Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a törökdombon először láták. S e barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.
Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, kiket magunknak képzelhetünk, s épp ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak. Ugyanazon tulajdonukat, melyeket magunk bírunk, csak egyszer, azaz önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát haj-lamai s tulajdonságai kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk. Tengelyi szigorúsága után, mellyel az emberekről szólt – Vándory derült életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált, mit szeretni lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.
Ötvenéves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megbosszankodott a sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni, s nincs mit neheztelni, főképp ha e szigorúság csak az elméletben létezik, s így volt ez Tengelyi-nél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, mellyel minden gonoszról szólt, öszvehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál; ki önmagát minden gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim következetlenséggel e férfiút, főképp a fiatalabbak ne, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt gyakorlá¬sukra alkalmunk jutott. – Ezer ember közt alig van egy, ki nem éppen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s legszívesben, melyeket nem bír, s nem épp azon dolgokra nézve szerezte volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily elvekre szüksége van. Gyávák bátorságáról, rossz bírák részrehajlatlanságáról, önzők a hazáról szólnak legszívesben; miért ne tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk; miért ne volnánk engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába öntetett is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat, s nem panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.
Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Múltjáról mást nem tudunk, mint hogy Heidelbergben tanult, s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s teológus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem kételkedett, ki őt szólni hallá; s ki Tiszarétre jövén az agg lelkészt ott látta hívei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arcain mindenkinek elébe. Maga a Réty család osztozott e köztiszteletben, s talán nem volt ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintéllyel bírt, mint Tiszarét szerény lelkésze.
Ez az, mit hőseim múlt életéről mondani szükségesnek tarték. Ha hosszasabb voltam, s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy nem éltem azon írói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval vendégelhettem volna meg, s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni, s az nem lehet mindig mulatságos.
Már a nap lealkonyodott, s csak még nehány piros felleg jelölé a helyt, hol az eltűnt, midőn a barátok a faluhoz értek, s Vándory jó éjszakát kívánva Jónástól elvált.
Hősünk magánosan, s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a törökdombon tanúja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert múltjára gondolt, komorabban, mint máskor tért házába. De midőn a kapunál Vilmát látá, ki vígan elébe lépett, s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket, a gond, mely homlokát ráncokba voná, eltűnt, s csak boldogságának érzete tölté el szívét.
Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:
– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva – , míg nem ígéred, hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.
– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arcát.
– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.
– Én – s ugyan miért?
– Tudtod nélkül tettünk valamit.
– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve – , azt megígérem.
– És hogy helybe fogod hagyni?
– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva – , legyen megígérve ez is.
S apa s leány bementek a házba, boldogan, s meg kell vallani, jegyzőnk részéről nem minden kíváncsiság nélkül.
3
Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkésszel mi is visszatérünk, azalatt csend s béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezőről hazatérve, kaszával vállaikon házaik felé ballag¬nak, itt-ott pár csevegő szomszéd a kapuk előtt vagy egy gyermekcsoport az utca közepén, porban játszva, ez minden, mit észrevehetünk, s mi felett az estharang elzengi dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna ő is, s félig szunnyadozva mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vígan folyt a tánc, s Icik zsidó jó áron – de hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izrael a pusztában Egyptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek. – Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás szerint hazánkban a korcsma után mindig a legzajosabb hely. Az úrfi, mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán, a főügyésszel s jegyzővel szobájába zárkózott, s kétségen kívül igen fontos tárgyakról beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig eltölti szavával, s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább eléhaladott élte nyarában – a kertben sétál. Kövessük őt.
A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek. Remete ház, szilva-aszaló, templom formára épült galambház, halastó, s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb. – mert ki mondhatná el egyszerre a Rétyek képzelet— s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata – nem szűnő meglepésben tarták? Mindezeket bámulni lehet, de leírni nem. A kertnek legtávolabbi részét mintegy húszholdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez erdőt dicséré leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg urok kertészi ízlésétől. A magas nyárfák messze terjedő ágai s alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolc tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta keresztül— vagy inkább körülvezetett; s ez az, melyen most Rétyné őnagyságát leghívebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb beszélgetésben találjuk.
Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint olvasóim talán emlékezni fognak, efelett még erdőben járunk, hol nappal is minden homályosabb, s azért olvasóim természetes-nek fogják találni, ha személyeink részletes leírásába nem ereszkedem, mit én főképp Rétyné őnagyságára nézve úgyis nem szívesen tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon korban, melyet negyvenen túlélt emberek a férfikor legszebb idejének tartanak, s mely eszerint ily férfias asszonynál is talán a legszebb¬nek nevezhető. Termete magas, s mint egyéb birtoka, szépen arrondirozott. Haja – de ehhez, mindaddig, míg olvasóim őt főkötő nélkül nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs – , az erős szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőképp fekete. Arca csupa nagyságos méltóság, néha, s pedig elég csudálatosan harminc hónap után visszatérő s hat hónapig tartó időszakokban, midőn a tisztújítás közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedő; egyébkor fölséges büszkeségű, melyet két hatalmas szemölcs még inkább nevel, egyike felső ajkának jobbik oldalán, mely arcának, még ha mosolyog is, megvető kifejezést ád, másika álla fölött. Királynőnek gondolnád, ha a megyei hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy alispánnéval szólsz. Rétyné dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha két óránál nem rövidebbek, udvara telve aprómarhával s vendégekkel, melyeknek előkelőbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szűnő futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengő, hogy Jérikó falai rengenének, s az egész háznép elhalványul hallásánál. Az, amit mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak, mert majdnem szóról szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott, s ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, de főképp azon mély juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni, s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról szívesebben s többet szólott volna, mint Rétyné, s annyi tudománnyal s mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb replikáit egészen őnagysága tanácsa szerint készíté.
Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehetett, alacsony, száraz férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arc, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem, mellyel csak néha s mintegy véletlenül találkozol, de mely szúró tekintetét azonnal elvonja, mihelyt észrevétetett, s kopaszság által nagyított homloka, melyet nehány ritka ősz fürt környeze, oly egészet képezének, mely előtt minden ember – a Réty családot természetesen kivéve – rosszul érzé magát. E családnak hívebb embere nem volt. Közel harminc évet töltött a háznál, s annyi jó s rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált, s érdekeit talán állhatatosab-ban védé, mint a család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóság-ból, mint Réty gondolá, s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind amazok¬nak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó s rossz tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló cél után fáradhatna anélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb-utóbb egy kis haszonvágy, hiúság vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy Macskaházynak is előbb csak színlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménnyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött!
Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább, s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de amint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyű, s hogy jól tudja úgyis, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hűség csak tettek által bizonyulhat be, s több efféléket.
– S én nyíltan megmondom önnek – monda végre Rétyné, ki a szünteleni beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt, s szemeit a kis ügyvédre szegezve napernyőjével a földet üté – , az, mit ön mond, engem kétségbe ejt.
– De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint látszék, hasonlóképp kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból – , hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül…
– Oh, tudjuk – szakítá félbe az alispánné – , hogy ön kétségbeesni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad, és ki tudja, talán…
Macskaházy sértve érezé magát, s miután türelme elfogyott, véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedéllyel léphetünk föl sikerrel. A harag, mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden filozófjainak okoskodásaival lép föl ellenök. – S hát ez a köszönet – szólt a kis ügyvéd nemes haragjában – , ez a hála, melyet harminc éves szolgála-taimért érdemeltem? A család dísze s böcsülete fenntartásaért én – Macskaházy Ádám, fejemet kockáztattam, s köszönetül gyanúsítást találok.
– Ne vegye fel úgy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé, hogy kissé túlment hevében, s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper nélkül nem lehet megválni – , lám, én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim – és…
– Asszony, asszony! az mind szép és jó – szóla amaz, ki észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezőleg fordul – , én ismerem nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. Amit szól, azt replikába tehetni. Látom, jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak – ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette…
– De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakítá félbe kérőleg a nő – mi csak önbe bízunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? azonkívül – tevé hozzá a már ellenállhatatlanná vált alispánné – ismeri ígéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a káptalanhoz, s az inskripció, melyet maga kívánt, kezében lesz.
– Ami az inskripciót illeti – dörmögé Macskaházy szelídebb hangon – , isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám ha méltóságtok hű szolgálataimért – ob fidelia servitia – felőlem gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni – de…
– Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inskripció szép, s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis szép osztályrész.
– Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne is elémbe – szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.
– S valóban azt gondolja, kedves barátom? – sóhajta az alispánné – én kételkedem.
– S miért? mert az első próbatét nem sikerült? gyermekség! Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem kedvezett? Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az írásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közön-séges lopásnak látszassék, s reánk semmi gyanú ne háramoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Azalatt a tiszteletes visszajött, s lármát ütött, még mielőtt Cifra az írásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki, s így illant el – Vándory nem véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statárium alá kerülne; s így látni, hogy néha a filantrópiának is vannak hasznai. – Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgyis Tengelyivel van még egy kis számolásom.
– Remegek – szóla az alispánné – , a jegyző háza teli van emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.
– Fölakasztatjuk – szóla közönyösen Macskaházy – , hisz statáriumunk van.
– És ha az egészet megvallja?
– Nem fogja megvallani. Azt ígérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig – tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon – mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.
– Oh, ha tudná ön – szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon – , mennyit küzdék, míg e lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy… De ki tehet róla! nevem becsülete, gyermekeim java – minden, mi az életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek…
– Mit nem tesz anya gyermekeiért – viszonzá meghatva Macskaházy, midőn szemeit törlé, s setétségben könnyekre nem levén szüksége – , mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ, leborulna előtte.
– Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hízelgéseit, s örült, midőn hallá, hogy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne, nemes feláldozásnak tekinthető – , isten mentsen, hogy e tettről kívülünk más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e… – S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arca pirulni kezd.
– Ugyan miért kínozza magát, nagysád? – szóla közbe Macskaházy, földesasszonya zavarodá-sát észrevéve – mi rossz van az egészben, amit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás; – oly dolog, mely naponként történik, s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb azáltal, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harminc éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belőle? Keresték, s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felőle. Hát még ez esetben! Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donációt? Isten ments! közönséges magánleveleket, melyeket nagy részben maga a nagyságos úr írt, s melyeket, éppen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga egészen ártatlan, legfeljebb módja ellen lehetnének kifogások.
– Igen, igen, de a mód – sóhajta az alispánné – , háztörés, rablás, mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.
– Igen, háztörés, rablás – szóla nyugodtan a tudományos jurista – , mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha valaki, más embernek, kit éppen szentnek senki sem mond, de ki most büntető per alatt nem áll, s ki mellett eszerint a “jus connatum bonae existimationis” szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory hálószobájában nagy diófa szekrény áll, melynek felső fiókja jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal öszvekötött iratcsomó van, melyet ő – ti. a szóló – annyira szeretne látni, kíváncsiságból vagy tudományos célokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza, száz forintot adna, kérdem: van-e ebben valami vétkes vagy éppen büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha ugyanazon ember, például mondjuk A. a másiknak, B-nek még azonfelül azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet, azután hálószobájába s így a szekrényhez, melynek felső fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja – van-e ebben valami vétkesebb az első beszélgetésnél? S ha később ezen egyed B., ki mellett a jus bonae existimationis szólt, betör, s az iratcsomót kezembe adja, én törtem be, én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené? Amit ígértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a többihez közöm nincs.
– Igaz, igaz – sóhajtá Rétyné, ki lelkiösmeretét ez okok által teljesen megnyugtatva érezé – , de a világ nem így okoskodik!
– A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utósó ítéletig, s ez kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik – szóla komolyan Macskaházy, ki jó reformált létére teológiával szívesen fűszerezé beszélgetéseit. Az úgynevezett erényes embereknek egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. – Ne féljen, nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.
– Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném – viszonzá Rétyné – , de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár s kél, hol éjjel őr áll, kételkedem.
– Azt bízza, nagysád, reám; az iratok a vasládában vannak ez elég; a vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! – Itt Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát megelőzve, Rétynéhez szaladt, s hízelkedve ugrándozék körülte.
– A vadászok hazajöttek – szóla Rétyné – , menjünk. – Már indulni akartak, midőn a vizsla egyszerre a sűrűnek fordulva ugatni kezd. Az ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a vizsla fölsikolt, s jajgatva, sántán tér vissza az előbbiekhez, épp midőn Ákos, Etelka testvérével, hozzájuk lép.
– Mi a baj? – kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hív ügyvédével együtt néma rémülésben állt.
– Nem hallottál semmit? – kérdé remegő hangon emez.
– Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.
– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még mindig arra szögezve szemeit, hol a zaj eltűnt – , fejemet teszem rá, hogy ember.
– Meglehet, szegény fickó a faluból – szólt Ákos, vizsláját simogatva – , ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött, hihetőképp éppúgy remegett, mint most barátom uram. – Ej, be merész ember ön, a francia közmondás szerint; a bátor csak a veszély után ijed meg, s ezt sohasem láttam oly mértékben, mint most.
– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy hallgatózzék – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra figyelmezteté.
– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve – , Macskaházy igen mulatságos úriember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja, októberben ide a hűvösbe álljon.
– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti – válaszolt az ügyvéd, kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért – , őnagyságával fontos dolgokról, pereinkről szóltunk.
– És hihetőképp az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt, hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? – szakítá félbe Ákos nevetve a szólót. – De ha annyira szívén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám – csak egy volt…
– Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál – én magam?
– S miért nem? De jöjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kacagunk.
– De kérem, domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos kezénél fogva maga után húzott – , így fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.
– Hová gondol – nevete Ákos – , hisz míg cselédeket találunk, gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran, barátom, anyám Etelkával addig hazamegy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s győzünk vagy… elszaladunk. Nemde, barátocskám? – tevé nevetve hozzá – hacsak ijedtünkben a guta meg nem üt.
Macskaházy, ki még mindég annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett: mennyivel jobb s célszerűbb volna cselédeket vinni magukkal! De miután Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s miután ildomos ember létére kiszámítá, hogy az üldözendő gonosztevő hihetőleg utolérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással, hogy mi őt illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.
Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kacagva, hazafelé indultak, s a vizsla hihetőképp az erdőben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.
A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő mértékben senkinek sem tulajdonai, Macskaházy épp azt bírá legkevésbé, mely zsiványok elfogására szükséges, habár nem merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok, hogy nemigen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem éppen ellensége, de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmúlta képzetét, valamint azon sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a haladókat körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt, mint ment, úgyhogy ügyvédünk minden erőködés mellett alig követheté vezetőjét, ki minden kímélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű követőjét szűnni nem akaró vesszőzés processzusán vezeté keresztül. Más alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e bánásmódot, most miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó haladás ellen, megvesszőzött arca tekintetéből tett, csak azt nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott, s minden verés, botlás dacára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban, mint a haldokló római – köpönyegével takarva arcát, nyomban követé Ákost, s azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett ellenökkel, ő Ákosnak segítséget szerezni azonnal hazaszalad. Erre azonban nem nagy valószínűség létezett. Sötét éjszaka, zárt, s még efelett kék köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember mint Macskaházy ügyvéd úr, se lát igen tisztán; Ákos pedig mint látszik, barátja kedveért, csak a legsűrűbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet követőjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e percben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna, kellemetlenséget okozni nem akarna.
Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve Ákos végre megállt, s midőn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélegzetet vett, így szólt: – Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira elrémült.
– Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édesanyja őnagysága is megesküdnék reá.
– Ha úgy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését – , menjünk még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van…
– Dehogy van – sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva – , ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig bírnak lábaim – s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadságát.
– Jól van – mondá Ákos – , ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. – S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok közepébe, azután pár csudálatra méltó gimnasztikus evolúcióval föl, másik oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő után a kert szögleténél fölfelé fordulva a fák által eltakartatik szemeink előtt.
Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy csillag, mely néha a föllegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákos s követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s egy messze pásztor tűznél fölhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendét – midőn az árokból, közel a helyhez, melyen a kettő előbb átment, egy ember emelkedik fel. Ha nem lenne is setét, arcát és termetét széles kalapja s a nagy bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra hallgatva mozdulatla-nul áll, s miután bizonyossá válik, hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árokból, és sebes léptekkel a mezei tüzek egyike felé veszi útját.
De hagyjuk őt magára – úgy látszik, maga is ezt kívánja – , s térjünk vissza Tengelyihez, kit épp akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve szerény lakába tért.