A szobában, melybe látott, minden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy legalább mozdulatla-nul feküdt neje, mellette a beteg felett őrködő Vilma ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné olvasott, s időről időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott, közel hozzá, széken, arcával épp az ablak felé fordulva, Viola kisfia, korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás keserű boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el. E nő, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elűzetve mások könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő, mint apja, zsivánnyá váljék ő is, e csecsemő, kinek még anyja sem kívánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e világot, melyben, ha anyja mellétől elvált, csak keserűség vár reá – lehet-e szomorúbb látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben vagy a róna nádasai között napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb, mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könnyekkel tölti? Oh, nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény rejtezik sokszor még annak keblében is, kinek feje fölött a világ rég eltörte az ítélet pálcáját!
A csecsemő most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül, mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kisfiú az ablak felé tekint, s Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja, leugrik székéről, s kezeit öszvecsapva “apám, apám” fölkiáltások közt feléje fut.
– A kegyes isten ne adja, hogy itt legyen – szóla Liptákné, ki azalatt szintén az ablakhoz jött – , álmodban beszélsz, jó fiú, hallgass, hogy föl ne költsd anyádat.
– Édes lelkem, nénikém – szólt a kisfiú suttogva – , nem álmomban szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál még kurta bundája virágait is láttam.
– Hisz látod, senki sincs itt.
– Igaz – felelt a fiú félig sírva – , most nincs itt, de itt volt, azt elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltűnt ott a bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek s előhívom.
– Mi jut eszedbe, fiú? – szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva – , hisz apád… – És a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót, mellyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szelíden kifejezhetné.
– Igaz – viszonzá a fiú, szemeit törülve – , apámnak el kell bújni, de ugye az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandúrok mondták?
– Nem, nem, fiam – felelt Liptákné suttogva – , csak maradj te nyugodtan, s ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd kimegyek, s ha apád a kertben van, beszélek vele.
Vilma, ki a kisfiú kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most maga is elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát, az ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.
Viola helyzete azalatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól, hol fia által megismerte-tett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki által kémleltetnek. A rés mellett, hol előbb bejött, valaki állt. A kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a leskelődőt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott, azonnal visszavonult, s tisztán hallotta, hogy futva távozik.
Mit tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról nyíltabb volt, mint hogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette volna. Az utcákon a falu népességén kívül katonák s pandúrok álltak, benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bízhatá. Már újra megkondult a harang, s közelgő lámpák s lépések arra intének, hogy üldözői hollétéről tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem látott, egyenesen hozzá ment, s elmondá helyzetének egész veszélyességét.
– Ej, ej, miért jöttél, öcsém, éppen ma? – szólt az öreg – holnaputánig az egész lármának vége lesz, s bátran jöhettél volna.
– Jól van, jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, anélkül hogy észrevennék?
– Anélkül, hogy észrevennék – nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma nem lesz Júdásod, csak várj itt reám. – S az öreg bement, s Viola falhoz támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma azalatt még nagyobb lőn, künn az utcán kardcsörgés, s a szolgabírónak mérföldre ható káromkodása hallatszott, midőn a háznak kertfelőli ajtaja megnyílván, Liptákné a várónak jelt adott; s Viola, a fal mellett csúszva, úgyhogy az ablakok világa őt nem érheté, eljutott menedékhelyére.
– Hol van, hol? – harsogá Nyúzó a kerítés mellett – hát végre hurokra kerül a drága madár.
– Csak bátran, fiúk – kiabálta az esküdt jóval hátrább – , csak bátran, nincs mitől félni. Aki őt megfogja, s kötözve a nemes vármegye kezébe szolgáltatja, száz forintot kap. Csak előre, fiaim, hogy az ördög vigyen el.
– Hát a kert másik oldalán van-e valaki? – kérdé egy óriási hang, melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.
Nem felelt senki.
– Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt! – ordítá ismét Nyúzó Pál. – Miért nincs senki a másik oldalon?
– Azt parancsolta a teins úr, hogy idejőjünk – szóla közbe remegve egy pandúr, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.
– Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.
– Ha ellentáll – kiálta ismét az esküdt – , csak mindjárt agyon kell lőni.
– Majd bizony – vága közbe az érdemes főbíró – , aki agyonlövi, azt én verem agyon. Azon szatiszfakciótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom meg magamat.
Ily készületek s rendelések között, melyek a szokott magyar pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamrába egypár hordó mögé rejtette el, s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint annakelőtte.
Vilma egész testén remegett.
– Ne féljen, kisasszony – szóla Liptákné nyugodtan – , hisz nemes házban vagyunk, ide nem jöhetnek be; már ha ilyen miféle szegény embernél volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi kúrián biztosan van mindenki.
Ez egyszer Liptákné azonban csalódott, s nemsokára meggyőződhetett, miszerint oly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy megtartassék, még éppen nem elegendő ok, s hol a nemesi kiváltság, valamint donáció által nyeretik, úgy csak donációk által élveztethetik egész mértékben. Miután ti. Nyúzó Pál úr a kertet minden oldalról körülvevén, hatalmas kiáltásaira, melyekkel Violát megadásra fölszólítá, s tüsténti fölakasztatás ígéretével kecseg-teté – feleletet nem nyert, bővebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden cerimónia nélkül, embereit a résen, s másfelől a csak kilinccsel zárt ajtón bevezeté, s lámpákkal s dorongokkal, virág— s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit s Erzsébet asszony szép nagyfejű káposztáját, előrenyomult a rendetlen, vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén öszvetalálkozva, az “akasztófáravaló” helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó Pál urat látá maga előtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett egymás szemei közé.
– Bizonyosan a házban van – szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél, melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménnyé válik, egy perc múlva nem kétkedett senki Violának a házban létéről, s Kenyházy, ki azalatt biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlóképp a többiekhez jött, azon tanáccsal lépett elő, hogy föl kell kutatni a házat, mi általános helybenhagyással fogadtatott.
Nyúzó, ki a biztost hajdújával a ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyíló ajtóhoz, midőn egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, s gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával az egész sereget megállítá.
Erzsébet jó s szelíd teremtés volt, szeretve, sőt a bálványozásig imádva férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában nem találhatunk – de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki türelmét próbára nem teheté anélkül, hogy észrevegye, miként magyar asszonnyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely, mint a rózsa zsenge korában, tán legszebben virít, őszi napjaiban erősebben is szúr; – s e pont el vala érve.
Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilenc óra felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott, s oda ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult, hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midőn tehát a lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörű egészsége s még jobb lelkiismerete mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejű káposztát látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre magyarok s talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e női kebelt földúlá.
– Hát mi ez? – szóla nem éppen kellemes, de annyival inkább szívreható discanttal – ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni; micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dúlongnak itt? Ki, mindjárt ki, takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, akit nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.
Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violenciális törvények jutottak eszébe, s ki másrészről tekintélyét veszélyeztetve látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.
De Erzsébet, zavarodását észrevéve s jól tudva, hogy a jog mellette szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a főbírót, mennyivel inkább utálta őt, s mennyivel tökéletesebben akarta használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis poézissel, igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek meg-vannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellenállhatlanabbak, mennyivel nemesebb a kútfő, melyből származnak. Miként volna a többiektől különböző Erzsébet, miként kívánhat-nók, hogy midőn keblének egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a főbíró bosszúja mennyit árthat a legtökéletesebb jegyzőnek is.
– Tengelyiné asszonyom – szóla végre a főbíró, mérgében elfojtott hangon – , mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja meg, hogy elöljárója áll előtte.
– Elöljáróm! – kiálta Erzsébet – zsiványok, latrok elöljárója az úr, nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabíró; én nemesasszony vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jőni?
Nyúzó ildomos úriember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá – ha ti. valami haszonnal járt, de végre türelmének főképp egy jegyző család irányában megvoltak határai, s azok rég áthágattak.
– Azt meg fogjuk látni – ordítá félig magánkívül – , előre, legények! be a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. Aki ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt!
– Botot adjatok, botot! – kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje pálcáját, melyet egy szolgáló kezébe adott – , opponálok! – harsoga diadalmas hangon, mely előtt az esküdt, ki épp előtte állt, megijedve hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban, mindamellett nem hiszem, hogy Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos s Macskaházy nem jőnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola cimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresőket, a felbőszült szolgabírót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb vala, mert meggyőződve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól lehetend az egész történetet Tengelyi gyanúsítására használni.
A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti halványsággal arcain járt a szobában föl s alá. – Imádkozzál, fiú, apádért – szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek, kezeit éghez emelve, könnyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a közelgő vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén önszívébe lője, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak nyugodtan. Midőn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét nyugodtabb lett, s Vilmát, ki most sírásra fakadt, vigasztalni kezdé. A kisfiú, nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz, felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy új történet valamennyiök figyelmének más irányt adott.
“Tűz!” harsoga künn az utcán. “Tűz, tűz!” hangzék az udvaron. “Tűz!” ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midőn a harang félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó parancsára helyeiken, ki még mindig azt reménylé, hogy Violát itt fogja találhatni. De midőn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá, hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom is futásnak indult, s a szérűk felé tolult, hogy azt, mi a közállományt legközelebbről érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. – Egy perc, s Tengelyi házában, az oda tartozókon kívül nincs senki többé!
– Az istenért! mentsd meg őt – szóla Vilma Liptáknéhoz – , csak hamar, mielőtt visszajőnek.
– Ne féljen, kisasszony, nem érik őt utol oly hamar. Szüléinek ne szóljon semmit, főképp édesatyja nem bocsátaná meg soha.
S Liptákné a kamrába ment. Vilma anyját kíséré szobájába, hol ez, fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sírva fakadt.
– Úgy, most mehetsz – szóla Liptákné, félretolva a hordókat, melyek alatt Viola rejtve volt. – Az alispán szérűjén tűz van, menj ki a falu másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgyis talán kedvedért rakták e tüzet.
– Hallja kend, még egy szót – mondá Viola – , én a nótáriuséknak sok köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt isten fizesse meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki kend ezt: Tudom, hogy vasládájában mind neki, mind főképp a tiszteletesnek nagybecsű írásai vannak, ezeket tegye más helyre, s őrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s asszonyoknak nagyon fáj foguk az irományok után. Értette kend?
S Liptákné fejével jelt adott.
– Hát mondja meg kend aztán a nótáriusnak, s most isten áldja meg.
S a zsivány a kertajtón kilépve a kerítés felé sietett, midőn egyszerre valaki bundájánál megfogá.
– Ki az? – kérdé Viola, baltáját emelve.
– Hát nem ismersz – felelt Peti – , nos, mit mondasz az illuminációhoz?
– Nem tudom, hogy jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz, mindjárt tudtam, hogy te voltál; isten áldjon meg érte.
– De most hamar Sz.-Vilmosra – szóla Peti a kerítés résén, mely jóval szélesebbé vált, áthágva – , nézz oda – szóla tovább a mellékházra mutatva – , mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.
– Ha az ördög fia is, csak menjünk – szólt Viola. S a két cimbora sebes léptekkel haladott az utcán végig, s a kovács háza mögött eltűnt, míg Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmerve Violát, fejcsóválva haladt a szérűk felé.
6
A nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hívta a népet, mely Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb bajait feledé. Az úri házban melynek vallásossága, mint más magyar úri családoké inkább közgyűléseken, hol a linzi s bécsi békekötés került szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes vendégek elfogadására készült. Ákos s nővére, Etelka, a kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései ismét zöldellni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott vagy még tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés napjai mögötte s nem előtte fekszenek. A fák színezett lombján gyönge szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldellő mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes leveleiket elfonnyasztá is, még derült színekben állnak.
A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert gyönyöreit.
– Mi bajod, kedvesem? – szóla végre Ákos testvéréhez, ki épp egy fonnyadt georginát néze meg – te ma kedvetlen vagy.
– Én? – viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a virágról bátyjára fordítá – úgy látszik, nem vagy jobb Macskaházynál, ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot egy roppant sárgadinnyének látja.
– Igazad van – monda Ákos, maga is elmosolyodva – , szörnyű unalmas vagyok.
– Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főképp testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat.
S a víg leány ismét virágaihoz fordult, s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, s főképp azon rossz kedv, mely hozzá oly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást tűrnek, mint hogy magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy mulatni akarnak, nemcsak diszharmóniába jőnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy reménybankrottnál, melyen keresztülmentek, ismerősökké devalvál-tattak, nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely épp ezen túlbuzgóság által hosszab¬bíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod, miért, hű pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis kellemetlenség ér, olyan, mely inkább bosszantó, mint fájdalmas, s melyet a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még másnap is, hogy felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg, hogy háladatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esünk, s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen hibájokat egyszerre le szokták tenni, és nemigen alkalmatlankodnak szolgálatuk¬kal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett volna, ha e nonintervenció elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatot, melyekkel terhünkre voltak: ez egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt inkább egyszerre, mint fillérekben nyújtják, azaz úgy, hogy kis öszveg is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább azáltal nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb szolgálatokért a lehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát, mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon sok szerencseadomá¬nyok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében boldognak tartatott, mint például, hogy apja alispán, anyja született bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak egyért irigyelhetném, ha ti. azt, mit a sors magunknak is adott, mástól irigyelni lehetne, s ez nővére.
Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leírásommal nem fogják beérni. Sok szeretetre méltó asszony száll sírjába, ki mint Hegel elmondhatná: hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is félreértetett; mert az egy, ki előtt szívét egészen kitárta, lázas állapotában csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény regényíró hogy boldogul-jon nők leírásával, főképp ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné színeit? Ily szőke haj s fekete szem, ily szabályos vonások leírására tenta s papiros vajmi szegény eszközök; s hát a nyájas arc színezetéről mit mondjak? Ha havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugárai pirosra festik, míg aljok tiszta fehéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó színek határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bérc, a mozdulatlan jéghalom eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arcait, sötét szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egyszóval a lelket, mely szép arcain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos világítása a legcsúnyább tájt, úgy a legközönségesebb arcot is széppé tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly harmóniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitűnők egyes tulajdonai, s ha azon előítéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll, mely nagyrészint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem bírják, cáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég, hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.
Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta; s pedig annyival szívesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titoknál, mint Ákoséi, egyke a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő korában, s akkor is vajmi rövid időre képesek!
A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt Tisza s a határtalan róna meglátszott.
Jőnek – szólt Etelka Sz.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg a várt nemes vendégek közelítését hirdeté – , egy óra múlva zaj lesz a házban.
– Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék – szólt Ákos sóhajtva.
– Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a jegyző házánál, nemde?
– Ne szólj erről, ha csak rágondolok, sírhatnám; tudod, tegnap mi történt?
– Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.
– Én nem reménylek többé.
– Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk…
– Atyám? ha más akadály nem lenne – szóla Ákos szenvedéllyel – , én tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám egymás mellett nem férnek meg szívemben, kész lennék kiszakítani annak képét, ki előítéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetlenebb atyámnál.
– Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.
– Nem ismered őt. – Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen. Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jöjön házunkhoz, Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kíméljem meg házát látogatásaimtól, miután – mint keserűen kifejezé – nem jó, ha ily magas rangú ifjak szegénylánnyal társalkodnak. Azóta, ha az utcán találva házáig kísérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyén meghajtja magát, s én mehetek. Szóltam nejével, ki, isten áldja meg érte, mindig pártomat fogta, de az asszony, ki nem éppen vakon engedelmeskedik férjének, azon válasszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetlen. Szóltam Vándoryval, s minden optimizmusa mellett csak azon vigasztalását nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s hogy a közelgő tisztújításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok; – s azután remélj, ha tudsz.
– S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva – , hol egy részről minden nemes érzemény, a másikról csak okok szólalnak föl – a győzelem nem mindig azon ügye, melyet legjobban védelmezni, de azé, melyért legmelegebben érzeni lehet.
– Gondolod – szóla örömében, szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét Ákos – , oh, csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szívét.
– Ákos, Ákos miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – mily ellenek? mily fondorko-dások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja, csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az újonc, ki először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek, vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? hisz maga Tengelyi belsejében talán fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország, frigybe lép ellened s egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi lányok gyöngék vagyunk, s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s meglehet, igaz; de épp ez biztosít szerelmünkről; ha százszor bebizonyítják, hogy szívünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.
– Kedves Etelkám, mi boldoggá téssz! hát néha szóltok felőlem?
– Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én Tengelyi nagy proskripciójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve fogadott, de miután zongorához ültem s egypár kedves dalát énekeltük, komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyedóra alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem tudta, szomorkodott, miután tőlem meghallá, nyugodt lett, s most vigasztalásaim után ismét teljes reménnyel néz a jövőbe.
– Csak láthatnám, csak egyszer egy percre ismét.
– Majd meglátjuk, ki tudja, talán nemsokára, ha az öreg Tengelyi majd a tisztújításra megy; addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.
– Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos, visszatartva Etelkát, ki már a ház felé indult – kérlek az istenre, ne vond el tőlem pártfogásodat.
– Bizonyos lehetsz, csak még pár napi türelem, s meglátod őt.
Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.