Vannak újabb időkben emberek, kik a tömlöcökre fordítva figyelmöket, a költészetnek egy új nemét alapították meg, egy nemét az ártatlan pásztorkölteményeknek, melyek a tömlöcben játszanak. Minden nagy— s szépnek, mit e világon látunk, megvan karikatúrája, mely vele majdnem egyszerre támad, s a filantrópiának ezen kinövése, mely szerint minden gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett s véletlenül a jó útról eltért becsületes emberként festetik, kétségen kívül éppoly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló tévedései; azonban nem kevésbé hibázik, ki ellenkező szempontból indulva ki, a tömlöcnek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét javíthatlannak hiszi. A legnagyobb férfi, kinek tetteit századok magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégiscsak ember, s a legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szinte még ember marad. A tettek, melyeket amannál bámulánk, ennél borzadással említünk, csak egy egész életnek egyes pillanatai, s valamint a nagy férfiban az emberi természet számos gyengeségei, úgy a legnagyobb gonosztevőben egyes jótulajdonok megmaradnak, s ez az, mi által a rabok javíthatása sok esetben lehetségessé válik, de mindig csak olyanok által, kiket vallásos érzelmek ehhez lelkesítenek.
A hatás, melyet főképpen Vándory a rabokra gyakorolt, szinte csodálatos vala. Ha a tömlöcbe jött, s a rabok szavát vagy csak lépteit hallák, öröm sugárzott minden arcon. Az egyes börtön lakói, melybe lépett, tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, s a meg nem szokott részvét, a régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, mellyel hozzájok szólt, megnyitá a legmeg-rögzöttebb gonosztevő szívét szelíd oktatásainak. Ki Vándoryt a rabok között látta, nem bámulhatott optimizmusán, mellyel minden tanítványait megjavíthatóknak, sőt nagy részben már megjavítottaknak hirdeté. Jelenlétében csakugyan úgy látszott. Az emberek nagy részének jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a szív, azon hangon felel, melyen megszólíttatott, s a legnagyobb gonosztevő, kit sorsának kíméletlen érintései s az emberek igazságtalansága elvadítának, hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e szelíd befolyásnak.
Legszembetűnőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki Macskaházy meggyil-koltatása iránt, mint tudjuk, gyanúba jött s Porvárra hozatott. Minthogy e zsidó a gyilkosság elkövetése után Macskaházy szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi perére a legnagyobb fontossággal bírt, s Völgyesy, mint a jegyzőnek védője, azt kíváná, hogy magányosan zárassék el, mely kívánat ez alkalommal annyival könnyebben teljesíttetett, minthogy az alispánné által is pártoltatott. A fakamaráknak egyike üríttetett ki e célra, s a legszükségesebb készületek megtétele után, melyekhez egy belül fűlő kályhán, rossz ágyon s az ajtóra vert erős új lakatokon kívül alig tartozott más: ez lőn a zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné ártatlansá¬gá-ról, amint mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e szerencsétlen iránt, sőt mindjárt fogsága kezdetén őt egyszer meg is látogatta – amit a tömlöctartó, Rétyné világos parancsa ellen, nehogy e nemes tett titokban maradjon, többeknek elbeszélt. – E magasrangú úrhölgyön kívül azonban senki a legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanúsított, s vallatásait kivéve, alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a hajdú megvetéssel állítá elébe nyomorú étkeit, s hallgatva vagy goromba tréfákkal hagyá el kamaráját, s a rab teljes kiterjedésben érezé a magánynak minden kínjait, melyeket a jövőben oly kevés remény, a múltból semmi nyájas emlék nem derített.
Nyájas emlékek! hisz ő zsidó volt: ez élettörténete. Születve, hogy családja nyomorúságát ossza, anyja ápoló karjai között feltartva, hogy már zsenge gyermekkorában e világ igazságtalanságával megismerkedjék, elhagyva szülői házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát érezze, küszködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert hisz attól a zsidó eltiltatott, de fortéllyal s csalfasággal, földön csúszva, mint a hernyó, melyet az átmenő gondatlanul eltapos, gyűlöltetve, üldöztetve – ez az, mit a zsidó múltjában talál, ez az, miről e rab emlékei szóltak. Boldog a gyermekkor! a férfi, ha élete minden céljait elérte, diadala legszebb pillanatában vágyódva tekint vissza ártatlan játékaira; s szívesen felcserélné babérját a vegyületlen örömekért, melyeket akkor élvezett; de a zsidó mit talál, ha e korára emlékezik? – megvetést, mely már első gyermekörömeit elkeseríté. Midőn önlábain először megy keresztül faluja utcáján, a gyermekcsapat csúfolva fut utána. A harc, melyet egész életén át ő, az egyes, a sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete küszöbén, a gúny s megvetés elkeseríti élete kelyhét első cseppeiben. Szeretni fog ő is, de kiért életét adná, azt megvetve látja mindenki által; kit trónra emelne ifjú lelkesedésében, azzal nem oszthat mást, mint saját gyalázatát, a gyalázatot, melyet nem érdemelt, s melytől épp azért nem szabadulhat; a gyalázatot, melyet őseitől öröklött, s melyet gyermekeire hagyand; a gyalázatot, mely szörnyű átokként egész faja fölött kimondatott, s melytől őt semmi erény, semmi nagy tett fel nem mentheti.
S mi bámuljuk, ha a zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket, melyek az emberi természetet nemesítik, e népnél ritkábban találjuk?! Engedtünk-e neki tért, hol e nemesebb érzelmeket használja? e haza gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kívánhatna? mi felebarátilag bántunk-e avval, kit most önösséggel vádolunk? Vegyük el az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy jótettek után se honfitársainknak tiszteletére, se nevünk dicsőségére számot ne tarthassunk, s ugyan hány fog még haladni az erénynek ösvényén!? Ez a helyzet, melybe a zsidó e művelt század közepette legalább honunkban állíttatott. Ami ennyi elnyomás után lelkében nemes érzelmekből még megmarad, csak az égő gyűlölésben mutatkozhatik, melyet irántunk érez.
Az üveges zsidó népének e közös szenvedésein kívül még más okokból is megérdemlé mindenkinek szánakozását. Visszataszító külseje, mely őt, mielőtt vétkezett, már gyanússá tevé, s beteges teste kettősen szerencsétlenné tevék őt: s főképp most, fogsága alatt, hol minden vonásain a félelem nyoma látszott, alig lehete embert képzelni, ki inkább sajnálkozást gerjeszthete. – De amint mondám, a zsidó iránt senki könyörületességet nem érzett, sőt úgy látszott, ő maga sem számolt részvétre – s Vándory, ki látogatásait nemcsak saját vallása híveire szorítá, s többször hozzá is elment, mindig magába zárkózva találta öt, s hamar meg-győződött, hogy e szerencsétlen által csak kémnek tekintetik. A lelkész mindent elkövetett, hogy e rabnál is, mint a többieknél, bizodalmat ébresszen, sőt annyival inkább fáradott e cél elérése után, mennyivel inkább reménylé, hogy a zsidó által oly dolgoknak jöhet nyomára, melyek Tengelyinek használhatnak; de hiába! A zsidó a legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre felelt, sőt néhányszor megkereszteltetéséről is kezde beszélni, de minden feleletből kilátszott, hogy a lelkész látogatásait csak vallatása egy más nemének tekinti; s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a rabnak terhére van, végre elmaradt.
E viszony azonban most egészen megváltozott. Több hónapi fogság után, mely alatt nedves, félig föld alatti kamarájából szabad levegőre nem bocsáttatott, az uralkodó tömlöcláz megragadta a szegény zsidót is, s nem vala felgyógyulásához semmi reménység, talán az egyen kívül, hogy a megye orvosai által gyógyításba nem vétetett. A zsidó elhagyatva feküdt kamarájában, annyival szerencsétlenebb a többi raboknál, mert ha néha lázas álmaiból egy pillanatra feleszmélt, még vizet sem kaphatott, mellyel égő szomját enyhíthetné. Mintha már meghalt volna, róla, úgy látszott, az egész világ megfeledkezett, s maga az alispánné, minden részvéte mellett, melyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy felgyógyulásához reménység nincs, s hogy lázában érthetetlen nyelven csak összefüggés nélküli szavakat mond, egészen megnyugodott.
Vándory vala az egyetlen, ki jószívűségének hírét most sem hazudtolta meg, s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a zsidónak kellemetlenek, önként elmaradt: úgy most mindent elkövetett, hogy e szerencsétlennek helyzetét legalább némiképp enyhíthesse. Ha Porváron volt, naponkint kétszer-háromszor is elment a beteghez. Saját pénzén egy szegény asszonyt fogadott, ki a napnak nagy részét nála tölté, egyszóval, mindent tett, mi erejétől kitelt, s mit az ájtatos férfi keresztényi kötelességének gondolt, mely azon kicsiny szolgálatok-tól, melyekkel embertársaink iránt jóakaratunkat bizonyítjuk be, a legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember, kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, s mi több, olyan, ki, amint látszott, a keresztény lelkész oktatásai által magát meggyőzetni nem engedé, s megtéréséhez kevés hajlamot mutatott; de eretnek létére Vándorynak úgy látszott, hogy a szamaritánusról írt evangélium által a felebaráti szeretetnek parancsa nemcsak vallástársainkra terjesztetik ki, s hogy a szent könyvben, melyhez életét irányozá, nekünk embereknek csak szeretet tétetik kötelességül, s ő ehhez tartá magát.
Ha a zsidó zavart álmaiból pillanatokra feleszmélt, sokszor Vándory szelíd vonásait látá maga mellett. Ha néha éjjel felébredett, s egy kis vízért fohászkodott, mellyel égő szomját enyhítse, ott volt ápolója, s csendesen ágyához lépve teljesíté kívánságát, s ha a beteg kérdezé: ki küldte őt hozzá? – ismét Vándory nevét hallá. Mint egy fensőbb gondviselés, mely szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit isten szenvedései között vigasztalásul hozzá küldött: így tűnt fel a váratlan jóltevő e boldogtalannak képzetében, s a vad álmok között, melyekkel a láz agyát felzavará, mintha segítségül híná, néha Vándorynak neve hangzott, s az öregasszony, ki nála volt, azt állítá, hogy valahányszor e nevet kimondá, mindig nyugodtabbnak látszott.
Majdnem három hét múlt anélkül, hogy a beteg állapotjában változás történnék, végre a láz elmaradt, s a rab magához tért. Felgyógyulásához nem vala remény most sem. Teste nem bírt elég erővel, hogy a szükséges krízisen átmehessen, s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e betegség végső szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a halál egypár óráig pihenni hagyja martalékját, csak hogy, miután e földön még egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.
A zsidó tisztán átlátá helyzetét, s úgy látszott, megnyugodott benne. Csak egy kívánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudta, hogy nem álmodott, midőn a lelkészt többször ágyánál gondolá, s hogy mindazon jótéteményt, melyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki köszönheti. Vándory aznap nem vala Porváron, s a beteg óráról órára nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, amint mondatott, délre váratik, még mindig nem jő.
– Nem halhatok meg nyugodtan – mondá többször az öregasszonyhoz, ki ágya mellett ült – , ha a tiszteletes úrral nem szóltam. Köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, s azután – tevé hozzá halkabban – lelkemet egy titok terheli, oly dolog, melynek tudása Vándory úrnak szívén fekszik, tudja-e, jó asszonyom, s melyet csak neki mondhatok meg. Menjen, kérem, s kérdezze, nem jött-e még meg?
Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a lelkész, ha a városba jött, közönségesen mindenekelőtt menni szokott, s ha azon hírrel tért vissza, hogy Vándory mégsem jött, a beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza vánkosára. Végre késő délután a kamara ajtaja megnyílt, s a lelkész ott állt a beteg ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már szinte lemondott reményéről. Nem fogom leírni az érzelmeket, melyek a zsidó szívét e pillanatban tölték. Csak gúnyt s megvetést találva egész életén át, félve, gyűlölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit látta, nem bízva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt; nem remélve jót még istenétől sem, ki őt, úgy látszott, csak hogy szenvedjen, állítá e földre; nem szeretve senkit, mint ki szülőit nem ismeré, s kihez soha senki szeretve nem közelített; lelkének minden jobb érzelmei most életében először egyszerre szólaltak fel. Vándory vala az első ember, ki hozzá nyájasan közelített, s a szív, melyet az élet csak gyűlölni taníta, megnyílt e szelíd érintés alatt. Mindazon háládatosság, melyet másképp jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon bizalom, melynek szükségét ő is magában hordá, de melyet senkinek nem adhatott, mindazon szeretet, melyre lelke képes vala, egy pillanatban tölté keblét, s a szerencsétlen mindezek érzelmek kifejezésére csak könnyeket talált.
– Nyugtasd meg magadat, barátom – mondá Vándory mélyen meghatva e jelenet által – , véghetlenül irgalmas az isten, s még könyörülni fog rajtad is.
A rab görcsösen szorítá kezét, s könnyei egyre folytak, de nem felelt.
– Lám, jobban érzed magadat – szólt ágyához ülve nyájasan a lelkész – , ki fogsz gyógyulni, élhetsz, s még a társaság hasznos tagja válhatik belőled.
– Oh, édes tiszteletes uram – mondá a zsidó gyenge hangon, melyet néha könnyek elfojtának – , végem van, én érzem, hogy meg kell halnom, nem is azért sírok. Nekem nem sok örömem volt a világon; még szülőimet sem ismertem, s ily szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra gondolok, mit a tiszteletes úr rajtam tett, rajtam, kivel mindenki eddig mint a kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztény tette velem, s éppen Vándory úr, kinek én – itt a rabnak szavát ismét elfojták könnyei, kezével eltakarta arcát, s zokogott.
Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, semhogy annak terjesztése iránt közönyös lehetne – a proselitismus nem kinövése, hanem szükséges következése minden erős hitnek – , azt gondolá, hogy a pillanat eljött, melyben e szerencsétlent megtérítheti, s isten véghetlen kegyelméről kezde szólni, ki a sokáig tévedőt, habár utolsó pillanatban térne meg, el nem taszítja magától.
A zsidó felfogta e szavak értelmét, s letörülve könnyeit, szomorúan rázta fejét. – Tiszteletes uram – mondá sóhajtva – , ne kívánja tőlem ezt. Apáim vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha, miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól elcsábíttatni nem engedém, most megrontom még ezt is, s hitemtől elpártolok. Nincs semmi, mit a tiszteletes úrért nem tennék, csak ez egyet ne kívánja tőlem.
– Ne gondold – mondá a lelkész megindulva – , hogy megtérésedet magamért kívánom; vétkeznél, ha életednek e legfontosabb lépésére nézve mást, mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked üdvösségeért szólok, a keresztény vallás, a szeretet vallása…
– A szeretet vallása?! – szólt a beteg, kinek arcaira egy pillanatra közönségesen keserű kifejezése visszatért – kérdezzen minket, zsidókat, mit tapasztaltunk? Ha több ily kereszténye-ket ismertem volna, mint a tiszteletes úr – tevé hozzá, midőn a hatást, melyet szavai Vándoryra tevének, észrevevé, nyugodtabban – , ki tudja, talán elhagytam volna vallásomat. Én részemről a zsidók között is kevés jó embert találtam. De – folytatá egy kis szünet után, mely alatt, mintha magát arról akarná meggyőzni, hogy a lelkészen kívül senki jelen nincs, a szobában körültekintett – lelkemet titok terheli, melyet, mielőtt meghalok, a tiszteletes úrral közölnöm kell… s fogyni érezem erőmet.
Vándory a beteg ágyához közelebb tolta székét, s a zsidó, gyengesége által többször félbe-szakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi s Vándory irományainak elrablásáról tudnak, s miáltal Macskaházy— s az alispánnénak részvéte, melyet már Viola vallomása után sokan hittek, minden kétségen kívül állíttatott.
– De ki ölte meg Macskaházyt? – kérdé Vándory, ki a rabnak minden szavát a legnagyobb figyelemmel követé – a helyről, melyen találtattál, hallanod kelle mindent, mi a szobában történt.
– És én hallottam is mindent – válaszolt a zsidó. – A gyilkosság Viola által követtetett el, meg merek esküdni reá. Talán egy fertályig beszélt Macskaházyval, s én mindjárt megismertem szavát.
– És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! – sóhajtott Vándory. – Nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e gonosztettel, s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti meg?
– Miért nem mondtam? – szólt a zsidó szemeit Vándoryra függesztve – , mert a nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi igazolására csak egy szót szólok, az egész gyanú egyedül rajtam marad.
– De mit kerestél az éjjel, mikor a szerencsétlen ügyvéd meggyilkoltatott, a kastélyban? – kérdé ismét Vándory.
A zsidó rövid ideig hallgatott. – Miért ne mondjam – szólt végre – , megígértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott nyomorúságomban, minek kíméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy meggyilkoltatott, Rétyné s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az írásokat, melyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hívatott, s kétezer forintot ígért, ha…
Vándory elborzadva összecsapta kezét.
– Megelőztettem – folytatá a zsidó halkan – másképp Macskaházy kezeim által halt volna meg.
A zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülve ült ágya mellett. Amit hallott, borzadással tölté el lelkét; s egyszersmind reménnyel, mert átlátá, hogy amit hallott, Tengelyi igazolására a legnagyobb fontossággal bír. Rövid gondolkozás után Vándory azonban meggyőződött, hogy ez egész vallomás Tengelyinek nem használhat, ha az, mielőtt a zsidó ismét előbbi eszméletlenségébe visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességű tanú előtt, miután a bírák neki magának, mint Tengelyi legjobb barátjának, teljes hitelt adni nem fognának.
– Barátom – szólt a lelkész fölkelve – , áldjad istenedet, ki neked időt s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, s azokat legalább némi részben jóvátehesd. Azok, miket nekem mondál, mennyire én látom, elégségesek, hogy Tengelyit a gyanútól, melynek súlya alatt szenved, megtisztítsák; de hogy őszinte vallomásod hitelességgel bírjon, szükség, hogy legalább két tanú előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.
– Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok? – mondá szomorúan a zsidó.
– Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kívánja tőled ezt – szólt ünnepélyesen Vándory – , miként remélheted, hogy isten irgalmas lesz irántad, ha te e földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyújtani nem akartál?
A zsidó egy ideig hallgatott.
– Tengelyi a tiszteletes úrnak barátja – szólt végre szemeit Vándoryra függesztve – , hogy háláljam meg jótéteményeit, ha nem így?
– Ha gyengének érzed magadat – mondá Vándory meghatva e szavak s főképp a mód által, melyen azok mondattak – , pihenj ki, s pár óra múlva jövünk.
– Nem, nem – válaszolt amaz – , most mindjárt, vagy soha. Érzem, az idő, mely alatt még szólhatok, rövid lesz. Jöjjön vissza a tiszteletes úr mindjárt, s hozzon magával akárkit, én el fogok mondani mindent, s legyen következése akármi, én az alispánné s minden emberek bosszúján túl vagyok.
– Nem szükség, hogy vallomásodban akármi olyat mondj, mi által magadat az alispánné bosszújának kitehetnéd – mondá Vándory, ki ha barátját másképp is megmentheté, senkit bűntettekkel vádolni nem akart. – Te, mint mondád, az irományok elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél, most sem szükséges, hogy ennél többet mondjál. Ha kiviláglik, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is hasonló szándékkal jöttél-e a házhoz, s ki által buzdíttattál e tettre – Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.
– De én nem akarok elhallgatni semmit – mondá a zsidó, s vonásai ismét vad kifejezésöket vevék fel. – Hadd álljak bosszút az alávaló asszonyon, ki engem minden rosszra reávett, s mikor miatta szenvedek, elhagyott nyomorúságomban.
– S van-e időd bosszúról gondolkozni? – mondá Vándory komolyan.
A zsidó egy ideig hallgatott. – Legyen, mint a tiszteletes úr akarja – szólt végre szemeit a lelkészre függesztve – , én mindenre kész vagyok. A tiszteletes úr jót tett velem; bár többet tehetnék háládatosságom bebizonyítására. De – tevé hozzá, könnyeit, melyek e szavaknál ismét szemébe léptek, letörölve – menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e teljesíthetni csak egy óra múlva ígéretemet?
Vándory behívá a beteg ápolóját, ki azalatt a kamara előtt állt, s maga sietve elment. A zsidó a falnak fordult, s fáradtan a beszélgetéstől, rövid időre elszunnyadott.