére, tréfaképp villanhatott meg agyukban, s eltűnt, mielőtt tulajdonképpen végiggondolhatták és kellőleg kinevethették volna, visszatartotta őket polgári józanságuk meg az a tudat, hogy végre mégiscsak egy háztartási alkalmazottról van szó.