4
Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered, melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek, akkor lépj tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába, s kérd istenedet, hogy vészeit magas paloták fölé küldje, de kímélje meg csapásaitól e csendes lakot, hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.
Miután Tengelyi, leányától vezetve, szobájába lépett, botját s kalapját szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek teljesítését ígérnie kellett, mielőtt önházába ereszteték?
Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.
– De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot – szóla Tengelyi kissé türelmetlenül – , csak valami gonosztettet nem követtetek el?
– Igen, atyám – viszonzá Vilma nyájasan – , hisz megígérte, hogy nem fog haragudni reám.
– Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék – mióta szoktál félni apádtól?
– Félni – szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét – , azt lányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondod s megbocsátasz – s úgy hiszem, nem hibáztam – , várj egypár percig, s mindent előadok. Tudod, exekució járt a faluban s azért mentél ki a tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken, s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi hon maradtunk, s láttuk e szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utósó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétől, kinek nehány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték, s kötözve vitték a szolgabíróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöcbe fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt – folytatá szemeit törülve Vilma – , s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet másképp, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérém istenemet, hogy hazajöjj, hisz e két vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.
– Csalódol, kedves leányom – viszonzá Tengelyi feszült kebellel – , e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolcszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.
– Oh, akkor nem is lesz isten áldása e törvényeken – szólt elfojtott hangon Vilma – , de isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a törvényben erről nem is áll semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit mégiscsak adott isten, hogy egy-egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, anélkül hogy éhen maradnánk, s Farkasék mindig jó szomszédink voltak.
– Ezt jól tevéd, leányom – szóla Tengelyi, kinek szemei könnyekbe lábadtak – , isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű kenyerét, s most, midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom előtt.
– Azt gondolám én is – szóla Erzsébet kezét szorítva – , s áteresztém lányunkat.
– Mikor Farkasékhoz jöttem – folytatá Vilma – , az egész házat kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban, s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül ülve, anélkül hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az ember szíve fáj, ha csak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon ígérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni – mitől leginkább fél, mert úgymond: aki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza – , megvigasz-taltam s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg, s majd segítnek magukon. “Mi szegények – szóla a többiekhez fordulva, kik addig körülállták – nem hagyjuk el egymást. Ím e jó szomszédom pár napra ágyat ád, ez itt egy cipó kenyeret, ez egypár garast, s úgy talán megsegít az isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj, minket exekválnak a kontribucióért, s ha az embernek keresete van, nem kap igazságot sehol. De restalláció lesz, majd elmegyek a főispánhoz, ki múlt restalláció előtt többeknek, kiknek Nyúzó főbíró úr tartozott, megszerezte pénzöket.” “Éj, kendnek még jó dolga van – szólt az öreg Liptákné, ki ez egész idő alatt mellette állt – , kendnek férje van, s Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik csecsemőjével s hétéves kisfiával, mellette strázsa, s a szolgabíró azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el, mert mind Viola cimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt gyermekkorában, mit tehet ő róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon segíthetne a kisasszony, isten megáldaná.” Kérdezősködtem, s elbeszélték, hogy Viola, ki előbb magát jól bíró gazda volt, most, mert gazdasága után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit rég elszedték; telke parlagon hever, ami egyéb vagyonából megmaradt, azt károk fejében ma vitték el, úgyhogy az asszony egészen elhagyatva s minden nélkül kínlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda vezettetém magamat; hisz engem talán mégsem tartanak Viola cimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem nélkül halni hagyni.
– Igazságod van, kedves Vilmám – szólt a jegyző, leánya arcát simogatva.
– A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam – folytatá Vilma – , nem volt semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbíró, nem tudom kitől, megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek hőstettökhöz, és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőképp azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájuk mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt, egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, maguknak pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába léptem, a hajdú káplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál, azonnal megismert, s elémbe jőve kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a beteg asszonyt akarom látni; mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kívánatosb, mert ha holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özveggyé teszi. Több ehhez hasonló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly setét vala, hogy belépve első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon egy hétéves fiú, ki anyja felé fordulva könnyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszék, csecsemőjével együtt elaludt, s a kisfiú mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerént suttogva elbeszélé szerencsétlenségüket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma reggel egyszerre eljött a főbíró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze, s azért nem adhatott semmit. Akkor a főbíró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajdúinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabíró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne eresszenek. Akkor a főbíró elment. “Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van – folytatá a kisfiú, szemeit törülve. – Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig bírt odamenni, s azóta meg sem ismer. A főbíró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyűket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabíró megparancsolta, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egypár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább, mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jöjjek haza.” S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve keservesen sírt.
– Szegény fiú – szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének – , jókor ismerkedik meg az élet keserűségeivel. Reménylem – tevé Erzsébethez fordulva hozzá – , küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt odamegyek s megnézem…
– Ne fáradjon, kedves atyám – szóla Vilma nyájasan – nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.
– Ide, az én házamhoz – szóla Tengelyi megijedve – , s meggondoltad-e a következéseket?
– Igen – viszonzá Vilma nyugodtan – , meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, míg ígéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozassuk, sőt még maga is segített.
– Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd – szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva – , vitetted volna bárkihez, én szívesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja a tiszaréti jegyzőnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?
– S nem mondtad-e, atyám – viszonzá Vilma szelíden – , ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük?
– Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal – szóla Tengelyi. – Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.
– Te nem fogod elfogni, nemde, apám – szóla Vilma hozzá simulva – , azt te nem teheted.
– S ha nem teszem – szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva – , ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok cimborájának neveztetem, s ismét koldulhatunk.
– Nem, atyám, az nem lesz – szóla Vilma bizalommal, noha szemei könnyekbe lábadtak – , jó tettet isten nem büntethet.
– Isten nem – viszonzá Tengelyi komolyan – , az emberek néha szokták. Ne sírj, leányom – tevé hozzá – , talán csak agyrémekkel kínzom magamat.
– De nem neheztelsz reám – zokogta Vilma – , én nem tudtam mindezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.
– Neheztelni – kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét – , reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke múltamnak, reménye jövőmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek – tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.
– Igen, de ha Viola eljön – zokogá Vilma – , s ha azután mind az történik, amit mondál?
– Nem fog jőni – vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja – , s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod, nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig mindenesetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok, s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könnyeidet, kedvesem – folytatá leánya homlokát megcsókolva – , te jól tettél. Így, kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, ő félorvos. Isten áldjon meg.
S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könnyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt könnyektől elszokni még vénkorában sem tud.
5
Az ismeretlen, kit előbb a kertárokból kibújni láttunk, most közel a tűzhöz, de még világkörén kívül megállt, s vizsgáló tekintetet vete maga körül. A lobogó szalmalángok kétes világában magas rémként egy kútágas tűnt fel a homályból. A tűz mellett öszvegörnyedve, s kis pálcával piszkálva az égő szalma között, egy férfi ült, ki épp most újra kezdé énekét, s az ódonszerű dallamhoz így énekle:
Más népeké a nagyvilág,
Nekünk hely nem marad;
Hazátlan a cigány, szegény,
Hazátlan – de szabad!
– Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? – szólt az ismeretlen, ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan vállára tevé; – mi bajod?
Peti – mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk – mihelyt visszanézett, s az ismeretlen-nek arcát a tűznél meglátá, fölugrott, s kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. – Az istenért! ha valaki meglát – szóla halkan, ellentálló barátjához.
– Megbolondultál – viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz közelítve – , ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.
– Nem, nem; menned kell – sürgeté Peti – ; az egész falu telve ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer, végünk, neked futni kell, ameddig lábaid bírnak.
– De kérlek, öreg – viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz terült – , fél mérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn; mitől félsz?
– Téged megismernek fél mérföldnyire is; tudod, ma délután, mikor veled szóltam, már a sz.-vilmosi erdő mellett voltunk, s a pandúrok itt a kertek szélén, mégis az egyik rád ismert.
– Igen, mint mi őreájok; gondolták, hogy én vagyok, s ha oly nagy kedvök van velem megmérkőzni, velem – tevé hozzá, egyenként kiszedve s megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt – , ím készen vagyok. Éjjel nem félek senkitől.
– Viola, Viola! utoljára is merészséged ront meg – szóla szomorúan Peti – , megveted a veszélyt, s veszni fogsz.
– S nem jobb-e – szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját – , nem jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot, ha fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözőimet nyomomra vezetheti; remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket szerettem, s az erdő vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam – ez életem, s hidd el, Peti, nincs rajta mit féltenem.
– És nőd s gyermekeid?
– Igen – nőm s gyermekeim! – szóla emez, s mélyen fölsóhajtva néze az apadó lángokba, melyek épp elég világot árasztának arcára, hogy Peti láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.
Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva holló fürteitől, melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozék – akaratlanul arra emlékeztetett: hogy azon emberek egyike előtt állsz, kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el.
– Ne szomorkodjál, pajtás – szóla végre a csendet félbeszakasztva Peti – , még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy percig sem vagyunk biztosan. A restelláció közelg. Nyúzó fél, hogy kimarad, s mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután egymással szóltunk, a pandúrok elfogtak, s eleibe vezettek: isten verje meg a hóhért – úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetődzött, hogy hajam borzad, ha rá gondolok, s ha az áldott Ákos úrfi meg nem ment, most ahelyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak köztünk, nem nevezte meg, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet ismeri, s ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tűznél találkozunk, el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás s cselédei megkötözve a pincében fekszenek, helyettök parasztruhába öltözött pandúrok várnak reád. Házad hasonlóképp telve pandúrokkal, s a faluban parancsolat van adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem, s egy órája ordítom dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.
– Házamban pandúrok – szóla Viola felugorva – , és feleségem – mondád, hogy beteg?
– Arról ne aggódjál – szóla a másik – , Zsuzsi nincs a házban többé, s amennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték…
– Tengelyihez? – mint rabot?
– Nem, nem – minden gond— s kímélettel, csak úgy felebaráti szeretetből. Hej! ritka dolog ám az, barátom! főképp mai időben, de isten meg is áldja érte.
– Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt – , hátha csak cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit kezei közt tartja, az éltemet tartja kezeiben?
– Most az egyszer csalódol – viszonzá a cigány mosolyogva – , magam is azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem cigány, nemigen bízik a tisztviselőségben; – s midőn hallottam, hogy Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt, megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra esküszöm. De most ne késsünk, még virradatig Sz.-Vilmoson kell lennem, hogy levelemet átadjam; neked minden perc, melyet itt késel, éltedbe kerülhet.
– Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz, előttem az egész megfoghatatlan.
Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ily hangon kimondott kívánatának ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak. Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz fohászok nem emelik keblét.
– Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre – , arra, hogy mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a földönfutó másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?
– Menjünk, menjünk, barátom! – szakítá félbe Peti – feleségednek nincs semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igazságtalanságai fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer hercegileg megfizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.
– Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti, s talán igazságos, hogy isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy szeretek… ki senkit nem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem, s kezemet föltartja, ha bosszúmban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen vétke, hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak, nem bánom akasszanak föl engem, de őt ne bántsák.
– De hisz ki bántaná őt – szóla Peti mindig türelmetlenebbül – , soha jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert isten bizony pórul járunk, s csak te lész oka.
– Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará magához fölvenni, Tengelyit kivéve.
– Mondtam már, hogy nem; a főbíró eltiltotta, s nem merték.
– Jól van, jól, számolunk ezért – soha az egész faluban nem bántottam senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor háznépem ínségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez másképp lehet, hogy Viola talán a vörös kakast is ráereszthetné Tiszarét falujára, s hogy még annyi baj s lárma sem volna érte, mint híres Sodoma s Gomora városaiért.
– Igazad van – szóla közbe Peti megragadva kezét – , néha egy kis bosszú csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is van a világon, s jobban vigyáznak magokra; csak most jöjj velem Sz.-Vilmos felé, ott az erdőben pár napig biztosan lehetsz, a kanász a mi emberünk, oda hívjuk majd a többieket is, s tanácskozunk. Most itt a faluban úgysem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak ellenünk.
– Menj csak előre, nekem még dolgom van itt.
– Hol? – kérdé Peti, bundájánál visszatartva a másikat, ki a falu felé indult.
– Menj, mondom, előre Sz.-Vilmosra, s várj meg a kanásznál, nekem egy kis beszédem van a jegyzővel, hajnalig veletek leszek, addig főzzetek valamit, éhen vagyok.
– Talán a varjúk is éhen vannak, s rád bízták, hogy eleségnek függesztesd föl magad számukra. Ha a faluba mégysz s főképp Tengelyi házához, halál fia vagy.
– Ej, majd bizon! hát annyira megijedtél e kis készületen? Violát nem oly könnyen fogják el, mint gondolod. Még egyszer mondom, menj s készíttess jó gulyáshúst számomra, s ha éppen nagy megnyugtatásodra szolgál: a hajdúkomisszáriust kötözve elhozom magammal, s statáriumot tartatok fölötte.
– Ez mind helyén volt, míg a tiszarétiek melletted voltak, akkor biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, s nem volt ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek, hogy te tetted, s mind ellened fordultak.
– Majd utóbb kisül ez is, s épp azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez iránt tisztába jőjünk. Soha életemben úrforma embernek köszönettel nem tartoztam, a jegyző az első, s ne mondja, hogy háladatlan voltam. Eressz!…
– De mi haszna a jegyzőnek abból, ha téged elfognak? – szóla rimánkodva Peti, ki Viola tántoríthatlan föltételét látva, őt most a falu felé követé.
– Tengelyi ellen alávaló cselszövény készül. Ugyanazon kezek munkások, melyek a tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom…
– Még ma?
– Igen, még ma, ki tudja, holnap nem lenne-e már későn, e jómadarak igen éhesek prédájuk után. Legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok, menj te addig Sz.-Vilmosra.
– Én? – szóla a cigány, fejét rázva – abból, öcsém, nem lesz semmi; ha már megbolondultál, s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább, hogy ennyi veszély közt elhagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát fölakasztják, Peti cigánynak nincs mit keresni e világon.
Viola hallgatva megszorítá hív bajtársa kezét, s sebes léptekkel közelgett a két cimbora Tiszarét felé, hol azalatt a zsiványok elfogására annyi készület történt, mennyire a falu legöregebb lakosai sem emlékeznek.
Viola házán s a külső csárdán kívül, hol – mint olvasóim tudják – pandúrok vártak, még a helység főbb utcáin, a csapszéknél s mindazon gazdaházaknál, hová a zsivány néha betérni szokott, katonák, pandúrok vagy legalább egy-egy kisbíró őrködött, míg Réty cselédei vasvillákkal s dorongokkal fölfegyverkezve a nagy pajtában, s minden gazda parancsolat szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, melyben a templomharang megkondul, s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör. Azonkívül néhány a közjóért buzgó táblabíró, ki gulyáját különösen félté, s nehány lelkes hölgy száz pengő forintot adtak öszve, annak díjául, ki a rablót, elevenen vagy halva, mi reá nézve úgyis csak huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság kezébe szolgáltatja; s ha csakugyan ez éjjel Tiszarétre jön, magam is osztom Nyúzó főbíró úr véleményét, hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsőre, ti. arra nézve, ha eljő-e a faluba? azonban némi kételyek léteztek. Míg ti. Nyúzó s esküdtje agarászaton mulattak, Kánya komisszárius, ki távollétökben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendelete¬ket huszonöt pálca szankció hozzáadással kidoboltatott, s habár a főbíró e taktikáról értesülvén, igen káromkodott, s megparancsolta, hogy senki a faluból ki ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekről tudósíttatik. Ezen meggyőződés végre oly erőssé vált, hogy tíz óra után, mikor Viola Petivel Tiszaréthez közelgett, a készületekben elfáradt lakosok, sőt a pandúroknak nagy része is nyugodni ment.
– Várj kissé reám – szóla Peti társához, mikor a szérűkhöz értek – , hadd nézzek körül. Ide az út mellé állítottak föl egypár zsinóros gazembert, lássuk, mit csinálnak.
Viola megállt, s míg az öreg, rókaként az árkon átcsúszva boglyák közt eltűnt, fegyvereit igazítva várá társát.
Pár perc múlva Peti visszajött. – Alszanak – szóla nevetve – , no, ha mind így teljesítik kötelességüket, akkor jól vagyunk – s átmenve a szérűkön, csakhamar a faluhoz értek.
Minden nyugodt s csöndes volt, a korcsma s faluházon kívül csak itt-ott világíta egy mécs a kis ablakokon át; s Peti társával sebes, de zajtalan léptekkel halada tovább a házak között, kerülve amennyire lehetett a jártabb utakat, s majd egy utcasarkon, majd kertek között vagy sövény árkában vezetve Violát, ki őt hallgatva követé.
A kastély után kétségen kívül Tengelyi háza volt a legszebb Tiszarét egész helységében, sőt oly külföldi, kinek ízlése még annyira kimívelve nincs, hogy azon olasz és francia építészeti zagyvalékot megkedvelte, mely kastélyainkat jellemzi, talán szebbnek s kényelmesebbnek tartaná a szerény s majdnem födeleig zöld venyigével befont jegyzői lakot, kis négy ablakával a főutcára s a hosszú folyosóval, mely babbal befont faoszlopokon nyugszik, s a tiszta udvar felé néz. Azonban ez most a dologhoz nem tartozván, csak azt említem, hogy házát egyik oldalán keskeny udvar, a másikán valamivel szélesebb kert környezi, hogy a ház egyik szomszédságában a helység – másikán István kovács háza állnak, s ennek átellenében az utca másik oldalán Icik zsidó boltja, az egyetlen, mely Tiszaréten található, de épp azért kétszerte kitűnőbb nemcsak mint Európa s a két India kelméinek raktára, de szép sárga festése és azon világoskék oszlopokon nyugvó tornác által is, mely alatt szombatokon Iciknek egész, tizenöt főből álló családja szép bársonybugyogókban ülni szokott.
Tengelyi házához csak két úton lehete jőni, a helységház vagy István kovács műhelye mellett elmenve, s noha a műhelyből még kalapácscsörgés hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utósót, főképp miután látá, hogy Icik házában már gyertya nem ég, s hogy a zsidó kígyó, mint mondá, belső barlangjába tallérzacskóihoz vonult.
Kilépve tehát a sötét szögből, mely István kovács háza megül a főutcára nyílik, Tengelyi lakása felé sietének. A kovács tüze vörös világot terjeszte az utcára s a zsidó házára, melynek zárt ajtaja s ablakai mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e világos helyen, Peti, ki jobbra s balra tekintve mindent látott, s minden neszre vigyázott, egyszerre megfogja Viola kezét: – Megláttak – súgá a zsidó házára mutatva, hol az egyik oszlop megül egy emberi alak látszék ki, mely azonban egy perc után a ház ajtaja mögött eltűnt – , menj hamar a nótárius házához, mindjárt a fal mellett a kerítésen rést fogsz találni, bújj be s rejtsd el magad, de az istenért be ne menj a házba; ha a lármának vége lesz, s látom, hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.
Peti, az utca másik oldalára sietve, eltűnt a házak között. Viola nem minden nehézség nélkül végre föltalálta a rést, s alig vonult a fák mögé, midőn meggyőződött, hogy a cigánynak aggodalma nem volt alaptalan. Különböző hangok, melyek az utcán hallatszottak, egy-egy sebesen átvitt lámpa, s végre a megkondult harang mutaták, hogy a népesség lábon van, s ki még kétkedett volna, azt Nyúzó szolgabíró s Kenyházy esküdt versenyző káromkodásai meggyőzték, hogy az osztó igazság néha kétnegyed tizenegykor sem alszik még e hazában.
Hogy Viola helyzete e pillanatban éppen nem volt veszély nélküli, olvasóim könnyen át fogják látni. Tengelyi kertje nem vala nagy, hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, mihez még az járult, hogy a ház azon ablakai, melyek a kertre nyíltak, világítva lévén, annak egy részére világosságot terjesztettek.
Jóformán nem is kelle más, mint hogy valaki a kert sövényén meglátva a rést, őt keresni jőjön, s nem mentheté meg senki. Ő azonban megszokva az ily veszélyeket, nyugodtan várá a dolgok kimenetelét, s bízva jó csillagában s bátorságában, nyugodtan készítgeté fegyvereit.
A lárma azonban rövid idő múlva ismét csillapodott. A keresők a falu más része felé tolongtak, s a távolból hallatszó szavak s a még mindig fölkonduló harang Violának tudtára adák, hogy a veszély, ha nem is egészen, legalább nagy részben megszűnt. Hazánkban ugyanis zsiványok¬nak ily alkalommal csak az első negyedóra veszedelmes, mely ha elmúlt, senki nem keres mást, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti nép vagyunk, s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt újra fáradjunk; sőt miután egyik barátomnak talán igaza volt, midőn minap mondá, hogy meggyőződése szerint őseink csak azért hagyák el honukat, hogy oly hazát keressenek, hol a nap később kél, s tovább aludhassanak, való igaztalanság volna tőlünk, utódaiktól azt kívánni, hogy isten által a legnemesebb népnek teremtve, életünket hosszú robotnak tekintsük. Viola, ki már többször hasonló helyzetben levén, e nemzeti jellemet ismeri, nyugodtan, mintha nem is ő lenne, aki kerestetik, fölállt s a ház felé lopódzott.
E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki őt e világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitől őt e világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s istenéhez kötve érzi magát; s Viola szíve, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erősen dobogott, midőn ablaktól ablakhoz lopódzva végre az utolsóknak egyike előtt megállt.