Hüvelyk Matyi
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak, imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb annál.
Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.
Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt Hüvelyk Matyi s mondja:
– Egyet se búcsálódjék, édes apám, majd kihajtom én a szekeret az erdőre.
Nagyot nevetett az apja:
– Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag. Nem tudsz te lovat hajtani.
– Dehogy nem tudok. Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe, onnét elhajtom én úgy, hogy más sem külömben.
– Jól van, mondta az apja, próbáljuk meg. Hadd lám, mit tudsz.
Elment a szegény ember s délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe, Matyit beültette a ló fülébe, Matyi pedig jó hangosan, legényesen nagyokat rikkantott: gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi!
Bezzeg hogy ment a ló s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ott is, ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek s Matyi nógatta a lovat, arra vetődött két ember s hogy hallották a nógatást s nem látták, ki nógat, megállottak, csudálkoztak.
Mondja az egyik:
– Látod te, hogy ki nógatja a lovat?
– Nem én, felelt a másik. Látom, hogy a ló mellett áll egy ember, de az semmit sem szól, azt is lassan mondja.
De Matyi nemcsak nógatott, hanem mikor megállott a ló, kiáltotta nagy büszkén:
– No lássa, édes apám, ide hajtottam a lovat! Most már vegyen le!
A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, aztán leültette a földre, – az ám, nem a földre, hanem egy gombára. Ott éppen jól elfért.
De már most csakugyan ámult-bámult az a két ember. Mondta az egyik:
– Hallod-e, vegyük meg ezt a gyereket s a nagyvárosokban mutogassuk. Meglásd, annyi pénzt szerzünk, hogy Dáriusnak sem volt több.
– Biz’ a jó lesz, – mondta a másik. – Vegyük meg.
Odamentek a szegény emberhez, köszöntek s kérdezték, hogy nem adná-e el ezt a gyereket. Becsületes árát adják.
– Hát ha a világ minden kincsét nekem adnák kendtek, eladnám-e az én drága jó fiamat! – felelt a szegény ember.
Hanem Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára, s a fülébe sugta:
– Adjon csak el, édes apám, úgy is visszajövök kigyelmedhez.
– Az már más, gondolta magában a szegény ember s eladta Matyit egy jó marék aranyért.
Örültek az emberek, erősen a kedvébe jártak Matyinak, még azt is megkérdezték, hová ültessék.
– Csak ültessen kend a kalapja karimájára, mondotta az egyiknek, ott fel s alá sétálhatok s látom, hogy hol s merre járunk.
Hát hogyne űltették volna oda! Matyi elbúcsuzott az apjától, elbúcsuztak az emberek is, aztán útnak eredtek. Estefelé megszólal Matyi:
– Bátya, tegyen le a földre, mert hát izé…
– Csak maradj, fiam, mondotta az ember, űlj ki a kalap karimájának a szélire, s végezd el ott a bajodat. Hányszor megtisztelnek a madarak s föl sem veszem!
– De így s de úgy, mondotta Matyi, tudom én, hogy mi az illendőség, csak tegyenek le a földre.
Az ember levette a kalapját, s az út mellett letette egy buzaföldre. Hiszen egyéb sem kellett Matyinak, egyet ugrott, kettőt szökött, egy szempillantás alatt eltűnt a búzavetésben, aztán nagy hirtelen bebújt egy egérlikba s onnét kacagva kikiáltott:
– Jó estét, atyafiak! Szerencsés utat, hol sár nincs.
Tyhü, megmérgelődnek az atyafiak, beszaladnak a búza közé, keresik mindenfelé, tűvé tesznek minden talpalatnyi helyet, beszurkálnak botjukkal az egérlikba is, de szurkálhattak, mert Matyi beljebb-beljebb húzódott, nem tudták kikaparászni. Eközben sötét este lett s a két ember nagy bosszusággal tovább ment.
Mikor Matyi hallotta, hogy már jó eltávolodtak, vígan kimászott az egérlikból s elindult. Meg-megbotlott a göröngyökben, nagyokat esett, amint egyikre fölment, a másikról le, gondolta magában: itt ma még megszakad a nyakad, Matyi! Már éppen leakart feküdni, de, áldott szerencsére, megpillantott egy csőszházikót, oda ment, bekukkantott, nem volt bent senki – na, ez éppen jó lesz neki éjjeli szállásra. Éppen lefeküdt s elakart aludni, mikor két ember haladt el a kunyhó mellett s hallja, hogy mondja az egyik:
– Biz’ a jó volna, ha megkaparinthatnók a pap pénzét. De hogy jutunk hozzá?
– Azt én megmondhatnám nektek, kiáltott ki Matyi.
– Hát ez mi vala? kérdezte az egyik tolvaj ijedten. Valakinek a szavát hallottam.
Megállottak, hallgatóztak s Matyi ujra megszólalt:
– Vigyetek magatokkal s majd segítek nektek.
– Hol vagy hé? Ki vagy hé? – kérdezték a tolvajok.
– Jertek be s keressetek a földön, ott, a merről a hangomat halljátok.
Bementek a tolvajok, keresték, meg is találták Matyit s az egyik fölemelte a tenyerén.
– Ejnye, te tökmag, hát mit tudsz te segíteni?
– Mit-e? Hiszen majd meglátják kendtek. Vigyenek csak magukkal. Én majd bemászom a rács között a házba s mindent kidobálok, a mit ott találok.
– Ez már aztán okos beszéd. Helyes! gyere velünk.
Vitték Matyit s ahogy megérkeztek a pap házához, föltették az ablakfája közé, Matyi betört egy kicsi ablaktáblát s hopp, beugrott a kamarába. Ahogy bent volt, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
– Mindent kidobjak, ami itt van?
– Csendesen, kölyök, mert felébrednek, suttogtak a tolvajok.
De Matyi úgy tett, mintha nem hallotta volna s még hangosabban kiabált:
– Szóljatok már, mindent kidobjak vagy megválogassam?
Akkora lármát csapott, úgy zakatolt a kamarában, hogy a szakácsné felébredt, felűlt az ágyban s hallgatózni kezdett. Eközben a tolvajok egy kicsit tovább húzódtak, de mikor megint elcsendesült a ház, visszakullogtak s suttogva beszóltak:
– Hallod-e, dobj ki már valamit.
– Mindent kiadok, kiabált Matyi, csak nyujtsátok be a kezeteket!
De már ezt meghallotta a szakácsné, felugrott az ágyból, berontott az ajtón, a tolvajok meg eszük nélkül elszaladtak. Keresett, kútatott mindenfelé a szakácsné, de senkit, semmit nem talált, aztán kiment a konyhára, gyertyát gyujtott, ujra bement a kamarába, de akkor sem látott senkit, Matyi pedig, hopp, kiugrott az ajtón, elszaladott a csürbe. Kiment a szakácsné is a kamarából s merthogy semmit sem talált, azt hitte, hogy álmat látott. Visszafeküdt az ágyba s aludott tovább.
Ezalatt Matyi belefeküdt a szénába. Gondolta, alszik reggelig, akkor aztán hazamegy. Az ám, haza! Na, várj csak még egy kicsit, Hüvelyk Matyi!
Reggel kijön a szolgáló az istállóba, hogy enni adjon a tehénnek. Felölelt egy csomó szénát, azt a tehén elé vetette, éppen azt a csomó szénát, amelyikben Matyi aludott. Abban a pillanatban ébredt fel szegény feje, mikor éppen forgatta a tehén a szájában. De bezzeg megijedt Matyi! Azt hitte, hogy malomba került s most elevenen megőrlik. Na, csak egy pillanatig hitte, mindjárt tudta, hová került. Ügyelt, hogy a tehénnek a fogai közé ne forduljon, húzódott mind beljebb, beljebb s egyszerre csak hopp! potty! lecseppent, lepottyant a tehén gyomrába.
– Hm, hm, hümgetett Matyi, ide nagyon sötét helyre kerülék. Egy ablak sincs ebben a házban, gyertya sem ég benne, mi lesz itt velem!
Sehogysem tetszett neki ez a szállás, különösen hogy a tehén folyton evett, csakúgy gyúrta magába a szénát s Matyi mind kisebb-kisebb helyre szorult. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában s elkezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért:
– Ne adjanak már több szénát! Elég volt már, elég!
Hej, megijedt a szolgáló! Hát ez mi boszorkányság lehet? Valaki beszél a tehén gyomrában! S éppen azt a hangot hallja, amit éjjel hallott! Szaladt, mintha a szemét vették volna ki, mondja a papnak:
– Jaj, jaj, jőjjön, tisztelendő úr! A tehén beszél!
– Mit mondasz, te bolond? Hát az hogy beszélne?
– Bizony, ha nem hiszi, hallgassa meg.
A pap azt hitte, hogy a szakácsné megbolondult, de azért csak ment az istállóba s hát ő is hallja, hogy kiabál valaki a tehén gyomrában:
– Ne adjanak több szénát! Elég volt! Elég!
De már erre a pap sem mondta: bolondság. Azt hitte, hogy a gonosz lélek beléköltözött a tehénbe. Nem tehetett egyebet, hivatta a mészárost, levágatta a drága jó fejős tehenet, de a belét, amiben Hüvelyk Matyi volt, félredobták.
Eleget próbálta Matyi mindenféleképpen, hogy kikerüljön innét, de nem lehetett ám gyere ki. Megadta magát, ha már Isten így akarta, legyen így, gondolta magában, legalább jó helyet csinál magának idebent. Azám, mikor éppen el akart helyezkedni, odavetődött egy kóbor farkas, felkapta, bekapta a tehén belét s uccu neki! szaladt árkon-bokron át.
Azt hiszitek, úgy-e, hogy megijedt Matyi? Volt eszébe! Gondolta magában: a farkas nem olyan ostoba, hogy ne lehessen vele okosan beszélni, el kezdett hát kiabálni: Hóhahó! Állj meg, farkas koma egy szóra.
Bezzeg, hogy megállott a farkas koma, fülel jobbra-balra, vajjon ki beszél hozzá.
– Hallod-e, farkas koma, mondotta Matyi, ha arra mégy, amerre én igazítlak, olyan vacsorát kapsz, hogy egész életedben megemlegeted.
– Hol van az a hely? – kérdezte mohón a farkas.
– Itt s itt, ebben a házban, magyarázta Matyi s pontosan leírta az apja házát.
Örült a farkas, hogyne örült volna. Estére megérkeztek a szegény ember házába, ott besurrant a kamarába, volt ott hús, szalonna, mindenféle zsiradék s farkas koma úgy teleette magát, hogy alig szuszogott. Most aztán tovább akart állítani, de nem fért ki ám azon az ablakon, ahol beszökött. Csak erre várt Matyi, elkezdett torka szakadtából kiabálni.
– Hallgass te, mordult rá farkas koma, felébrednek.
– De így meg úgy, mondta Matyi, ha te jól laktál, nekem is lehet jókedvem s újra kezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért.
Addig kiabált, hogy felébredt apja, anyja, a kamarához szaladtak s benéztek az ablakon. Látják, hogy farkas van odabent, nosza, szalad a szegény ember a fejszéért, be a kamarába s nekihuzakodott, hogy levágja a farkast.
– Édes apám! édes apám! kiabált Matyi, vigyázzon, mert itt vagyok a farkas gyomrában!
– Itt vagy-e, lelkem fiam! Hála legyen az Istennek!
Azzal úgy fejbevágta a farkast, hogy egyszeribe felfordult.
– No, most ollót ide, feleség.
Szaladt az asszony ollóért, azzal kivágták a farkas belét s im, csak eléjök ugrott Matyi:
– Itt vagyok, édes szüleim!
– Jaj, csakhogy megkerültél, édes fiam, mit búsultunk, sírtunk miattad!
– Hát biz én nagy földet bejártam, mondotta Matyi, de hál’ Istennek, hazakerültem.
– Hol voltál, lelkem gyermekem?
– Hm! Voltam egérlikban, tehéngyomrában, azután a farkaséban, de most már itt maradok éd’s apám s éd’s anyám ölében.
Hej, Istenem, ölelték, csókolták Matyit s ezentúl úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére.
Még ma is él Hüvelyk Matyi, ha meg nem halt. Holnap legyen a vendégetek.
Babszem Jankó vándorlása
Egyszer volt egy szabó s annak egy fia: akkora, mint egy babszem. Ezt a fiut Babszem Jankónak hivták, de a milyen kicsi, éppen olyan bátor s ügyes volt. Azt mondja egyszer az apjának Jankó:
– Édes apám, én elmegyek szerencsét próbálni, kicsi nekem a kend háza.
– Jól van, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs, mondta a szabó.
Kiválasztott a sok tű közül egyet, a leghegyesebbet, abból kardot csinált, Jankónak a derekára kötötte: – no, most mehetsz, fiam, ha megtámadnak, ezzel megvédheted magad.
Jankó fel is kötötte a kardot, de mielőtt útnak eredett volna, bekukkantott a konyhába, hadd lássa, mi lesz ebédre. Felugrott a tüzhelyre, a tüzhelyről a fazék szélire, belehajolt a levesbe s egyszerre csak potty! beléesett a fazékba. De még jóformán belé sem pottyant, a leves párája felkapta s megsem állott vele, mig a kéményen fel nem vitte, ki a levegőre, aztán egyet-kettőt bukfencezett Jankó, s potty! le a földre. Oda se neki – talpra ugrott Jankó, elindult s addig meg sem állott, míg egy városba nem ért, ott beszegődött egy szabóhoz inasnak. Itt nagyon jó dolga volt Jankónak, mert mikor adtak enni, mikor nem. Két-három napig csak hallgatott Jankó, de megunta a koplalást s azt mondta a szabónénak: – Hallá-e mest’ram asszony, lásson el jobban, mert külömben elmegyek holnap reggel s felírom a kapujára:
Sok pityóka, kevés hus,
Szegény inas, innen fuss!
– Mit beszélsz, te tacskó? förmedt rá az asszony. Hiszen megállj, mindjárt adok én neked olyan húst, hogy kifutsz a világból!
Fölkapott egy léniát, hogy rácsapjon Jankóra, de Jankó akkor már az asztal alatt guggolt s onnét öltögette a nyelvét, meg kiabált:
Sok pityóka, kevés hús,
Szegény inas, innét fuss!
Na hiszen, majd felvetette a méreg az asszonyt, szaladott Jankó után, ágy alá, asztal alá, minden alá bújt Jankó után, de hiába, nem tudta nyakon csipni. Végre is kapta a seprőt s a sok szeméttel kisöpörte Jankót a házból. Csakhogy megszabadult tőle!
Tovább ment Jankó nagy vigan, ment, mendegélt s rengeteg erdőbe ért. Ott találkozott egy csomó zsivánnyal, a kik éppen akkor tanakodtak azon, hogy mint rabolhatnák ki a király kincses kamaráját.
– Ihol, ez a tökmag gyerek, mondja a vezér, ez éppen nekünk való. Ez bemegy a kulcslyukon s kidobálja nekünk a király pénzét.
Mindjárt elmondták Jankónak, hogy mi jóban jár az eszük, Jankó vállalkozik első szóra, kezet ad: itt a kezem, nem disznó láb!
A zsiványok fölkerekedtek, Jankót az egyik a zsebébe dugta s sötét este a király palotája elé értek. Ott Jankó kiugrott a zsivány zsebéből, szépen a kincses kamara ajtaja elé sétált. Az egyik strázsa hallotta, hogy valami szetemnyi kis bogár ott mászkál az ajtón, unalmában rá is akart csapni, de a másik mondta: – Ugyan, hagyjad, az is Isten teremtése, hadd éljen.
No, ha hagyta, Jankó be is mászott a kulcs lyukán, s egymásután dobálta ki az ablakon a sárga aranyakat s a szép fehér tallérokat.
Véletlenül éppen akkor nyitott a király a kincses kamarába: látni akarta, hogy nem lopják-e a pénzét. Nézi, vizsgálja a pénzes kádakat, s látja, hogy biz azokból sok tallér meg arany hiányzik. Nem tudta elgondolni, hogy ki dézsmálhatja a pénzét, mikor éjjel-nappal strázsálják a kincses kamarát. Mondta is a strázsáknak, mikor eltávozott, hogy itt tolvaj jár s ha kézre nem kerítik, karóba kerül a fejük. Nosza, szaladtak be a strázsák nagy ijedten a kamarába, s im a hogy bent voltak, hallották is, hogy zörög-csörög az arany, az ezüst; néznek ide, néznek oda, de nem látnak egy élő lelket sehol. Jankó csak ugrált egyik sarokból a másikba s még bosszantotta a strázsákat: Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!
Szegény strázsák szaladtak, amerről a hang jött, de mire ott voltak, más sarokból hallatszott: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Addig szaladgáltak erre, arra, előre, hátra, hogy halálosan elfáradtak, a földön elterültek, Jankó meg vigan dobálta ki a pénzt az ablakon s mikor megelégelte, hopp! kidobta magát is. Odakint a zsiványok úgy agyba-főbe dicsérték, hogy majd leserült arcáról a bőr, magukkal akarták vinni, hogy éljen velük halálig s még azon is túl, de Jankó nem maradt, azt mondta: egyszer vót, a mi vót, többet ő ilyen dologba nem elegyedik, csak éppen egy krajcárkát fogadott el s úgy ott hagyta a zsiványokat, mint szent Pál az oláhokat.
Tovább ment, mendegélt, közbe-közbe megállapodott egy-egy szabómesternél, foltra foltot vetett, de sokáig egy helyen sem maradott, illa, berek, nádak, erek! tovább állított. Gondolta magában: éppen elég volt a szabóságból, próbáljunk egyebet. Beállitott egy korcsmároshoz s annál elszegődött szolgának. Tetszett a korcsmárosnak a babszem gyerek, hogyne tetszett volna, de bezzeg nem tetszett a szolgálóknak, mert Jankó mindent látott, amit csinálnak, őt meg nem látták s ha egy s mást lopocskoltak, azt ő mind elmondta a korcsmárosnak.
– No, megállj, Jankó, fenekedtek a leányok, majd nem árulkodsz te többet.
Egyszer, mikor éppen fűvet vágtak a teheneknek, Jankó ott ugrált, ott matatott a fűben. Egyéb sem kellett nekik! Az egyik szolgáló hirtelen levágott egy marék fűvet, a hol Jankó matatott, oda dobta a többire s nagyhirtelen belekötötte a lepedőbe. Azzal, uccu! el az istállóba, a jászolba dobták a fűvet s mire Jankó kikószálódhatott volna, hamm! bekapta egy tehén. Egy szempillantás s Jankó lent volt a tehén hasában. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
Jaj, jaj, jaj,
Nagy a baj!
Gazduram, jöjjön ki,
A tehénből vegyen ki!
A korcsmáros éppen akkor talált belépni a pajtába, hallja a kiabálást, kérdi: hol vagy Jankó? Felelt Jankó:
Itt, a Riska hasába’
Üttesse meg immár, na!
Mit volt, mit nem tenni, a korcsmáros megüttette a Riskát, a belét nagy gondosan kivágták, Jankó kiugrott, a bokáját összeütötte s mondta:
No, gazduram, isten áldja,
Megyek ismét más szállásra!
Azzal, uccu neki, szaladott ki a mezőre, a mezőről be az erdőbe. A mint megy, mendegél az erdőben, találkozott egy rókával. Éhes volt a róka, megtetszett neki Jankócska, gondolta, ha nincs nagyobb falás, elég lesz ennyi is s beakarta kapni Jankót.
– Ne ölj meg, róka koma, mondta Jankó, inkább vigy haza s bizony nem bánod meg.
– Hát mit adsz? kérdezte a róka.
– Csak vigy haza s majd meglátod, mind a tied lesz, ami tyukja, csirkéje van az anyámnak.
– Ez már beszéd, mondta róka koma. Felkapta Jankót a hátára s meg sem állott, mig haza nem értek.
Hej volt öröm otthon, mikor Jankót meglátták. A mi tyuk s csirke volt a háznál, azt mind rókakomának adták. Világ életében nem volt ilyen úri dolga.
– No, róka koma, mondta Jankó, nesze, van egy krajcárkám, még ezt is neked adom. Most pedig eredj Isten hirével, – volt tyuk, nincs tyuk.
Ha a Jankó anyjának több tyukja lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége, fuss el véle.
Csipkerózsa
Volt egyszer egy király s egy királyné. Hiába volt a sok ország, a tenger kincs, nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Lefektükben, felkeltükben mind azért imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta kérésüket s megáldotta egy szép leánygyermekkel, de olyan széppel, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Na lett egyszerre öröm a királyi palotában. Nagy vendégséget csaptak, arra meghívták az egész atyafiságot, minden jó emberüket s ezenkivűl a bűbájos asszonyokat is, hogy mindenik valami jóval, széppel megajándékozza a kicsi királykisasszonyt.
Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban, de hogy, hogy nem, egyről megfeledkeztek, csak tizenkettőt hívtak meg. Hát volt nagy dinom-dánom, ettek, ittak, vigan voltak s a nagy dinom-dánom után a bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek is mindenik megajándékozta valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot, harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant nagy mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni.
– Nem hívtatok meg engem, úgy-e! Hát meg is átkozom a királykisasszonyt, hogy mikor tizenötesztendős lesz, szúrja meg a kezét egy orsó s haljon meg szörnyű halálnak halálával.
Többet nem mondott, de ez éppen elég volt, s nagy széllel-lobbal elszaladt. Hej, lett erre szörnyű ijedség! Akkor a bölcsőhöz lépett a tizenkettedik bűbájos asszony s azt mondta:
– Ne búsuljon, felséges királyom s felséges királyném. Ha nem is tudom feloldani az átok alól a királykisasszonyt egészen, legalább enyhítem ezzel: nem hal meg a királykisasszony, csak aludni fog száz esztendeig.
Hát hiszen ez is jobb volt a semminél, de ettől a perctől fogva senki lélek nem látta mosolyogni a királyt s a királynét. Mind azon törték a fejüket, hogy s mint tudnák megelőzni a nagy szerencsétlenséget.
– Égessék el, ami orsó van az országomban, parancsolta a király – s csakugyan ami orsót találtak, mind elégették. Bezzeg jó dolguk lett a rest asszonyoknak s leányoknak, nem kellett fonni többet!
A királykisasszony pedig nőtt, növekedett, olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag s olyan kedves, olyan jó, hogy minden lélek szerette. Már kezdettek is megnyugodni, hogy nem teljesedik be az átok s mikor éppen a királykisasszony tizenötesztendős lett, a király is, a királyné is úgy megfeledkeztek a dologról, hogy az nap elmentek hazulról, magára hagyták a királykisasszonyt. Ahogy magára maradt, bejárta az egész palotát, mindent jól megnézett s végezetűl egy vén toronyhoz ért. Vajjon mi lehet a toronyban? Fölment a lépcsőn, a torony ajtajában volt egy rozsdás kulcs, fordított egyet s mindjárt fölpattant az ajtó. Hát Uram, Isten, ki volt a szobácskában! Egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a térdét verte, ott űlt egy kis széken s nagy serényen font, pergette az orsót. Köszönt a királykisasszony:
– Adjon Isten jónapot, nénémasszony. Mit csinál itt kigyelmed?
– Fonok, lelkem, fonok, felelt a vénasszony.
– Hát az mi, ami olyan vígan fireg-forog?
– Orsó, lelkem, orsó.
– Jaj de szeretnék fonni! Adja ide, hadd próbálom meg.
Odaadta a vén asszony az orsót, hogyne adta volna, mikor ő a tizenharmadik bűbájos banya volt. Ahogy a királykisasszony elkezdette pergetni az orsót, a hegye megszurta az ujját, s abban a pillanatban le is esett az ágyra s olyan mélyen elaludott, mintha csak álomitallal elaltatták volna. De nemcsak a királykisasszony aludt el: elnyomta az álom a királyt, a királynét, az egész udvari népet. Elaludtak a lovak az istállóban, a kutyák az udvaron, a galambok a ház fedelén, a legyek a falon, az ám! elaludott a tűz is a tűzhelyen, nem sistergett a pecsenye a lábasban, s elaludt a szakács is, éppen abban a pillanatban, amint megragadta a haját a kis kuktának, merthogy elégetett valamit. Még a szél is elállott s a fákon egy levél sem mozdult!
No ez így meg volt, mi lesz most? Egyszerre csak a palota mellett egy kis csipkerózsa bújt ki a földből, ez a csipkerózsa nőtt, növekedett, terűlt, lassankint egészen elborította a királyi palota falát, födelét, minden ajtaját, ablakát, még a zászlót is a palota födelén. E közben híre ment hetedhétország ellen, hogy a csipkerózsás palotában alszik egy szépséges szép királykisasszony, akinek Csipkerózsika a neve s kihez hasonlatos szép leány nincs kerek e világon. Nosza, megindultak a világ minden részin a királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, nagysüvegű tótok: mind eljöttek, hogy ha be tudnának menni a palotába s láthatnák Csipkerózsikát. De hiszen ha jöttek, meg is járták. A csipkerózsán nem tudtak átvergelődni, de sőt megfogta csipkerózsa ága-boga, tövise, ott ragadtak s ott kellett elpusztulniok szomorú halállal.
Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, minden esztendőben elpusztult egy sereg vitéz, de egy sem láthatta meg Csipkerózsát. Hanem mikor letelt a száz esztendő, éppen akkor próbált szerencsét egy királyfi, ez előtt szétváltak a csipkerózsa ágai, végigment a palotán, aztán fel a vén toronyba s im, ott feküdt az ágyon Csipkerózsika. Jaj de szép volt, Istenem! Csak nézte, nézte a királyfi, a szemét nem tudta levenni róla, aztán föléje hajolt s megcsókolta a homlokát. Halljatok csudát! Abban a pillanatban felnyilt Csipkerózsika szeme, mosolygott a szája, felűlt az ágyban, s kérdezte kedvesen: ki vagy te, mi vagy te, ki engem felébresztél?
– A napkeleti királyfi vagyok, mondotta a királyfi, eljöttem, hogy felébresszelek.
Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból, egymást átkarolták s úgy sétáltak be a palotába. S amint mentek, sorban felébredt a király, a királyné, az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a legyek; felébredett a szakács is s jól pofonteremtette a kis kuktát, merthogy elégette a pecsenyét. És megmozdult a szél is, fújt, fújdogált s megmozdultak erre a falevelek is.
Bezzeg, hogy minden lélek jól kialudta magát, nem is vártak más napig, még az nap megtartották a lakodalmat, napkeleti királyfi s Csipkerózsa lakodalmát. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, aztán hazaszaladtam.
Itt a vége, fuss el véle!