– Nem értem – szólt az elnök. – Kissé hangosabban.
Mit kissé hangosabban? Nem kissé hangosabban, hanem nagyon hangosan. Kiálts – dobogott benne a lélek —, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor katekumen.
Hangja szilárdabbá vált:
– Teljes egészében fönntartom vallomásomat. Csak azt tudnám ismételni, amit már elmondtam.
– Igen – szólt az elnök, egy aktaköteget lapozgatva. – Ön így vallott. De tényeket kérünk. Verték? Éheztették? Agyondolgoztatták? Nem fizették meg a bérét? Úgy látom itt – mondta gyorsan —, hogy karácsonykor valami ajándékot is kapott, egy különben jelentéktelen ajándékot: egy jumpert. Tessék beszélni.
– Ridegen bántak vele – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.
– És miben nyilvánult meg ez?
– Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.
– Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon föl – szólt oda a vádlottnak. – Bántalmazták magát?
– Nem.
– Leülhet. Ez egyébként se valószínű.
Nézd most Moviszter ezt a lányt, mily tompultan ereszkedik le fegyőrei közé, nem kellemes látvány, de csak nézd meg jól, és nézd meg az elnököt is, aki megigazítja öreg, kék szemén az olcsó pápaszemet, és vakarni kezdi a fülét, hogy ne is sejtsd, mi forog a fejében, mi zajlik a szívében. Ő csak a földi igazságszolgáltatás képviselője. De igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon. Nem érzed-e – biztatta egyre magát —, hogy közeledik az isteni igazságszolgáltatás felé, s máris a pártodon van? Hagyd, hogy kicsit még vitatkozzék, végre ez az ő kötelessége, aztán újra beszélj, ne félj tőle, ne félj te senkitől, mert teveled van az Isten.
– És ha rossz dolga is volt, kérem – érvelt az elnök —, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.
– Kényszerítették, hogy ott maradjon.
– Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.
– Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.
– Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs mentség.
– Akkor mért követte el? – kérdezte Moviszter önmagától. – Az az érzésem – ismételte makacsul —, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.
– Ezért a kifejezésért rendreutasítom.
A hallgatóság megmozdult, s helyeselve az elnök közbelépését, fölháborodva morgott.
– Csöndet kérek – szólt az elnök, és egyszer könnyedén megrázta a csengőt.
Kinek a lélekharangja volt ez a rövid csöngetés, mondjátok?
– Egyebet nem tetszik tudni? – kérdezte a tanútól a referensbíró.
– Egyebet nem.
A közönségnek az volt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló agg doktor korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt. Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában.
A kis kéneső-ügyvéd fölpattant a székéről, s tisztelettel kérte a tekintetes törvényszéket, hogy a tanút eskesse meg. Ezt az ügyész ellenezte, tekintve, hogy a vallomása általánosságban mozog és nem jelentős.
Az elnök gyorsan határozott:
– A törvényszék elrendeli a tanú meghiteltetését.
A tárgyalóterem hallgatósága izgatottan, dobogva állt föl, valami tragikus-színpadi sietséggel.
Még az elnök is állt.
Így szólt a tanúhoz, aki jobb kezét szívére helyezve, bal kezének három ujját az égre emelve várt:
– Mondja utánam.
És diktálta az eskümintát:
– Én… esküszöm… a mindentudó… és mindenlátó… eleven Istenre… hogy az igazságot… csak az igazságot… vallottam… abból semmit el nem hallgattam… ahhoz semmit hozzá nem tettem… Az Isten engem úgy segéljen…
Moviszter ezt is hangosan mondta:
– Az Isten engem úgy segéljen…
Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt nem bánta, ő voltaképp nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat.
Nyomban el is távozott, ment a dolga után, a többivel már nem törődött.
Még néhány mentő tanú vonult föl. Etel, szakácsnésan kiöltözködve és Stefi, kalapban, ahogy egy volt grófi szobalány-kisasszonyhoz illik. Kulhanek Stefánia adatainak bemondása alkalmával “személyzet”-nek nevezte magát, és elpirult. Mindketten eskü alatt vallották az igazságot, csak az igazságot, akár a többiek, akik mind az igazságot vallották, jóhiszeműen, úgy, amint ők látták. Dicsérték Annát, de a szegény méltóságos asszonyt meg a méltóságos urat éppúgy dicsérték.
Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden.
A tárgyalás elhúzódott: az elnök gyorsította az ütemét, s hogy az ügyész megtette indítványait, és a védő bejelentette huszonhetedik semmisségi panaszát, a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította. Szünetet rendelt.
Délután két órakor került sor a pörbeszédekre.
Az ügyész hamar végzett. Fönntartotta a vádiratban foglaltakat, minthogy azok a tárgyalás során még inkább beigazolódtak, s bizonyos paragrafusokra, bekezdésekre hivatkozva példás büntetést kért.
Annál hosszabb volt a védő.
Ez a kis megindító mitugrász remekbe készült, irodalmi védőbeszéddel állt elő. Emberfeletti erőfeszítést fejtett ki, hogy védencét tisztára mossa, s a kötelet, melyet a vádlott meg a terhelő tanúk nyakára hurkoltak, bogonként föloldozza. Túlbuzgósága nevetségesnek tetszett. Ő észokokkal akarta plausibilissé tenni, hogy a vádlott tettét önkívületben követte el, s önvédelemből gyilkolta meg gazdáit. Egy regényírót megszégyenítő részletességgel tárta föl előéletét, gyermekéveit. Azt hajtogatta, hogy inkább meneküljön száz bűnös, mint hogy egy ártatlan bűnhődjék.
Mindig azt hitték, hogy befejezi, de csak akkor kezdte.
– Most pedig – mondotta, miután vizet ivott – nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani okokat, a lélektant nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani tényeket. Tekintsenek kérem erre a falusi leányra, a nép egyszerű gyermekére, s mielőtt ítéletet hoznak, kérdezzék meg tulajdon lelkiismeretüktől, hogy az, aki itt ül a vádlottak padján, vajon valóban az a homo deliquente-e, az a bűnöző típus, akiről Lombroso beszél?
Erre már senki sem figyelt. Folytonosan csapódott az ajtó. A hallgatóság, elcsigázva a hosszú tárgyalástól, a tűrhetetlen melegtől szökdösött, csak az újságírók maradtak ott, röhögni, meg a védő hozzátartozói, rokoni kötelességből.
Druma a sötét folyosón egy cigarettázó csoportnak a vád motívumait mérlegelte, s nem kételkedett, hogy az ítélet csak kötél általi halál lehet.
Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt, Pierre Janet lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referensbíró már az ítélet szövegét vázolta föl egy darab papírra.
Végre a szónok rászánta magát, elővette az utolsó, leghatásosabb mondatokat, s olyan költői lendülettel, mely a türelmetleneket bosszúsággal, a hozzáértőket őszinte lenézéssel töltötte meg, Madách remekművéből, “Az ember tragédiájá”-ból merített idézettel befejezte beszédét.
A törvényszék ítélethozatalra vonult vissza.
Közben megeredt a havas eső. Sokan, akik ernyő nélkül jöttek, azon gondolkoztak, hogy kerülnek majd haza.
Háromnegyed óra múlva az elnök meg a bírák szinte szaladva léptek a dobogóra. A vádlott még nem volt ott.
– Hozzák – intézkedett az elnök, s a mennyezetre tekintett, kezében az ítélettel.
Zörögtek a fegyverek. Édes Annát már hozták, odaállították. Most halotthalvány volt. Nagyon félt. A haláltól félt, a kötéltől, s nyelt, folyton nyelt, mozgott a torka.
– Kihirdetem a törvényszék ítéletét. A magyar állam nevében…
A padok megint dübörögtek. Csak szófoszlányokat lehetett hallani az ítéletből:
– …bűnösnek mondta ki… és ezért összbüntetésül tizenöt évi fegyházra… politikai jogainak elvesztésére…
– Tizenöt… – adták tovább meglepődve – tizenöt – s legtöbben emberi megindultságot éreztek, mert az ítéletet igazságosnak tartották.
Néhány nő könnyezett is.
Az ügyvéd rokonaira pillantott, diadalmasan. Meg volt győződve, hogy ebben neki is, Pierre Janet-nek is van némi része.
Az indokolásban az foglaltatott, hogy a törvényszék súlyosbító oknak vette azt a kegyetlenséget, mellyel a vádlott a gyilkosságot elkövette, de enyhítő körülménynek kellett vennie a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes beismerését és az együgyűséggel határos műveletlenségét.
– Megértette? – kérdezte tőle az elnök a régi, erős hangján. – Magát a törvényszék tizenöt évi fegyházra ítélte. Jogában van föllebbezni.
Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva, föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván egyedül maradt a bíráival.
– Vigyék – mondta az elnök csöndesen a fegyőröknek.
Pár nap múlva átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a Királyi Tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak meg, és a Kúria ítéletét, melyet egy év múlva, karácsony táján hirdettek ki. Mind a két föllebbviteli fórum helybenhagyta a törvényszék ítéletét.
Ezeket az újságok nem is közölték, annyira nem érdekelte már az embereket.
Édes Annát egy szigorú januári napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Mária-Nosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte. Itt törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették, számot kapott, darócruhát: megkezdte fegyencéletét.
A Krisztinavárosban néha-néha még beszéltek róla, egyre ritkábban:
Egy asszony állt meg egyszer az Attila utcai ház előtt, s így szólt az urához:
– Itt lakott. Nem emlékszel rá? Olyan magas leány volt, erős, fekete szemű, nagy kezekkel.
– Csúnya volt – mondta a férfi.
– Elég szép volt – szólt az asszony. – Szép volt. Amikor a románok itt táboroztak, egy román katona volt a szeretője.
Így homályosodott el az emléke. Most már senki sem tudta róla, hogy kicsoda volt. Egészen elfelejtették.
És ha nem élt volna még a mária-nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent volna valahol Dunántúl, a balatonfőkajári temető akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg jobban.
PÁRBESZÉD EGY ZÖLDKERÍTÉSES HÁZ ELŐTT
Most megint ősz van. A kocsmákban mustot árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó, politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a levelek.
De a korona is egyre hull. Árfolyama: 0.22. Az emberek kétségbeesnek, hogy lehet majd ily alacsony árfolyam mellett enni, ruházkodni, fűteni, s remegve tekintenek a közelítő tél elé.
Délben a tőzsde ordít, itt az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek. Csonkamagyarországot fölvették a Népszövetségbe. Ismét elmúlt egy év. 1922-t írnak.
Mi is történt azóta?
Vasárnaponként fönn a Bástyasétányon katonabanda zeng, s rézlármájára önkéntelenül ütemesen lépdelnek a járókelők.
Tatárék sétálnak, a kisebb leányuk nélkül, aki már férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó udvarol. Jancsiról azt hallotta egyszer, hogy Lengyelországban van és parkett-táncos.
Néhai Vizy Kornél háza olyan, mint régen, csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt területre.
Moviszterné ma is zongorázik, és Ady-verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel találkozik. Haját kanárisárgára festi, erősen hízik. Az ura pedig még mindig él. Már nem is volna szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek, először a hivatalos tudomány, az orvostanárok és kartársai, aztán ismerősei és tisztelői – szegény megboldogult Vizy Kornél is —, minden objektív, klinikai megállapítást és baráti jóslást megcsúfolva tovább él, rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, nem tudni, hogy miért. Nyilván azért, mert valami élteti.
Ő egyébként itt e legcsekélyebb pont. Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva mosolyog rajta.
Druma Szilárd a házgondnok. Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte a házat, s az ő ügyvédi gondjaira bízta. A lakáshivatalnál kijárta, hogy nagy praxisára való tekintettel megkaphassa a volt háziúrék lakását is, ezt újra tapétáztatta, most itt lakik a családjával. Közben született egy gyönyörű kisleánya, aztán egy fiacskája. Német kisasszony ügyel a három Druma csemetére, aki szépen fejlődik. Stefi még itt szolgál, de szemüveget hord, mert gyöngül a szeme. Mellette egy kis pesztra van, széles, mongol járomcsontokkal, suvikszfekete varkoccsal, mint egy kínai. Az iroda a második emeletre került, a régi, szerényebb lakásba. Azóta hatalmasan föllendült. Két írógép kopog itt, s a látogatóknak bejelentőívet kell kitölteniök, milyen ügyben keresik az ügyvéd urat. Egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben is. Legközelebb föllép országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson, olyan kerületben, ahol ellenjelöltje sincs.
Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két kortesével, a Zerge-lépcsőn. Lassan ballagtak hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.
Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve.
Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen otthont, hogy ott a boldogság és megelégedettség lakik.
Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán, melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.
Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.
Ezek, elszégyellve kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.
– Kosztolányi – mondta Druma egy kis idő múltán. – Kosztolányi Dezső.
– A hírlapíró? – kérdezte az első kortes.
– Az.
– Ez írt is egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette.
Druma ezt mondta:
– Nagy kommunista volt.
– Ez? – csodálkozott az első kortes. – Hiszen most nagy keresztény.
– Igen – tódította meg a második kortes. – Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.
– Nagy vörös volt – ismételte Druma. – Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.
– És mit csinált ott vele? – tudakolta az első kortes.
– Nézte – felelte Druma, titokzatosan.
– Nem értem – csóválta fejét az első kortes. – Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?
– Egyszerű – döntötte el a vitát Druma. – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott. – Tudja, hogy mit csinál.
A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni.
Vállat vontak, mentek, lefelé. Druma még mondott valamit, amin mindnyájan jóízűen kacagtak.
De hogy mit mondott, azt már nem lehetett hallani.
Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.