– Életre hozhatnál, ha feláldoznád azt, ami neked legkedvesebb.
– Mindent odaadok érted, mondotta a király, csak életre ébredj. Mondjad, mit tegyek?
– Vágd le két kicsi fiadnak a fejét s azoknak a vérével kend be a testemet, akkor újra élek.
Hej, édes jó Istenem, de még csak most szomorodott meg igazán a király! Hogy ő a két kicsi fiát megölje! De addig s addig gondolkozott, hogy mégis csak elszánta magát. Az ő hű szolgája szörnyű halált halt érette, még ezt az áldozatot is megérdemli. Kirántotta a kardját, két fiának levágta a fejét s a kiömlő vérrel bekente a kőszobrot. Abban a pillanatban a szobor megelevenedett s az öreg János ott állott előtte friss jó egészségben.
Mondta János:
– Köszönöm, felséges királyom, hogy visszaadtad az életemet. Most meg én is visszaadom a te fiaid életét.
Azzal mindakettőnek a fejét visszatette a helyére, a saját testéből vért eresztett, azzal bekente a vágás helyét s im, a gyermekek mindjárt talpra állottak, ugráltak, játszottak, mintha semmi sem történt volna velük.
Na, lett most öröm! Eközben hazajött a királyné, de a király hirtelen elrejtette Jánost is, a gyermekeket is egy szekrényben s kérdezte a feleségét:
– Imádkoztál a templomban?
– Igen, felelt a királyné, de mindig a szegény Jánosra gondoltam, hogy olyan szerencsétlen véget ért miattunk.
Mondta a király:
– No lám, visszaadhatjuk a mi hű szolgánk életét, de fel kell áldoznunk érette két kicsi fiunkat.
A királyné elfehéredett, reszketett egész testében, de azt mondta:
– Tartozunk ezzel neki az ő nagy hűségeért.
Örült a király, hogy a felesége éppen úgy gondolkozott, mint ő! Kinyitotta a szekrény ajtaját s beszólt:
– Jertek ki, jertek!
Kilépett János a szekrényből, s két felől a két kicsi királyfi.
– Ime, mondotta a király, áldassék Istennek szent neve, él a mi hű Jánosunk s élnek a fiacskáink is.
S elbeszélt mindent, a mint történt.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A kevély királykisasszony
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy leánya. Szép volt a királykisasszony, olyan szép, hogy hetedhétország ellen híre ment a szépségének, de amilyen szép volt, olyan kevély is volt. Jöttek hozzá királyfik, hercegek, grófok, bárók, kérték a kezét, de a királykisasszony mindeniket kinevette, minden legényen talált valami kivetni valót. Az egyik vastag volt, ezt hordónak csúfolta, a másik vékony, ezt cérnakáplárnak, a harmadik hosszú, azt babkarónak – mindenikre talált csúfnevet. Különösen egy királyfit csúfolt ki, akinek egy kicsit hosszú keskeny volt az álla.
– Ó jaj, nevetett, nézzék csak! Olyan az álla, akár a rigó csőre s elnevezte a királyfit rigócsőrűnek.
No, de már a király is megelégelte a sok csúfolódást meg tartott is attól, hogy az a sok kicsúfolt királyfi még háborút üzen neki, szörnyen megharagudott a lányára s azt mondta neki:
– Hallod-e, királyfik, hercegek, grófok, bárók s más vitéz daliák nem kellettek neked, mindeniket kicsúfoltad. Tudd meg, hogy holnap az első koldusnak, aki a kapunk elé jő, feleségül adlak.
A királykisasszony hitte is, nem is, félt is nem is de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor másnap reggel egy koldus az ablak alá állott, ott egy tót muzsikát nyekergetett s közben keservetesen kiabált: „adjanak, adjanak, a szegény koldusnak.“
Mindjárt kiszólt a király: jere föl, te sánta koldus! Mert sánta volt a jobb lábára s a balra bicegett.
Felsántikált a koldus a palotába, a király pedig mondta:
– Hallod-e te, sánta koldus, nagyon megtetszett a kenternálásod, jutalmúl legyen feleséged a leányom.
Hej, sírt a királykisasszony, földhöz verte magát, ájuldozott, de hiába, a király nem tágított, egyszeribe papot hivatott, összeeskették a királykisasszonyt a sánta koldussal s mikor ezzel megvoltak, mondta:
– Most pedig eredj Isten hírével, kövesd az uradat, amerre megy. Csak nem gondolod, hogy koldus uraddal itt maradhatsz a palotámban.
Sírás, rívás, ájuldozás nem használt, a koldus kezén fogta s vitte a feleségét. Addig mentek, sántikáltak, míg rengeteg erdőbe értek. Ott a királykisasszony körülnézett s kérdezte a koldust.
„De szép erdő, vajjon kié?“
„Rigócsőrű királyfié!
Lám, ha hozzá mentél volna,
Ez az erdő tied volna“.
„Haj, de én őt kicsúfoltam,
Bizony, hozzá mennék mostan!“
Kiértek az erdőből, értek szép virágos mezőre s kérdezte újra a királykisasszony:
„Jaj, de szép rét, vajjon kié?“
„Rigócsőrű királyfié.
Lám, ha hozzá mentél volna,
Ez a rét is tied volna!“
„Haj, de én őt kicsúfoltam…
Bizony, hozzá mennék mostan.“
Tovább mentek, mendegéltek s egy nagy, szép városba értek. Kérdi ujra:
„De szép város, vajjon kié?“
„Rigócsőrű királyfié.
Lám, ha hozzá mentél volna,
Ez a város tied volna.“
„Haj, de én őt kicsúfoltam…
Bizony, hozzá mennék mostan!“
– Ugyan, ugy-e? – morrogott a koldus – szeretnél a rigócsőrű királyfi felesége lenni? Hát én ki vagyok? Tudod-e, hogy én a te urad vagyok?
Nem szólt többet a királykisasszony, csak ment tovább nagy búsan, keresztűl a városon, ki a város végére: ottan volt egy kis házikó, abban lakott a koldus, oda vezette be a feleségét. Felkiáltott a királykisasszony:
Jaj, Istenem, de kis ház!
Hát itt ugyan ki tanyáz?
– Itt biz’ én meg te, mondotta a koldus, mert ez az én házam, úgy nézd meg.
Olyan alacsony volt a házikó, hogy a kevély királykisasszonynak meg kellett hajolnia, úgy fért el az ajtó alatt.
– Hol vannak a szolgák? – kérdezte a királykisasszon.
– Szolgák! álmélkodott a koldus. Magad, uram, ha szolgád nincs. Nincs itt sem szolga, sem szolgáló, neked kell tüzet raknod, főznöd, sütnöd, sepergetned.
Hiszen ráfanyalodott volna a királykisasszony, mert hogy éhes volt, a főzésre, de bizony nem értett ő ehhez, még csak tüzet sem tudott gyujtani.
– Hát jó, nem értesz hozzá, mondotta a koldus. Nem baj, majd megtanulod. Tüzet gyujtott, vacsorát főzött, azt hamarosan meg is ették – no megehették, kevés volt az! – aztán lefeküdtek. Alig virradt, fölkelt a koldus, felköltötte a feleségét is, hogy most már ő is dolgozzék valamit.
No, hiszen nem volt köszönet a királykisasszony dolgában. Minden kifordult a kezéből. Semmiféle dologra nem állott rá a keze. De két-három nap mulva egy falás kenyér sem volt a háznál s a koldus ugyancsak ráparancsolt: hallod-e, van itt jó kosárvessző, fonj kosarat s vidd a piacra, megveszik ott.
A királykisasszony hozzá kezdett a kosárfonáshoz, de alig kezdett bele, gyenge kezéből kiserkedett a vér s sírva hagyta félbe a munkát.
– Próbáld a fonást! – bíztatta a koldus.
Próbálta szegény feje, de a fonál elvágta gyenge finom ujját, elejtette az orsót s sírva fakadott.
– No lám, a munkához nem értesz, mondotta a koldus. Elég baj ez. Talán próbáljuk meg a kereskedéssel. Vigy fazekat, csuprot, bögrét, lábast a vásárra s add el, de jó áron!
Fölpakolt a koldus egy csomó cserépedényt a királykisasszony hátára, az meg elindult keserves könyhullatás közt s mindazon imádkozott: csak meg ne látná valamelyik ismerőse, mert bizony megölné a szégyen.
No, kiült a piacra s egy szempillantás alatt mind el kelt a portékája, még pedig jó drágán. Merthogy szép volt az asszony, mentek oda urak, úrfiak is, vették a fazekat, csuprot, bögrét, kifizették, otthagyták: csak azért vásároltak, hogy láthassák közelről s beszélgethessenek vele. Ebből a pénzből sokáig éldegéltek, de nincs az a sok, hogy el ne fogyjon, megint csak vásárra kellett menni egy-két fazékkal, bögrével s mindenféle cserépedénnyel. Hanem most nem mert leülni a piacon, hátha mégis valaki megismeri – leült a piac legszélén, éppen az utca sarkán, félrevaló helyen. Még jóformán le se telepedett, arra vágtat egy huszár, mit gondol, mit nem, közibe ugrat az edényeknek, megtáncoltatja lovát s ezer darabba törött a sok cserépedény.
Hej, sírt a királykisasszony, alig mert hazamenni, de mégis csak hazament s nagy sírással, rívással elpanaszolta, hogy mi történt.
– Te vagy a hibás, szidta a koldus, minek ültél az utca sarkára! Látom már, hogy semmiféle rendes dologra nem vagy való. Egyebet kell próbálnod. Hallgass ide. Voltam a királynál, ott éppen szükség van konyhaszolgálóra, megigérték nekem, hogy felfogadnak. De aztán megbecsüld magadat!
Elment a királykisasszony, beállott konyhaszolgálónak, hej, de ez volt még csak a keserves élet! Hajnalban kelt, ment a palotába, késő este került haza s két kicsi csuprocskában vitte haza a vacsorát, mindenféle maradék ételt. Igy éltek egyik napról a másikra.
No, telt, mult az idő. Egyszer nagy dinomdánomra készültek a palotában: házasodni készült a legidősebb királyfi. Hej, de szerette volna látni a királykisasszony a lakodalmat! Hát oda is sompolygott az ajtóhoz, mikor javában állott a lakodalom. Jaj, Istenem, de elszorult a szíve, mikor látta a sok gála úrinépet, azt a szertelen ragyogást! Lám, lám, hová alacsonyodott ő a büszkesége, a kevélysége miatt!
Amint így kesereg magában, a ki- s beszaladgáló inasok vetettek egy-egy falatot, ő azokat a zsebébe csúsztatta kétfelől: ott volt a két csuprocska. Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy odalép hozzá a királyfi, se szó, se beszéd, kézen fogja a szolgáló királykisasszonyt, hogy megtáncoltassa. Na, szegény feje! Huzódozott, vonakodott, szégyelte magát, hát még mikor jobban szemügyre vette a királyfit s látja, hogy az a rigócsőrű királyfi, senki más! Addig húzódozott, addig erősködött, hogy a két csupor kifordult a zsebéből, ami benne volt, kiömlött a fényes pádimentumra! Hej lett erre szörnyű kacagás, hogy zengett belé a palota! Majd a föld alá sülyedt szégyenletében szegény királykisasszony s mintha szemét vették volna, szaladt ki a palotából, le az aranygarádicsokon. Hanem amint szaladt, hirtelen megragadta valaki, szép gyengén átkarolta s vitte vissza: a rigócsőrű királyfi volt ez a valaki. Mondta a királykisasszonynak:
– Ne félj, ne félj, én az a koldus vagyok, aki veled abban a putriban lakott. Én vagyok az a huszár is, aki az edényeidet széjjelrugatta. Meg akartam büntetni a kevélységedet, a csufondárosságodat.
Sírt a királykisasszony, mint a záporeső s mondta:
– Erősen megbántottalak, nem vagyok én méltó tehozzád.
De a királyfi szép gyengén átkarolta s mondta lelkes szóval:
– Ne sírj, lelkem, ne sírj. Ami elmult, – elmult, felejtsük el. Jer csak fel a palotába, most tartjuk meg igazán a mi lakodalmunkat.
Mindjárt szaladtak a belső lányok, felöltöztették a királykisasszonyt aranyos, gyémántos ruhába, úgy mentek vissza a vendégsereg közé.
Még csak most lett igazi dinom-dánom, lakodalom. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények s leányok. Étel, ital elég volt, aki vitt magával, ehetett-ihatott eleget. Én semmit sem vittem, no de nem is ettem, mégis élek, mesélek, amig élek, regélek!
Madárka és Rózsika
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadász. Ez a vadász kiment az erdőbe vadászni s a mint bódorgott az erdőben, egyszerre csak megállott, elkezdett hallgatózni. Sírást hallott, még pedig gyermeksírást. Nosza, elindult abba az irányba, honnét a sírást hallotta s hát csakugyan megtalálta a gyermeket: ott ült egy magas fának két ága közt.
– Hát ez ugyan hogy kerülhetett ide? – tűnődött a vadász. Bizonyosan felkapta a sas s idehozta, nem lehet az másként.
Már akárhogy történt, itt nem hagyhatja. Felmászott a fára, levette, haza vitte. Volt neki egy kis leánykája, Rózsika, gondolta ezzel szépen fölnevelkedik. Hiszen éppen jól gondolta, mert a két gyermek úgy megszerette egymást, mintha édes testvérek lettek volna, egyik a másik nélkűl nem tudott ellenni, együtt feküdtek, együtt keltek: úgy éltek, mint két gilice madár. Az ám, a talált gyermeknek Madárka nevet adtak, mivelhogy madár vitte a fára.
Nos, mondom, Madárka s Rózsika úgy szerették egymást, mint két gilice madár. Volt azonban a vadásznak egy vén boszorkány szakácsnéja, ez bezzeg nem szerette Madárkát. Egyszer, mikor a vadász nem volt otthon, látja Rózsika, hogy a vén banya nagy szorgosan hordja a kútból a vizet, tölti egy nagy üstbe. Kérdi Rózsika:
– Ugyan bizony, nénike, minek hordja azt a sok vizet?
– Megmondom, ha senki léleknek meg nem mondod.
– Dehogy mondom, dehogy mondom, – fogadkozott Rózsika.
– Hát annak hordom a vizet, hogy holnap reggel, mikor apád vadászni megy, felforralom s megfőzöm benne Madárkát.
Hej, édes Istenem, elszomorodott Rózsika, de egy szó nem sok, annyit sem szólt a banyának. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, s mikor reggel az apja vadászni ment, felébresztette Madárkát s mondta neki:
– Hallod-e, Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Dehogy hagylak, soha, soha! – mondotta Madárka.
– Hát tudd meg, Madárka, hogy a szakácsné forralja a vizet egy nagy üstben s abban meg akar főzni téged. Kelj fel hamar, menjünk világgá.
Abban a szempillantásban kiugrottak az ágyból, nagy hirtelen felöltöztek s úgy elszaladtak, hogy a lábuk sem érte a földet.
Megy a vén banya a leánykák szobájába, akarja vinni Madárkát, de volt Madárka, nincs Madárka. Az ám: volt Rózsika, nincs Rózsika!
De bezzeg megijedt a vén boszorkány. Mit mondjon most a gazdájának, ha hazajön. Elékiabálta a szolgákat az istállóból, küldötte utánuk s keményen meghagyta, hogy haza ne jöjjenek a gyermekek nélkűl.
Eközben a gyermekek az erdő szélére értek, ott leültek s látták messziről, hogy jőnek a szolgák, keresik őket. Mondja Rózsika Madárkának:
– Ne hagyj el engem, s én sem hagylak el téged.
– Hát én hogy hagynálak el? Soha, soha!
– Jól van, mondta Rózsika, hát légy te most rózsatővé, én meg rózsa leszek rajtad.
Abban a pillanatban rózsatő lett Madárkából s rajta rózsa Rózsikából. Jőnek a szolgák, néznek erre, néznek arra, de nem látnak egyebet, csak a rózsatőt s rajta a rózsát. Haza mentek s mondták, hogy sehol sem látták a gyermekeket, nem is láttak egyebet, csak egy rózsatőt s azon egy rózsát.
– Ejnye, ostobák, – szitkozódott a vén banya, miért nem vágtátok ketté a rózsatőt, a rózsát meg hoztátok volna haza. Tudjátok meg, hogy az a rózsatő Madárka volt s rajta a rózsa Rózsika. Hamar, menjetek vissza, vágjátok ketté a rózsatőt s hozzátok a rózsát haza.
Szaladtak is a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Dehogy hagylak, sohasem hagylak el!
– Legyen hát belőled most templom, én meg oltár leszek benne.
Templom lett Madárkából, oltár benne Rózsikából s mikor a szolgák odaértek, nem találtak egyebet, csak a templomot s benne az oltárt. Tűvé tették az egész erdőt, nem találták a gyermekeket, s lefittyent orral hazamentek.
– Mi az! Hát most sem találtátok meg? – förmedt rájuk a vén banya. – Mit láttatok?
– Láttunk egy templomot, abban egy oltárt; egyebet semmit.
– Oh, világ bolondjai! Tudjátok-e, hogy az a templom Madárka, s benne az oltár Rózsika! Szaladjatok vissza, bontsátok le a templomot, törjétek, zuzzátok össze, az oltárt meg hozzátok haza.
Szaladtak a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Ne félj, Rózsika, ne félj, soha el nem hagylak!
– Legyen hát tó belőled, s én meg kacsa leszek rajta.
De most már a vén banyának sem volt otthon maradása, a szolgák után surrant s bezzeg ő mindjárt tudta, hányadán van, a mint meglátta a tavat s rajta a kacsát. Uccu, beleszaladt a tóba, hogy kifogja a kacsát, de a kacsa sem vette tréfára, hirtelen megkapta csőrével a vén banya orrát, annál fogva belerántotta a tóba. A vén banya elmerült, többet elé sem kerűlt. Akkor a tóból megint Madárka, a kacsából Rózsika lett. Nem találták helyüket nagy örömükben, hogy megszabadúltak a vén banyától. Haza mentek s azután éltek vígan, boldogan.
Holnap Madárka s Rózsika legyen a ti vendégetek.
Az aranyfonál
Egyszer volt egy szegény molnár s annak egy szép leánya. Hol járt, merre járt, nem tudom, elég az, hogy találkozott a királylyal, az szóba áll vele, kérdezi, ki s miféle ember, hogy megy dolga. Mit gondolt, mit nem a molnár, bizonyosan azért, hogy többre tartsa a király, elkezdett dicsekedni, hogy van neki egy szép leánya, szép, mint égen a ragyogó csillag, de ez semmi, az ő leánya olyan leány, hogy a szalmából aranyat fon.
– No, mondta a király, ilyent sem hallottam világéletemben. Hallod-e, molnár, ha csakugyan olyan ügyes a leányod, hozd el holnap a palotámba, hadd lám, igaz-e a beszéded.
A molnárnak egy kicsit lefittyent az ajaka, mert szépnek szép volt a leány, az igaz, de hogy a szalmából aranyat fonjon, – sült hazugság volt az. De ha már járt a szája, meg nem másolhatta s másnap elvitte a leányt a királyhoz. Bezzeg hogy nem szólt a leányának semmit, csak bevitte a palotába, aztán Istennek ajánlotta s elszaladt a palotából.
Bemegy a leány a királyhoz, köszön illendőképpen, a király fogadja, aztán se szó, se beszéd, bevezette egy szobába. Az a szoba tele volt szalmával s mondta a király a leánynak:
– Ihol ez a szalma. Itt a rokka. Ha holnap reggelig ezt a szalmát aranynak fel nem fonod, halálnak halálával halsz meg.
Még szóra sem nyithatta a száját a szegény leány, a király rázárta az ajtót. Hej, Istenem, sírt a leány, vetette fel a gond s a bánat, hogy ő most mit csináljon. Hiszen még fonni sem tudott jóformán, nemhogy szalmából aranyat fonjon.
Amint sírdogált magában, egyszerre csak nyílik az ajtó, belép egy kicsi, öreg emberke s köszön:
– Adjon Isten jó estét, molnár szép leánya! Hát te mért sírsz olyan keservesen?
– Hogyne sírnék, lelkem puja emberkém, mikor a király azt parancsolta, hogy ezt a sok szalmát fonjam fel aranynak!
– Mit adsz, ha én felfonom? kérdezte a kicsi emberke.
– Neked adom piroskaláris gyöngyömet, mondotta a leány.
A kicsi emberke elvette a gyöngyöt, aztán leült a rokka mellé, pergett, forgott a rokka s minden három perdülésre tele lett egy orsó arany fonállal. Még alig pitymallott, a szalmából egy szál sem volt, mind ragyogó aranyfonál lett belőle, s mire a király bejött, hire, nyoma sem volt a kicsi emberkének. Ámúlt, bámúlt a király, s gondolta magában: ha már olyan ügyes ez a leány, hadd fonjon még többet s bevezette egy másik kamarába. Az is tele volt szalmával s azt mondta a leánynak, hogy reggelre mind felfonja, ha az élete kedves. Azzal rázárta az ajtót, a leány meg sírt magában, de nem sokáig sírt, mert nyílt az ajtó, jött a kicsi emberke s mondta:
– Mit adsz, ha ezt a szalmát is felfonom?
– Neked adom az aranygyűrűmet, lelkem puja emberkém!
A puja emberke elvette a gyürűt s reggelre mind egy szálig felfonta a szalmát: csakúgy ragyogott a kamara az aranyfonáltól.
Jön a király, ámúl, bámúl s mondja a leánynak:
– No, te leány, jere velem a harmadik kamarába. Az is tele van szalmával s ha felfonod aranyfonálnak, feleségűl veszlek!
Bevezette a leányt a harmadik kamarába, az ajtót rázárta, a leány meg csak sírt-rítt keservesen. De nyílt az ajtó, jött a kicsi, öreg emberke s kérdezte:
– Mit adsz, ha ezt is felfonom?
– Nincs már nekem semmim, lelkem puja emberkém! rítt a leány.
– Hát igérd meg, hogy, ha királyné leszel, nekem adod az első gyermekedet.
Gondolta a leány, ki tudja, lesz-e, nem-e, már ahogy lesz, úgy lesz, megigérte, a mit a kicsi emberke kivánt, az meg reggelig felfonta a szalmát: majd megvakúlt a király a szertelen ragyogástól, mikor reggel bejött.
A király nem másolta meg a szavát, feleségűl vette a molnár leányt, s esztendő hogy eltelt, egy gyönyörű, szép gyermeke született a molnár leányból lett királynénak. Gondolt is, nem is a kicsi emberkére, de bezzeg gondolt reá az s még az nap beállított:
– Itt vagyok, királyné! Add meg, a mit igértél!
Hej, megijedt a királyné, igért fűt-fát, mindent, tenger kincset, csak a gyermekét ne kivánja, de a kicsi emberke azt mondta:
– Nem kell nekem a te tenger kincsed, a gyermek kell nekem.
Sírt a királyné, hogy zengett belé a palota, a kicsi emberkének megesett a szive s azt mondta:
– No, jó! Adok neked három napot, ha azalatt megtudod, mi az én nevem, nem tartok számot a gyermekedre.
Azzal elment a kicsi emberke, a királyné pedig az órától fogvást folyton azon törte a fejét, hogy micsoda neve lehet a kicsi emberkének. Össze-vissza gondolt mindenféle nevet, a mellett követeket küldött szét mindenfelé az országba, hogy gyüjtsék össze, ami nevet csak hallanak, majd ezek közt lesz a kis emberke neve.
Másnap már jött a kis emberke, a királyné meg elmondott egy csomó nevet, elmondott százat is, de a kicsi emberke csak rázta a fejét. Második nap, mikor eljött a kicsi emberke, a királyné a legcsodálatosabb, a legritkább neveket sorolta elé, de bizony sorolhatta, egy sem volt ezek közűl a kis emberke neve. Harmadik nap vissza jöttek a követek, de egy sem hozott új nevet. Hanem mikor éppen esteledett, alkonyodott, jött nagy fáradtan egy inasocska s ez elémondta a királynénak, amint következik:
– Felséges királyném, új nevet én sem hallottam, de amint jöttem át az erdőn, láttam egy kis házat; a ház előtt égett a tűz, a tűz körűl meg táncolt, ugrált egy fura, kicsi emberke s mind azt kiabálta:
Tudja Pál, hogy mit kapál, mit kaszál,
Az én nevem Riki-roki-rokka Pál, Rokka Pál.
Holnap, holnap, holnapután de jó lesz,
Király fia, Isten úccse’, enyém lesz, enyém lesz.
Hej, örűlt a királyné, mikor ezt hallotta! Hiszen ez az ő kicsi emberkéje! Egy perc, kettő alig hogy eltelék, jött a kicsi emberke nagy bizakodva:
– No, királyné, mi a nevem, tudod-e?
A királyné úgy tett, mintha nem tudná, próbálgatta a csodálatos nevet:
– Riki, úgy-e?
– Nem, nem!
– Roki, úgy-e?
– Nem, nem!
– Nohát akkor Riki-roki-rokka Pál, igaz-e?
– Az ördög mondta azt meg neked, senki más, toporzékolt dühében a kicsi emberke. Kifutott a palotából s mérgében úgy levágta magát, hogy derékig süppedt a földbe, aztán megint kiugrott, a fején átbucskázott, s úgy elszaladt, hogy soha többet emberi szem nem látta.
Ha Riki-roki-rokka Pál el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.