36
Március hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más megyei fővárosok¬ban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az, melyben tömlöceinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év, melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a tömlöcök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szintoly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s így csak természetes, ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván, olvasóimat a börtönökbe visszaveze-tem, lakóik között az évenként uralkodó tífuszt találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem ütközött meg, éppoly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek megvannak természetes betegségei, a tömlöcöknek szintúgy, mint a pénztáraknak, s az egész megye – az orvosokat is ideértve – valóban stoikai nyugalommal látá a tömlöci koporsót, mely naponként néha kétszer-háromszor mindig új halottal a megyeház udvarából kivitetett.
Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire bosszantó, ha az író, történetének fonalát elhagyva, minden percben okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes ember volt, ki a természettudományokból éppen annyit tudott, amennyit egypár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát, nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemdús férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt, s egy növényt szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben soha inkább – s ím, most pár évvel később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál láthassák, s én minden lépten feltartom s magya¬rázatim¬mal untatom őket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái (Vándory a jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás – nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket nálunk mindenki ismer, s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; több szerelmes jelenetet kell vala leírnom, melyekből ifjú olvasóim, mint egy új Kniggéből, megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos körülmények között; nehány nagylelkű tett is emelte volna művem becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok, színművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz. Tudva való dolog, hogy a regény bajszos férfiak— s főkötős asszonyoknál csak a gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a világon fel nem található. – Én mindezt tudom, s százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban százszor föltevék, sohasem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken kívül fekszik; én nem bírok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem, mint melyben élek, mely minden gondolat— s érzelmeimet lekötötte, melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem kérdez vala: hazánkat magunkkal vihetjük-e cipőnk talpán? azt feleltem volna, hogy igen. Elvisszük magunkkal hazánkat cipőnk talpán, sőt, ha midőn elmenénk, cipőnknek talpa sem volt, vagy éppen mezítláb indultunk útnak, elvisszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy még akkor is, midőn művemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek, csak az, hogy hibámat bévallom, s javulást ígérek.
Ím, a jelen esetben a porvári tömlöcben naponként történt számos halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala odavezetne, s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből olvasóim talán bámulva látnák: mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegink gyógyításáról. Egész orvosi policiánk rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék mindenkit, hogy boldog földünk a policiának ezen nemétől, mint egyáltalában minden nyilvános policiától, egészen ment. – De legyőzöm hajlamomat, s nem mondok semmit: vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? főképp miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint ha az orvosi tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.
Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb rendelés következté-ben Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A főbíráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz, s azt haza akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és őrök e marhákat nem akarják beereszteni, s a főbíró azon kellemetlen helyzetbe jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A birtok szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök, melyek a megye egyik főbírája által megvétettek, idegeneknek józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal s részint talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által rosszalltatott, a főorvos tizennégy nappal a porvári vásár előtt indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több esztendőn át a marhadög mindig e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a taksonyi földesurak ökreiket soha jobb áron Porváron el nem adták, s a főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.
Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi főorvos magának közked-vessé¬get szerzett, azonban csak a legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika főszabályai szerint jellemeimnek motivációja tartozik, azaz a jelen esetben megmutatása annak, miért lett főorvosom éppen Taksony megye főorvosává?
Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak – s ez talán oka, miért választják íróink annyiszor a külföldet történeteik színhelyéül – abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él, s sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát is elrontja: nincs tárgy, melynek megértésére státustudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem szólhatok például főorvosomról anélkül, hogy Taksony megyének alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a főorvosnak ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk kontroverz kérdései közé tartozik. Az hiszi talán valaki, arról foly a vita: vajon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonómiánknál fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztújításon történendő választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.
Midőn a jelen főorvos előde meghalt – az egész vidéken híres ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala, azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak – , midőn, mondom, ezen úri ember meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre került. A főispán azonnal egy igen kitűnő fiatalembernek ígérte e hivatalt, kinek minden tekintetben jó konzervatív elveit ismeré, ki tanári oklevéllel bírt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő szolgált, s magát ez idő alatt igen kitünteté, a “Szép Mulatságok”-ban egypár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katolikus volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki. Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy franciául s angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti, több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két pártra oszlott, s egy évnél több múlt, mielőtt a viszongások, melyek a rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak akkor történt, miután mind a főispán, mind a megye kijelöltje önként lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen főorvosban megegyeztek. Mint lutheránusnak vallási fogalmai sem a főispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kívánataival, kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkívül nem levén sem konzervatív, sem másféle elvei, az új főorvos minden párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem franciául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem írt verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait egyesítse s mint Taksony megyének békeangyala lépjen fel.
A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész Taksony megyét a törvényható-sági élet legközönségesebb s egyszersmind legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek, kik e szerencsés eredmények érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de míveltebb emberek tudják, hogy a főorvosnak e megyei nyavalya megszüntetésére nézve legalább éppen annyi érdeme van, mint sok nagynevű kollégájának leghíresebb gyógyításainál, s már az első föllépés orvosi híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt Mucius Scaevola, Horatius Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja – az életben nem elég. A múltnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas talapjaikon, melyekre az idő által helyheztettek, s Brutus, ha tőrét soha nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen mozgó tömeget jelenlétére.
Ki nehány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét hordja magán, s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utcáinkon világít? a csillag-e, vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan szépségben lövelli reánk sugarait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs nap, hol nem gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap meggyújtassék – az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben fekszik. Olvasóim, ha e nagy kincs után vágyódnak, oktatásomat követve bizton elérhetik.
Írjon akárki közülök nehány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe vagy folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő. Minden egyes versecskéről egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább oly bírálatot ád ki, melyben némely hibák erősen megrovatnak, de mint a zsenialitás óriási botlásai adatnak elé. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s aki a versecskét írta, híres férfiú. Hogy nevét fenntartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy bírálatocska; ki egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal fenntarthatja magát a hír ingó hullámain; csak amint mondám, neveztetni magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint Achilles távol fekvő nagyszerű tumulusa által.
Az író s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok; innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly szívesen vetik magokat az irodalomra; egyik az emberi nem erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint melyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról beszéltetni – ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, s senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté. Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult. Minden kiépülő szívesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, mint hogyha betege csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a hazai s nehány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános köszönet mondatott – s ily hálanyilvánítások természetesen annyival több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektől jövén, mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által nyomattak az újságba. Neve dicsőítésében a homoeopathák, aleopathák, hydropathák, sőt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel részesültek. A főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá, melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védőkre is számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homoeopathák egy hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel aleopathicus rendszer szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott, az aleopathák minden bajt csak a homoeopathia káros hatásának tulajdoníták. Ha a főorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzászámítjuk, hogy minden hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék, kisasszonyoknak soha a táncolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedő nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe küldött, a férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint gyógyított, a pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket s a hydropatháknak a bort megengedé – nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.
Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost, ki ellene küszködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez csak emberszeretet lelkesíthet. – Én ismerek ily férfiakat. – A tífusz, mely most a tömlöcben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári főorvosnak is, s meg kell vallani, hogy ő most is hív maradt jelleméhez, s legfőbb kötelességét, mely főorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult, másokkal közöltessék, betegeit inkább – nagy önmegtagadással, mert mily orvos nem örvendene, ha sok beteghez juthat – egészen magokra hagyá, miáltal egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a természetre bízattak; a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt; ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynehány meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá, s érzékeny szíve sok fájdalomtól kíméltetett meg.
A porvári tömlöcök – mint olvasóim tudják – , azok által legalább, kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s beszélgetés, főképpen téli időben, oly tökéletesen kipótolák a szabadság élvezetét, hogy Taksony megyének nemes és nem nemes lakosai között több olyan találkozott, ki őszkor addig iparkodott, míg magának télre a megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá, borzadott.
A tömlöcnek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak ellentállani fensőbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily kórház mellett lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtől eléretett. Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette meg. A felső tömlöcökből, hol harminc, sőt nyolcvan rab együtt tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két szerencsétlent kivéve, kihaltak.
A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással tölté a halálnak képe, melyet mindenfelől látott, s magok a hajdúk, kiket szolgálatuk naponként egypárszor a tömlöcbe vezetett, ha dolgukat a lehetőségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanúi voltak. A tömlöcök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az utcáról levilágítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a szomorú kar, mely mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenőket. Néha éj közepette, ha minden egyéb hallgatott, az őr a rabok imádságát hallá, s ha ez elhangozott, ismét csend lőn, mint a sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a hajdúk reggel a tömlöcbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek maradtak, egy félórára az udvarra eresszék, a vasrostélyokhoz támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöcét nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a lépcsőn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után, míg ezek közül néha egypár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat felvigyék.
A börtönök elsejében, mindjárt a lépcső mellett több másokkal két testvér vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei, kik, midőn egy nagy részint betyárságból elkövetett bűntettért esztendei fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérték ki kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az első hetekben betegedett meg, s soha anya gyermekét nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Ő vala az, ki öccsét a bűntett elkövetésére bírta, kinek kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú jött, az istenre kérte, hogy hívjon öccséhez orvost, vagy hogy vigye ki a tömlöcből, s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb állhassa ki a büntetést mindkettőjökért.
– Tartsanak itt két esztendeig, ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút eresszék ki, ártatlan, csak én csábítottam el!
Így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a hajdúkáplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könnyekkel teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy ameddig a betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöcből kiereszteni nem szabad. – Később, midőn öccse felgyógyulásához reménye nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott, ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt, míg a félóra eltelt s börtönébe visszahívatott.
– Minek cipeled ezt magaddal? – szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá – nem látod, hogy meghalt?
A rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt. Arcához tartá ajkait, nem érzé leheletét, szívére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie. – Meghalt! – kiáltott irtóztató hangon, s magánkívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöcbe, de a szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.
A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöcében, haja őszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de láncok nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérőt, de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöcben mutatkozni kezdett, lelkét mondhatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott a hajdúktól, nem halt-e meg senki? egyszóval, egész magaviselete azon halálfélelmet tanúsítá, melyet életében először érzett, talán mert először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még néhány nap vala hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap múlva szabad lenne; szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha elátkozá születését, s káromkodott isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át megtartá, csak hogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása pillanatában fossza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a világ, melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll képzete előtt, a zöld mező, melyen mások gondtalanul mennek át, a folyó nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vággyal töltik el a rabnak lelkét, reájok gondolt, felőlök álmodott hosszú éveken át, s most midőn mind az övé lehetne, midőn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött, teljesülni kell – most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a láncok végre levétetnek. A láz elvevé eszméletét, de e kínos gondolatok fenntarták magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül, egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre teljesíté. – Mert hány volt e tömlöcben, kinek e szomorú lakhelyt csak sírjával lehete felcserélni.
S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök nélkül jutottak e helyzetbe? De ez nem volt, nem lehete így. Hazánkban, mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely szerint senki, mielőtt bírája által elítéltetett, nem büntethetik, a nemesség kiváltságaihoz tartozik, s így nem találunk tömlöcöt, hol a raboknak nagy része nem állana olyanokból, kik puszta s sokszor alaptalan vád következtében záratnak el, s évekig a legnagyobb gonosztevők¬kel egy börtönben hasonló szenvedéseket állnak ki. Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy mert a legújabb időről beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e valaki, ki csak azt állítandja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok közé tartoznak? Menjetek végig ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra int, túlzással vádoltok, s gyáva filantrópiának nevezitek, ha valaki eszetekbe juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve alatt e honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti kitűnőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöcein, s mondjátok, hányat fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra nézve különbség tétetnék. Láncok s hetenként kétnapi böjt, ez a fogsági büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajon nem viselnek-e láncokat a vádlottak is? nem böjtölnek-e az elítéltekkel? s mi más köztök a különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt gonosztevő büntetésének határát ismeri, míg a sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem lát, mihez reményeit köthetné? De minek bámuljuk ezt? Eseteket mondhatnék el olvasóimnak, nem egyet, vagy kettőt, nem is olyat, melyet múlt századok krónikájából merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok említése tanács-termeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek, anélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt anélkül, hogy ilyennel csak vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen, hosszabb ideig tartó rabságot, és láncokban s gonosztevők társaságában, csak valamely tévedés vagy a tömlöctartó gondatlansága következtében, ki egy vagy más ily egyedet, ha például mint tanú a megyeházához jött, véletlenül láncra veretett, s azután, míg a hiba valamely szerencsés véletlen által ki nem világosodott, ott tartott a többiekkel – hisz egy rabbal több vagy kevesebb nem szaporítja gondjait, és az alispánoknak sokkal több dolguk van, semhogy a tömlöcök megvizsgálásával fáradhatnának. Mondom, felhozhatnék ily eseteket, s olvasóim – azok ti., kik állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de először, átlátom, hogy miután tömlöceinkből pénzért s szép szavakért néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a bíró által elzárásra ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy helyökbe olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöcbe valók; másodszor, nem is szeretném, ha valaki által túlzó filantrópnak tartatnám, s azért ezen esetek elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószínűtlennek gondolná, hogy a porvári tömlöcben igen sok vádlotton kívül szinte egy ily tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öthónapi gondolkozás után még e pillanatig sem foghatá meg tulajdonképpen, mi módon jutott a tömlöcbe.
A szegény ember, kivel éppen bűntelensége miatt rabtársai mindig a legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönözve ült magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki megszabadítására mindent tett s kevés vagyonát hasztalan kísérletekben eltékozolta, naponként háromszor jött a börtön ablakához, és benézett. Ezek voltak az egyedüli pillanatok, hol a nyomorult, rövid időre, tompa fájdalmából feleszmélt. A vasrostélyhoz ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál nejét láthatta – mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői— s gyermekeiről, s ha a könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el a kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült férje ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök felnyittattak, neje maga lement a hajdúkkal, hogy tudtára adja, de ő magánkívül feküdt szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid napok múlva örökre biztosítá a halál.
Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon gyermekéveik félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni félelmök érzetét, s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott, a tömlöcperselybe bővebben folytak – mert hisz azok iránt, kiket életveszély fenyeget, mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jó, mikor reá legkisebb szükség van – , nagy részint pálinkára fordíttattak, s csak arra használtak, hogy e szerencsétlenek egypár órára bajaikat részegen elfelejtsék.
Mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó nélkül, mintha közönyösen várnák a pillanatot, melyben a ragály őket is meg fogja ragadni, míg egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, s szörnyű káromkodásokkal tölték a tömlöcöt, – , néha mintegy magokon kívül, erőtlen dühvel rázva a vasrostélyt, mely őket ez eleven sírba zárá.
E szerencsétlenek szenvedéseit csak két férfiú szerény munkássága enyhíté. Az egyik Vándory, a másik a porvári börtönnek katolikus lelkésze volt. A megye teremében éppen akkor vallásos tárgyakról folyt a vita, s a két vallás híve határtalan lelkesedéssel küzdöttek a házassági szerződés mi módoni kötése iránt. Vándory s lelkésztársa, bár ezért sokak által vallásos közönyösséggel vádoltattak – jobbnak tarták, ha a házban, hol vallásról annyian szólnak, ők ketten teszik azt, mit vallásuk parancsol. A küszködő egyház Taksony megyében, úgy látszott, eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek eszébe jut, miként az egyháznak a küzdésen kívül még más feladásai is vannak, s ott, hol határtalan lelkesedéssel a születendő gyermekek vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, s Jeruzsá-lemöket feldúlva gondolják, ha a reverzálisok által egypár gyermek más vallás szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordítja idejét, hogy azon számtalanok közül, kik a törvény értelme szerint katolikusoknak vagy protestánsoknak neveztetnek, legalább néhányakat vallásuk tanaiban oktassanak s haláluk előtt a hit vigasztalásaiban részesítsenek. Ha Vándory s e katolikus káplán vallásukról szólnak, nem hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; míg csak cselekedtek, nem vala közöttök különbség, – s noha az egyik Rómában új Babilont, a másik minden malasztnak kútforrását látá; noha az egyik, míg reverzálisok léteznek, a másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház minden dekretálisai el nem fogadtatnak, a másik bálványozásnak, ha valaki hitének alapját a szentíráson kívül másvalahol keresi; Vándory, valahányszor Tiszarétről bejöhetett, s a káplán, naponként idejöknek nagy részét a tömlöcben tölték, s mindkettőnek vigasztaló szavai új reményt öntöttek sok szerencsétlennek szívébe, ki, ha e biztató szózat nem hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által magát. Voltak, kik e szelíd férfiaktól először elfordultak, sokan megvető gúnnyal fogadták oktatásaikat; de ki az, ki főképp szerencsétlensége óráiban a vallás vigasztalásait soká nélkülözhetné? A hit néha nem elégíti ki eszünket, érteni akarunk, s a vallás megfoghatlan rejtélyeket nyújt – de vajon a szív feltalálhatja-e nélküle megelégedését? Vezesd ki a kételkedőt isten természetébe, ott, hol magas bércek a láthatárt elkerítik, s a szem, melynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik: ott, hol a bércről lezúgó patak dörgése, a madarak éneke s a szellő, mely a lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, melyekre a szív megindul s az ész hasztalan keres értelmet; mutasd a magas eget neki, mikor a nap a láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a hold milliónyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, s kérdezd akkor társadat: kételkedik-e még? s a természetnek mindezen csodái nem hatnak a szívre annyira, mint egy valóban jó ember közeledése, ki hitétől lelkesítve, csendes munkásságával embertársai boldogításán fárad.