Porvár előkelőbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki, miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehető legnagyobb szigorúsággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezőleg a legnagyobb kíméletet parancsolta, ily ellenkező kívánatokat egyesíteni nem tudván, sokkal célirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi fogadását másokra hagyja.
Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi, minden érdemei mellett, fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke báránnyal bélelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, először húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ figyelme elől rejtőzni, jól élt; s én, részemről, nem vonom kétségbe ez állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez élet színpadán találunk, éppoly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás— s rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szinte e mesterséggel jár; – s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga előtt: hogy sokkal jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi közmondás nem nagy meggyőző erővel bír, s alig van valaki, ki magát kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné… s midőn a világ által mázsának tartatik – mindamellett, hogy oly könnyen érzi magát, mintha csak egy fél fontot nyomna – mégis ne nézne éppoly megelégedés¬sel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban.
– Bizony nehéz út volt! – mondá, midőn homlokát ráncokba vonva, képének a lehetőségig ünnepélyes kifejezést ada. – Sohasem hittem volna, hogy ennyi bajunk lesz!
– Hát volt baj? – kérdé Nyúzó élénken – mindjárt gondolám! sokkal későbben jössz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi utadban feltartóztatott.
– Feltartóztatott? – válaszolt az előbbi – és még mennyire! Ha két hajdú nincs velem, nem tudom, mi történik.
– Mi a manó! – szólt a főbíró bámulva – hát a nótárius végre ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kísérlet?
– Nem éppen ez – felelt az esküdt, ki az érdeket látva, melyet e kérdések a jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra tagadólag kell felelnie – , de elakadtunk. A hidak egyikét most igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésről, s a hintó tengelyig süllyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkísértették volna. De csak próbálták volna meg – tevé hozzá öklét felemelve hősi kifejezéssel – , majd meglátták volna, kivel van dolguk!
Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a főérdek, mely Tengelyi személyében központosult, meg-maradt, s három-négy hang egyszerre kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Miről beszélt? Hogy viselte magát?
– Hát sehogy se! – válaszolt a kérdezett – miután a teins alispán nagyon szívemre kötötte, hogy rabommal a lehető legnagyobb kímélettel bánjak.
– Micsoda! – vágott szavába a főügyész, kire e szavak még több hatást tevének, mint minden jelenlevőkre – az alispán úr csakugyan ezt parancsolta volna?
– Éspedig mennyire! – válaszolt az előbbi. – Soha oly határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr… még úrnak is nevezte, úgy tudom, mintha most szólna… hogy Tengelyi úrnak, mondá, ártatlanságáról meg van győződve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgyis kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.
– Csudálatos! – mondá fejét csóválva Sáskay.
– Én is annak tartottam – folytatá az esküdt – , de mert már a teins alispán úr úgy kívánta…
– Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom – szólt közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai főképp a főügyészre tettek, látván, bensőképp átkozá Bandiját. – Szegény, mit tegyen? Fia belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midőn Tengelyi bajba keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos, szenvedélyességé-ben, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való gondolkozását e tárgyban… A nagyságos asszony, még mielőtt elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozá-sában, mely által leghívebb emberétől fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező véleményben nincs.
– Én nem tudom – mondá fejét vakarva az esküdt – , meglehet, hibát követtem; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam mindenféléről, de alig felelt.
– A rossz lelkiisméret – mondá Sáskay sóhajtva.
– Magam is azt hiszem – folytatá az előbbi – , mikor még pipázni sem akart, pedig háromszor is megkínáltam.
– Az esküdt úr el is hagyhatta volna – mondá Zátonyi komolyan. – Rabok irányában mindig fel kell tartanunk auktoritásunkat… mindig egy bizonyos gravitással kell fellépnünk, másképp még egészen hasonlóinknak képzelik magokat.
– No, sebaj! – mondá Nyúzó jókedvűen, midőn ez intésnél esküdtjének levertségét észrevevé – hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál. Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellő gravitással bánnak vele.
Az esküdt kiment, s kevés perccel később Tengelyi a várnagy s egy hajdú kíséretében lépett a szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt érkezéséről hírt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzőnek magaviselete komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlőn távol kérkedéstől s alázatosságtól, s a nyugalom, mellyel azok előtt megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve, a többiekre nem maradt hatás nélkül.
– Nézd csak, mily átkozott büszke – mondá a főbíró a főügyészhez halkan – , majd megtörjük!
– Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá – válaszolt emez sóhajtva.
A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab tömlöctartója által börtönébe vezettetik, midőn Karvaly azon kérdéssel fordult a főügyészhez, mily vasat veressen rabjára.
E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak, mert tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midőn az elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban, de mert Taksony megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett közönyös: ha egypár fontos lánc vagy azon félmázsás békók egyike veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erőseknek mutatkoztak, hogy nemcsak a rabok szabadulási kísérleteinek, hanem azon felsőbb parancsok-nak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a láncok megválasztása Karvalynak bölcs belátására bízatott, s ő ismét e jogát egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán, mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta hárítani.
Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a főügyész látszólag megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg: miként részéről jónak tartaná, ha a vasraveretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.
– Már minek? – mondá Nyúzó türelmetlenül – a rab a főügyésznek adatik által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolc vagy tíz fontosak közül, s azzal vége.
Mielőtt még a főügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel azon véleménnyel, hogy a vas felveretésében csak hasztalan kínzást lát, mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.
– Úgy látszik – mondá Zátonyi rosszkedvűen – , Völgyesy úrban minden gonosztevő pártfogóra talál.
– Minden gonosztevő nem – válaszolt emez komolyan – , de azt, ki valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, védelmezni dicsőségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.
– Így hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni? – mondá Nyúzó, megvető mosollyal tekintve Völgyesyre.
– Desperatarum causarum advocatus! – nevete Zátonyi. – Csak Viola ne szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.
– Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ – mondá Völgyesy, megvetéssel nézve a szólóra – , én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmaz-zam, melyet sem törvényeink, sem a környülményeink nem kívánnak… s meg vagyok győződve, hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.
Ez utolsó szavak a főügyészre nem hibázták el hatásukat… s miután Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak, melyet a jelenlevőkkel nagy részint halkan tartott, az lőn eredménye, hogy Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.
Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvűen hallák e határozatot, s főképp az első megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midőn az egész feleletterhe rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvószereket nem használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az alispánnak akarata, főképp pár héttel választása után, többet nyom, semhogy ellene egy várnagy okai győzhetnének, s Karvaly ellenmondásával csak azt nyeré, hogy Sáskay által arra emlékeztetett, miként rabot tömlöcben tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezőn… s az általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, mely szerint a megyeházban minden tárgynál kettős vigyázat kívántatik, tudva levén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltűnt.
A várnagy megvető tekintet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután a közvígság megszűnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins alispán azt kívánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, legalább nem őt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik, természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, őt csak a legerősebb alsó tömlöcöknek egyikébe teheti.
Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s főképp a borzadást nem, mely Völgyesy arcain mutatkozott, midőn azokat hallá – ha velök Taksony megye börtöneit meg nem ismertetem. Ne higgye az olvasó, hogy midőn ezeket leírom, talán azon törvényhatóságra célzok, melyben ő él, vagy hivatalt visel. Én a taksonyi tömlöcöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok megyéjének fogházai hozzá mindmaiglan hasonlók maradtak.
Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi célszerűbb. Ily eljárás mellett az ártatlanul láncokat viselőnek szenvedései botrányt nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztőbb példaként hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanú nélkül elítélve, földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tűnt el. Kik a szentírás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy pincében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel is, kiket sokszor éppen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevésbé érzelgően gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás szerint alant fekszik, ők rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely oda vezet.
Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor alkotmányaihoz tartozik… s igazsága van! Megromlott prózai századunk nem is érdemli, hogy fiai ily alkot-mánnyal bírjanak, annyira szép s regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt előidézték; közlekedési eszközeink, akár vízen, akár szárazon; iskolai rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s büntető törvénykezésünk… lehet-e valami mindennél költőibb? Valóban, csak Scott kellene, s hazánk Skóciát regényességre nézve háttérbe szoríthatná, anélkül, hogy a költőnek szüksége volna történetével pár századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett, dereseinkben legalább, igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, amint mondám, középkori alkotmánnyal bír; az egész, hogy új hasonlattal éljek, gyönyörű, egészen gót ízlésben készült épület! – Való, vannak egyes részei, melyek az úgynevezett paróka-modorra emlékeztetnek, de az majdnem minden gót épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni kezd, úgyhogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig mozdulhatunk belsejében… de végre gót, s ez a fődolog, nemcsak regényíróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként gót épületben, minő állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.
Taksony megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás zászlaját tűzte ki, aljas anyagi dolgokat, főképp, ha azok pénzbe kerültek, nem tartá figyelemre méltóknak; s így a múlt században megyeházával együtt épült földalatti tömlöceit is változás nélkül tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim – kik közül sokan tömlöcöket csak a színpadon láttak – hosszú magas bolthajtást, melynek félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár, csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják, tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra jutunk, s hosszán végig tekintve, húsz vasrostélyt veszünk észre, melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig érheti el. – A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb ember nemcsak szemével, de kezével is felérheti. Sehol vízkorsó, hanem, amennyire a rabok pénzzel győzik, borkulacsok s egész palackok pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás – mi az elzártak száma miatt nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszú, s másfél öl széles börtönben nyolctól tizenkét rab található – ; hanem a legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas káromkodások, s ének… szóval, minden, mit magyar ember csak kívánhat. A porvári alsó tömlöcök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók, mint azt némelyek hirdetik; tanúk s vádlottak azonban, kik tömlöci élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól kellene tartaniok, hogy tömlöctartójok által elfelejtve szomjan halhatnak meg, mert az utcára menő ablakokon esős napokon mindig elég víz folyt be börtönükbe, de főképp a levegő ellen, mely – mindig csak azokról szólok, kik hozzá nem szoktak – rossznak látszott, s talán oka volt, hogy e tömlöcben a skorbut soha meg nem szűnt, s az úgynevezett börtönláz évenként uralkodott.
Ennyire egészségtelen tömlöcök minden kérdésen kívül igen kellemetlenek, főképp miután előítéleteinknél fogva szokássá vált minden beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méregdrágák; azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony megye rendeit új börtönök építésére bírta volna. Midőn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött magasra emelkedtek, a közgyűlés, a főorvos ellenmondásának dacára, elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak… később pedig, szinte határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgyhogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá. – De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet, s egyedül ezen körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét kezesség mellett mindig szabadlábon tartá, végre mégis tömlöc építésére határozta el magát. Az újabb tömlöcök, mint felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház formájában építtettek, s mindössze nyolc középszerű s egy nagyobb szobából állottak, melyeknek elsőiben mindig huszonöttől negyven, utolsójában ötventől nyolcvan rabig tartatott. A rabok egészségi állapotja ez új, úgynevezett felső tömlöcben nem vala kedvezőbb, mint az elébb leírt pincékben, mi az idősebb táblabíráknak egy részét teljesen meggyőzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem a tömlöcök rosszaságának következései.
Ilyenek voltak a tömlöcök, melyekben Taksony megye ötszáz rabját tartá; s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesy borzadott a gondolatnál, hogy Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház első emeletében azonban e tömlöcökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más tekinteteknél fogva a közös tömlöctől felmentettek; s a fiatal ügyész védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikében helyeztessék el.
– Majd bizony! – mondá Zátonyi nevetve – magányos börtön egy falusi jegyzőnek! hallott-e ilyet a világ?
– I say – szólt közbe Bántornyi James – , Völgyesy úrnak igazsága van. Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentírás, vagy ha pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison discipline?
– Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal – vágott szavába türelmetlenül Zátonyi – , hála istennek, Magyarországban élünk.
– De kérem, I say – mondá ismét az előbbi – , a solitary confinementnál nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben láttam, semmi hozzá képest.
– Persze, még cukrot, kávét kellene adni rabjainknak – szólt ismét nevetve Zátonyi – , és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte, hol az a tömlöcrendszerhez tartozik. De ugyan kérem, domine spectabilis, mikor az egész megyeházban mindössze harminchárom börtön van, miként fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz nincs hely!
– Nincs hely? – szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos hangján – és miért nincs hely? Mert ahelyett, hogy az embereket, mint kellene, felakasztanák, ide zárják, ez az ok! Csak függne tőlem, majd lenne hely, jótállok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.
– Én éppen nem ellenezném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el – mondá most Völgyesyhez fordulva a főügyész, kire, úgy látszott, a hír igen hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kímélettel kíván bánatni – , de valóban, nincs helyünk… a négy kisebb tömlöc, melyet magányos elzárásra használunk, el van foglalva.
– Tehát mégis négy tömlöc, melyben a rabok magányosan záratnak el! – vágott szavába élénken James úr. – Mit mondtam? végre oda jutunk mi is, hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve; lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O’Connel, elfogadom a legkevesebbet is részfizetésként.
– Igazságod van! – mondta a főügyész már félve, hogy Millbanke tömlöcének századszor fogja hallani leírását – de mit tehetünk róla, hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e magány-börtönök el vannak foglalva.
– Elfoglalva! s ugyan ki által? – kérdé James, kit, mint mindig mondá, semmi a tömlöctartásnál inkább nem érdekelt, majdnem éppen úgy, mint mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, anélkül, hogy kíváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.
– Hát, teins uram – válaszolt Karvaly – , az elsőben a bárót tartjuk. Szegény úr, már harmadik esztendeje, hogy itt van, pedig biz az ártatlanul szenved.
– Indeed? ártatlanul? – kérdé James.
– Biz úgy! – válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán ez iránt érze könyörüle-tet. – A báró heves ember volt, s néha bizony megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal másképp bánni nem lehet! más becsületes emberen is megtörténik, s senki sem szól felőle. Ő szerencsétlen volt! Már vagy harminc esztendeje lehet, mikor egyik inasát oly erővel főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére újabb bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták gyümölcsét s virágait, úgyhogy végre bosszúságában megesküdött, hogy akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére egy fiút fogtak, aki éppen cseresznyét szedett a fáról. A báró szavát akarta tartani… s ki tehet róla?… a fiú csak tízesztendős volt… nem tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyű lárma támadt… új per, s a nemes megye nem tehetett mást, mint hogy a bárót hathónapi fogságra ítélte; a hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig már hetven esztendős; valóban szörnyű kegyetlenség, ily embert négy esztendőre elzáratni!
– Yes, yes! emlékezem – mondá James – , mikor Angliából visszatértem, hallottam felőle beszélni. De azt hívém, hogy a báró régen megszabadult, hisz minap láttam jószágán.
– Ha néha ki nem eresztjük – mondá a főügyész – , egész gazdasága tönkrejut.
– A második szobában – folytatá a várnagy – a fiskális van bezárva, aki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságra.
– No, s mit tapasztalt Karvaly úr? – kérdé James a legnagyobb érdekkel – nemde a magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jó hatású a rabokra?
– Csudálatosan jó hatású – válaszolt a kérdezett egész komolysággal. – A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, mint hogy – amint mondja – soha tarokkban ennyit nem vesztett, mint mióta esténként Sáskayval játszik, s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat… gyengéli mindegyiket.
– Bor s kártya a solitary confinementhez nem való – jegyzé meg James – , azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a másik kettő mit csinál?
– A fiskális, akit a hamis váltókért zártak be – folytatá az előbbi – , olyanoknak, akik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes tanácsokat ad. A bankócsináló pedig egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arcképe volt, körös-körül mindenféle írások, két vagy három ötös és tizes is, s oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.
– Már ez jól van! – mondá James helybenhagyólag fejével integetve – munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevőt.
– De kérem – szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig titkolhatá el türelmetlen-ségét – , egyik e magánytömlöcök közül üresen áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?
– Lehetetlen – válaszolt a várnagy szárazon. – A teins megye azt határozta, hogy egynek e tömlöcök közül, váratlan esetekre számítván, mindig üresen kell maradnia.
– De hát ez nem váratlan eset-e? – kérdé Völgyesy.
– Akár váratlan, akár nem – mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi méltósággal lenézve a kis ügyészre – , a teins megye azt parancsolta, hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a nótáriust e szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné őnagysága három esztendő óta eleségkamarának használja, s a kulcs nála van.
Ez utolsó ok, mint olvasóim látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem győzhetett.
Maga a főügyész sem hivé, hogy a kímélet, mellyel Réty a rabbal bánni kíván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége eleségkamaráját kiüríttesse, s azért határozottan ellentmondott fiatal kollégájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midőn a dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kívánatát.
– De végre – mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e téren nem győzhet – , ha az alispán úr eleségkamarája csakugyan azon célra, melyre építtetett, nem fordítható többé, mi akadályoz-tat, hogy inkább a három rab közül, kik úgyis már elítéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, s az így megürült egyik tömlöcöt Tengelyinek adjuk?
– Az kellene még! – kiáltott fel Karvaly – a báró szépen nézne szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főképp ha hallaná, hogy ez egy nótárius kedvéért történik.
Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevőket, mennyire sértő és igazságtalan, ha becsületes ember, minő Tengelyi, elismert gonosztevők közé záratik; de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midőn, oly tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé, hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges; s hogy Völgyesy úr a perben védelmezheti nótáriusát, amint akarja, de jól fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a megyeházánál nem parancsol.
– Hadd el, öcsém! – mondá egyik a táblabírák közül, midőn Völgyesy felelni akart – ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük. – S a fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek keblét szorongatták, magába fojtja.
– Mindenesetre – szólt most a főügyész Karvalyhoz – oly tömlöcbe kell zárni, hol kevesen vannak.
– Numero húszba teszem – felelt Karvaly – , ott mindössze csak öten vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek gyújtogatásért.
– Jól van – válaszolt helybenhagyólag a főügyész – , ott legjobban elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van – tevé hozzá – , mindent, mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden kímélettel bánjunk vele.
Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi, padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.
– Bámulom, hogy legalább is félmázsás vasat nem verettek lábaimra – mondá a jegyző, midőn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöctartó kíséretében a lépcsőkön lement. – Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a teins úr, ők éreztetni fogják velem.
Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb gonosztevőkkel együvé zárassék.
– Kár fáradnia – mondá Tengelyi keserűen – , először, mert lépéseinek nem lesz sikere; másod-szor, mert azon ponthoz értem, hol egy szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe zárattatom… legyen csak ily idős… s látni fogja, hogy ebben a tömlöc az élettől nem annyira különbözik, mint most hiszi. – S ezzel a jegyző nem tűrve, hogy őt a tömlöc ajtajánál tovább kísérje, fiatal barátjának kezét szorítá, s isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöctartó— s egy hajdúval a lépcsőkön lement.
Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöc előtt állt, végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, s mint mondá, azért, hogy Tengelyi mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott, elhagyni nem akarta. Az érzeményt, mellyel Tengelyi sorsát hallá, olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s anélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét felé nyargalt, meggyőződve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetéről értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.