Nagylelkűségről szóltál akkor; amit tettem, az talán nem vala az. Megvallom, voltak percek, mielőtt magamat e lépésre határozám, hol az, mit tenni akartam, áldozatnak látszott. Nincs ember, ki néha életében vagyon után nem vágyódott volna, s míg emberek lesznek, kiknek szenvedéseit vagyonunkkal enyhíthetjük, e vágyban nincs, mit szégyenlenünk kellene. Miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az okok, melyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak, s valamint soha tettemet meg nem bántam, úgy akkor önmegtagadás nélkül határozám el magamat. Biztosítva voltam a szükség ellen, s te önként ígérted, hogy soha semmit tőled nem kérhetek, mit te megtagadnál; így ha néha valakit segíteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.
Igen, Sámuelem, te nekem megígérted ezt; az idő eljött, hol téged ez ígéretre emlékeztetlek.
A világ fogalma szerint sokat áldoztam neked. Nevet, melyre magad is büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, melyet irigyelhetőnek mondhatni; bármi távol van lelkemtől a nagyravágyás, nem egyszer érzém életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a meggyőződést, hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemről csak azért mondottam le, hogy általad rosszra használtassék!
Tengelyi sorsa tőled függ, megmentheted s visszaszerezheted megtámadt becsületét. Nem szükséges, hogy a módokat elmondjam; de ha valaha szerettél, ha apád végkérése szent előtted, ha nem akarod, hogy a pillanatot átkozzam, melyben szeretetem által arra bíratám magamat, hogy önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid boldogsága— , önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tőled kötelesség— s önlelkiisméreted kíván, mit tőled az kér, ki, miként minden vagyonát, úgy életét neked áldozta volna s áldozná, ha javad kívánja bátyád: Boldizsár.
Az alispán éppen ismét e levél végső sorait olvasva át, székére veté magát s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba mélyedett, midőn az ajtó megnyílt, s egyszerre bátyja állt előtte.
Kálmán Porvárról visszatérve egyenesen Vándory házához ment, s elbeszélé neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy vele barátja iránt szóljon.
Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával most szóljon, s látszó zavarban nyújtá kezét a belépőnek. A lelkész nem fogadá el kezét, s közönségesen oly szelíd arcain ünnepélyes komolyság vala észrevehető.
– Boldizsár – szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt szemeit a lelkészre függeszté – , nem fogadod el kezemet, melyet szeretve nyújtok feléd?
– Sámuel – mondá emez komolyan – , ha a szívek megváltak, minek fogóddzanak kezeink? ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt tartani.
– Hát te is – szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe visszaveté – , te is eltaszítasz magadtól?! Oh, Boldizsár! ha még te is, ki oly irgalmas s oly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálcát törtél!
– Én nem törtem pálcát senki fölött – válaszolt Vándory mélyen meghatva a fájdalom által, mely testvére arcain mutatkozott – , s elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a jóindulat, melyet isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a bűnös szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni, ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatatlanná válik. Tengelyi tömlöcben…
Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főképp ha hibáját jóvá nem teheti, néha a gyűlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez folyamodunk, s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra emlékezve, mit a jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbenszakasztá. – Ne nevezd őt – mondá türelmetlenül – , bár soha nem hallottam, volna nevét életemben!
– Hát annyira jutottál – sóhajtott Vándory – , hogy tetteid megbánása helyett gyűlölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!
– Bocsánatot tőle?! – szólt Réty, s arcai lángoltak. – Ki dúlta fel életem csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban hagyta el, s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtől, melyet eddig bírhattam? Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek, s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.
– És ki mindennek oka? – kérdé Vándory nyugodtan.
Az alispán hallgatott.
– Ki oka – folytatá Vándory feddő hangon – , hogy a szelíd kötelék, mellyel egykor az élet kettőtöket összefűze, szétszakíttatott? ki üldözé a másikat?
Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Tengelyi tömlöcben, a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva, s te, a megye alispánja, csak arra használod istentől adott hatalmadat, hogy kínoztad azt, ki egykor barátod volt, s kit most gyűlölsz, mert minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka panaszra?
– Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok – mondá az alispán türelmetlenül – , meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.
– Sámuel – szólt a lelkész szomorúan – , e mentség jó lehet emberek előtt, de fogsz-e vele felléphetni isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi szenvedéseiért számot kér?
– Én mindent tettem, amit csak tehettem – válaszolt Réty mindig nyugtalanabbul – , tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót, meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden lehető kímélettel bánjék; többet józanul senki nem kívánhat tőlem.
– Én sem, testvéred sem kívánhat tőled többet? – mondá Vándory szemeit öccsére függesztve – az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e világon becsesnek tartanak?
Réty látszó zavarral tekinte körül.
– Ne félj – mondá a lelkész, s évek óta talán először keserű mosolygás játszék ajkai körül – , nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná, ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy testvéred szól hozzád.
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet bebizonyíthatnám, elvesztek, s világi bíró talán elutasítana, ha most egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy valót mondok, s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.
Réty háladatosságáról rebegett valamit.
– Ez háladatosságod? – kérdé Vándory keserűen – ez azon testvéri szeretet, melynek birtokában, minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott ígéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem kívánhatok, mit te megtagadnál?
Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.
– Én bíztam szavadban, bíztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesítése nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt, s én midőn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelő nép jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám istenemet, hogy magamat e pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával fogott körül, s úgy látszott, a szeretet, mely közted s közte az egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?
Réty ismét szólni akart.
– Nem akarok senkit vádolni – folytatá Boldizsár – , csak kérdeni akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szívedet feláldozád, mikor voltál boldogabb?… Sóhajtsz! – tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt, mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. – Oh, Sámuelem, miért nem hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, mely tetteid ellen felszólalt?… Nem szólok a szívtelen módról, mellyel Tengelyivel bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghőbb kívánata, hogy e két fiatal ember, kiket én neveltem, s kikről tudtam, hogy egymást boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem tűrheté, hogy fiad egy jegyző leányát vezesse az oltárhoz, s Tengelyi, kit egész életedben barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el házadtól.
– Nem ismertem nőm szándékát – szakítá félbe Réty a szólót – , másképp bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.
– Hagyján! – folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem indulatosan kezde szólni – nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben egyezik meg ezen állításod azokkal, miket később tettél. Bármennyire ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint, joga van gyermekeinek jövőjéről határozni, s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal visszaéltél is. De vajon irományaim elrablása…
Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcai égtek. – Hát te is?! – mondá fájdalmas hangon – te is képesnek tartanál ily ocsmányság elkövetésére?!
– Isten látja lelkemet – szólt szemeit az éghez emelve az előbbi – , midőn házamnál az első rablási kísérlet tétetett, a gondolat távol vala tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, melyekhez születésem feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam, magamon kívül ki előtt bírhattak beccsel? Mennyire nem gyanakodtam irántatok, láthatád abból, hogy midőn a történet után irományaimat Tengelyi gondjára bíztam, e határozatomat előtted s nőd előtt magam beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nődet vádolá, miután meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki előtt annyi beccsel nem bírhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják, s leveleid, melyek kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek volna…
Vándory, mielőtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná, elhallgatott; Réty kezével takarta el arcát.
– Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó – mondá a lelkész, midőn a fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak – , életem legnagyobb keserve, hogy felőled csak egy percig ekképp kelle gondolkoznom. Magyarázd meg mind e szörnyű körülményeknek találkozását, s én áldani fogom istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot kérhetek.
Réty fölkelt, s szobájában egypárszor a legnagyobb felgerjedésben fel s alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott ő, hol a szív, tovább nem viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha bírája előtt áll, ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna mindent. Minden tűrhetőbbnek látszott, mint hogy senkivel helyzetéről ne szóljon. – Vess meg – mondá szenvedéllyel, miután elbeszélte, mi részt vett neje az irományok elrablásában, mit ő csak a tett elkövetése után tudott meg – , vess meg, bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, melyre úgyis érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem másképp. Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válasszam nőmnek. Családi össze-köttetései, szépsége s a magasztalók, kik őt az egész vidék legkitűnőbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielőtt őt az oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet; miután nőmmé vált, napról napra felvetém magamban, hogy őt e titokba beavatom, napról napra vártam a kedvező alkalmat, s mindig elhalasztva feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem bírtam; így történt, hogy nőm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak felfödözését, meggyőződésem szerint, továbbra nem halaszthatám. Észrevéve Ákos szerelmét e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent feláldozni képes, azt kívánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam másképp válasszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom, megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nőm akaratát. Ekkor ő, hogy – mint mondá – gyengeségemet jóvátegye, önmaga tette azt, mire engem nem bírhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkű tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal tölté lelkemet. Szemrehányáso-kat tettem feleségemnek, s miután általa kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész— s egy falusi jegyzőtől annyira félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok, s miként, ha a hatalmadban levő irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének birtokába helyezzed magadat. A szerencsét-len asszony nem bízott nagylelkűségedben, s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát bírá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, előre láthattam, vagy csak képzelhettem-e, hogy midőn a viszonyt, melyben hozzád állok, nőmmel közlöm, szavaimnak ez lesz következése?
– Szegény Sámuelem! – sóhajta Vándory.
– Oh, bátyám – folytatá a másik, szemeit ég felé emelve – , nem sejdíti senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el, becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevők cimborájának gondolsz.
Vándory szólni akart.
– Ne szólj, ne vigasztalj – mondá emez. – Gonosztevők cimborájának! s hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?
– Való, a kötelékek szentek, melyek nődhöz kötnek – mondá a lelkész rövid gondolkozás után , te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi mélyre süllyedett, te őt, amennyire lelkiismereted engedi, védelmezni tartozol! Fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja; de hol egy embernek élete forog veszélyben, s vétkes nőd büntetlensége csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel…
– Értelek – válaszolt a másik – , s hidd el, ha nőm feláldozása Tengelyinek hasznára lehetne, egy percig sem kételkedném. Én ez asszonyt ismerni s gyűlölni tanultam. De ha nőmet a bíró elébe állítom, ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nőm parancsára raboltattak el, annál valószínűbbé válik a bíró előtt, hogy a gyilkolás, mellyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.
Vándory átlátá e nézet helyességét, s midőn maga is meggyőződött, hogy az alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan csak arra kérte, hogy a jegyzőt fogsága alatt legalább minden haszontalan kínzástól oltalmazza meg.
Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai teljesíttettek, s megígéré, hogy holnap maga Porvárra megy, s a szerencsétlen rabot minden lehető kényelemmel látja el.
– Így, Sámuelem – szólt Vándory meghatva – , tégy mindent, mit szegény Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd istenre.
Réty felsóhajtott.
– Ne mondj le reményeidről – folytatá az előbbi biztató hangon – , meglátod, végre minden jó lesz.
– Bátyám – mondá Réty szomorúan – , kit önkeble vádol, annak nincsenek reményei!
A hang, mellyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért jött, hogy öccsének szemrehányásokat tegyen, de mihelyt fájdalmát látá, e föltétel feledve volt, s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé fölhíva magát. Elmonda minden lehetőséget, mely által Tengelyi szomorú helyzetéből megmenekülhet; emlékezteté öccsét azon üdvös befolyásra, melyet ő mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jőni fognak, hol Ákos— s Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefűzni az egykori barátokat. – Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is, s Réty nem állhata ellent a bizodalomnak, mellyel bátyja a jövőről szólt, s végre önmaga is nyugodtabbá lett.
– Boldizsárom – szólt végre – , mi boldog vagy te, kinek keblét annyi bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra is, kik hozzád közelítenek.
– Boldog? igen, Sámuel, én az vagyok – válaszolt emez testvére kezét fogva – , de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni; meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, de a leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik isten jóságán. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jő láthatárunkon, mint azt, hogy isten nem boldogságra teremtette az embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet elődbe jelelt, s nem panaszkodhatsz, ha boldogtalanná váltál. A bányász, ki a föld gyomrában kincseket keres, s munkássága céljául oly tárgyat jelelt ki, melyet a sors előtte elrejtett, örök setétben dolgozik, de a hegytetőn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába merült. Térjen vissza homályos ösvényéről, s e szép világot minden örömeivel oly bájlón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém – tevé hozzá – , isten veled, éjfél elmúlt, mennem kell. Holnap reggel veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet.
Réty a távozót kebléhez vonta, s midőn hosszú ölelkezés után elváltak, mindkettőnek könnyek ragyogtak szemeiben.
35
Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom eddigi modorát, történetem fonalát meg-szakaszthatom. A regény— s történetírónak legszebb kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt veszi fel előadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerűebbnek tart; miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha mi jól esnék neki aludva átlejteni az időszakon, mely e pillanat s az aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük – mert hisz van regénye minden életnek, s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a kevés nedvesség, mely még benne volt, könnyekben pergett le arcain – mi jól esnék alunni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz vezet! A sors az embertől ez adományt megtagadta, s csak a regény— és történetíró tartotta fel e kiváltságot.
A regény— s történetíró – a komoly tudományt s derült művészetet miként mertem egymás mellé állítani? – De valóban oly nagy-e a merény? Kik való vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy belőlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sőt néha valóbb is igen soknál, mit történet-könyveinkben tanulunk? Ki a jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén, a századokon keresztül viselt láncok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra, mint azok, kik régiség-táraikban a valódi láncokat csörgetik előttünk, melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy őrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény— , mint a történetíró feladatául kitűz; s az előbbi, ha állításainak bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a tudós előtt, ki minden tényt tíz írott oklevéllel bizonyíta be. – A történetíró nagy jellemek leírásával foglalkozik – a regényíró néha a mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerű mikroszkóp, ahová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, s a dicső jellem néha tökéletes képmása annak, mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek színhelye, nem a lárma, mellyel fellép, nem címe teszi valóban érdekessé az embert. Az egyetlen jel, min valóban nagy szíveket a gyáva csoport között, mely nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, mellyel valamely nemes tárgy iránt elteltek, s a történet nem mindég ilyenekből választja marionettjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.
De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember, kötelességeimről szólok, ahelyett, hogy azokat teljesítsem, azaz regényemet folytassam; – azonban három hónapra (s pedig ily hosszú időszakon lejtettem át) ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leírásával kíméltem meg őket, megbocsátják e kitérést, főképp ha tekintetbe veszik, mennyi történhetett Taksony megye főhelyén a farsangon által, mi engem leírásra csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat – miként történetem csak aljas körökben forog s paraszt-szenvedések apoteózisát foglalja magában – megcáfoljam.
Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy rendezte el dolgait, hogy nyárban, őszkor s tavaszkor ezek, télben ő maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül; azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a híres csárdás, melynek fenntartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, s ha e három hónap történetét elmondom, oly bálokat írhatnék le, melyeknek leírásánál szép olvasónéim szívöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik, kik őket táncvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak, s melyekből mindent levonva, harminckét for. tizenkét kr. tiszta jövedelem az ínség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdedóvó intézet javára adatott, s melyből ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háromolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára táncolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész megyében elismértetett; bálokat, mondom, melyek a polgári kaszinó termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes kaszinó polgári meghívóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg. Ebédekről szólhatnék, hol, ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki a fölköszöntéseket hallá s megérté – mihez legalább négy pohár bornak kiivása kívántatott – , meggyőződött, miként e haza nemcsak jó borokban, de nagy férfiakban is gazdag – s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú legalább is főesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon franciák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyőződhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a fáraó-asztal mellett szintoly jól mulathatni, főképp, ha a bank az alispánok egyike által tartatik, mert – bírálóim engedelmével ismét deák szavakkal élve – a közmondás szerint praesente medico nihil nocet, ha az, ki a törvények fenntartásával megbízatott, jelen van, a törvények megszegése természetesen senkinek nem árthat. Elmondhatnék sok nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt nehány tekintetes házasságot is, s azok, kik regényemet szívesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva olvasnák harmadik kötetemet – de ki tehet róla! nem mindenki bír azon finom tapintattal, mely ily dolgok leírására kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam. Senki sem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol szerettem is, s ez érzemény – mint sokszor – azzal végződött, hogy hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletből, amennyire lehet, kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt, melynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig a színházban nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herceget látnak meghalni. De hiába! azon különcök közé tartozom, kiket a kis világ – melyet isten teremtett – az úgynevezett nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mintha az utcáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyújtását kémlelhetik, s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam, ki gyolcsingben – mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a minta-regénynek írását, melynek minden kitűnő személye tizenhat őssel bír – s az egy jóravaló ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a hercegre ráismerjen – ügyesebb kezekre kell bíznom. Ez utódom Porvár magasabb társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, s kit ő igen jól használhat.
Ott van mindenekelőtt Csatlósy táblabíró úr, híres hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves ételeit kérded: a kocsonya— s disznó-tokánnyal nem mérkőzhetik semmi; ízlése szerint Beethoven művei Bandi cigány nótáit nem pótolhatják; soha idegen kelmét – kivévén csak, ha a magyarnál olcsóbb – nem vásárol. És mennyire szereti hazáját? Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a szabadság mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor szívedet dobogni érzed, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt, vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minőt Schiller Toggenburgjában leírt, hol a lovag ott ül zárdája előtt, s felnéz kedvesére, s néz mindig, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de szeret véghetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese kesztyűjét vadállatok közé dobta, s őt felszólítá, hogy azt hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a haza, tőle ily valamit követelne, egészen másképp viselte volna magát. Ő otthagyta volna a kesztyűt, de szeretete nem változott volna – e szeretet benne második természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelme-sebb, mint ha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb érzelmeinket. A táblabíró tudta ezt, s azért őrizkedett, hogy kedves hazájával ily viszonyba ne jöjjön, legfeljebb néha egy kis ajándék vagy nagy ígéret – ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire ő késznek mutatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden társaság-nak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem jelennek, s évenkinti aláírásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak. Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban népszerű jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után gondolhatnók.
Palaczkay, volt főbíró, szinte érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki az athenei polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel fenyíté, ha e törvény Corpusjurisunkban állna, Palaczkay jutalomra számolhatna – mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván. Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb, másszor bal lábunkkal előre lépni; senki nem volt inkább meggyőződve, hogy a természet, midőn két fület s pedig mindeniket fejünk különböző oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a két vélemény között. Szóval Palaczkay a világ legildomosabb embere volt.
Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak millionáriusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki Taksony megyében az új kor arisztokráciáját, azaz a pénz-arisztokráciát képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az arisztokráciának ezen nemét éppen úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át, miért? A régi arisztokráciának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja megmondani, kitől származik; nincs-e ez így újabb arisztokráciánknál is, hol senki nem tudja: a tőzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az első forintot, melyen roppant vagyona épül? Az első, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor híres rabló volt, ki hatalmas kárával egész vidékeket rémülésben tartott. A tőzsér néha híres uzsorástól vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az pénzarisztokratáink¬kal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három per centeseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal, gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás ahhoz, melyet Európa tőzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk? Nagy családok ivadékát néha arcvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a pénzarisztokrá¬ciának is? – azoknál különös hajlamokat s szeszélyeket találunk – ezeknél is; azok a nem nemest néha megvetik – ezek azt, kinek pénze nincs – mindig; szóval a hasonlatos¬ság tökéletes, s csak észre mutat, ha Porváron az új arisztokráciának képviselőjét a főispán után leginkább tisztelik.
Még sokakat említhetnék; Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert – mint mondá – eszerint egészen hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabírót, ki soha regényeket nem írt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hizlalt, s így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A megye főmérnökét, kinél senki jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha ő valami különös volna, miután semmi másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság híréhez jutott; de amint mondám, másokra kell bíznom mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely – Porváron egészen visszavonulva élt.
Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szinte Porvárra jött, s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig bírta el keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyző feleségének büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak barátsága, az általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett: feljogosíták őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más jegyzők feleségei. Ahová jött, mindenütt férje magasztalását hallá – nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi – , ez vala a közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mintha nagyságoltatnék. És most – férje tömlöcben, ocsmány gonosztettel vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. – Erzsébet erős lelkű asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne mindig támaszt talált, melynek szilárdságában bízhatott; de az, mi most történt, több volt, mint amit a szegény nő elbírhatott. Mintegy elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték előtte érdeköket – leánya maga sem bírá többé felderíteni kedvét, s kik őt előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem fogja élni.