– Én nem öltem meg – folytatá a másik mindig zokogva – ; mikor szakács úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a fiskális úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács úr maga – szólt tovább ehhez fordulva.
– Az igaz – mondá emez – , mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a fiskális urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja, mit értett alatta! talán már magánkívül is volt.
– Nem volt magánkívül – mondá a zsidó könyörgő hangon – , már hogy lett volna magánkívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte még, s az áldott szegény fiskális úr mindig rázta fejét.
– Alkalmasint ez lesz – szólt most Kenyházy – , miről a szakácsné, mikor jöttünk, szüntelen fecsegett.
– A szakácsné igen – folytatá a rab – , és az egész ház mind ott voltak, s látták, hogy a fiskális úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.
– Hívja be valaki azt a szakácsnét – szóla Nyúzó, ki most szinte ez asszony különös magavisele-tére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.
– Bizony kár, ha a teins úr ezzel fárad – mondá a szakács – , fecseg, mint a kofa, s végre mégis bizonyos hogy a fiskális urat csak az az átkozott zsidó ölte meg.
– Azt én is tudom – mondá Nyúzó méltósággal – , de a formákat minden vallomásnál meg kell tartani – , s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.
Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott, Kata asszony, mert mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak konyhaszolgáló volna, míg természetes ellensége, a szakács, benn a vallatásnál volt, párthíveivel, azaz a kulcsár— s mindenessel folyvást a főbíró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. A szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni… nincs árulkodóbb ember a világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, s most mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették… stb.
Alig lépett be a hajdú főbírájának parancsával, hogy az ifjasszony mint tanú elébe jőjön, midőn e panaszok helyett: a főbíró egyszerre fain emberré vált… s Kata, egy kis tükördarab előtt, mely a konyhaablakon állt, helyreigazítva főkötőjét, miután azon meggyőződését nyilvánítá a jelenlevők előtt: hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, a meghívást követve nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók előtt.
Kata, ki még soha mint tanú bíró előtt nem állt, első pillanatban meghökkent, midőn tőle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész világ tud, s főképp kora kérdeztetett… A gúnyos mosoly, melyre a szakács ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek mondá… s még inkább az, hogy a főbíró által mindjárt ezen előleges kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha az igazságtól eltér – büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja keverni… minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy ami korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat, hogy azonban ami saját meg győződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak tartja magát. A szakács s esküdt felkacagtak, s Nyúzó mosolyogva kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára nézve akár huszonnégyet mondhatott volna… minek oly későni megtudását a szakácsné kétségen kívül sajnálta.
Az ezt követő kérdések: – Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már a zsidót életében? Mit tud felőle? stb. – a szakácsnét azon kellemetlen benyomásért, melyet kikérdeztetése alatt első pillanatban érzett, bőven kármentesíték. Ő azoknak vala egyike, kik istentől nyert szónoki tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig tisztán jószántából is… ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a főbíró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon. Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a házba, mi történt azóta, mikor veszett először össze a szakáccsal, miként csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajcárig, midőn múlt vásárkor tizenkét réf kékkartont hozatott magának Debrecenből.
A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el semmit; ha tudós társaságunknak tagja volna – mire, ha mindazok, kik a nyelvet mívelik, e címre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van – , ez egy vallomás után parentációját lehetne írni.
Nyúzó rosszkedvűen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész könyv írására magában hivatást nem érzett, félretette pennáját; a szakács mosolyogva néze majd az egyik— majd a másikra, mintha mondani akarná: nem volt-e igaza, midőn előre mondta, hogy ez asszony kikérdezése haszontalan?
– De végre – mondá a főbíró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét – mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e, vagy bolondjának, hogy egész életét kezdetétől mostanig elmondja?
– Követem alássan – szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit nem érdekelhetnek – , mikor a teins úr mondta hogy ne hagyjak el semmit.
– Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik – szakítá félbe Nyúzó a szólót – , ezek voltak szavaim.
– Igen – folytatá a másik – , de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan azt is, hogy jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és…
– Jól van, jól – vágott szavába a főbíró, belsőképp átkozva fecsegését – , de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz vezette, Macskaházy fejét rázta?
– Igaz bizony – válaszolt a kérdezett, kihívó tekintetet vetve a szakácsra – , persze, rázta fejét; és ha a teins úr még látta volna, miként rázta, mióta férjem halálos ágyánál voltam szegény ember, isten nyugtassa, szakács volt…
– Tudjuk, tudjuk – vága közbe a főbíró türelmetlenül – , és vízibetegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony, most csak azt, vajon igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács úr másodszor is ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?
– Igen, és a teins urak nem is hinnék – folytatá az előbbi – , miképpen rázta fejét; amint mondom, éppen úgy, mint boldogult férjem, isten nyugossza, az utolsó tizennégy nap és éjszaka mindig nála voltam…
– Ki tudja, talán már magánkívül is volt – szólt közbe a szakács.
– Kicsoda? férjem magánkívül? – mondá az előbbi – férjem magánál volt végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette senki, csak én magam, de amit akart…
– Ki szólt itt férjéről? – vága szavába Nyúzó – isten nyugtassa, neki is elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor kérdezték s fejét rázta, nem volt-e magánkívül?
– Magánkívül? – kérdé a szakácsné – , követem alássan, azt csak oly bolond mondhatná – a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit ért – , aki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a víz mellére jött s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem. Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná, mint máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiskálishoz visszatérjek – tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a főbíró türelmetlenségét észrevevé – szegény hogy lett volna magánkívül, hiszen mikor kérdezték, még szólt.
– Szólt? és mit? – kérdé kíváncsian a főbíró.
– Hát nem sokat, az igaz – válaszolt az asszony – , de világosan, mind, akik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg? csak azt mondta… Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.
– Tengelyi?! – kiáltának a főbíró s esküdt elbámulva; majdnem egyszerre – ez különös!
– Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? – mondá a szakács türelmetlenül – ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos ítélet alá hozná tulajdon apját.
– Haszontalan fecsegés, amit én mondok?! – kiáltott a szakácsné. – Hát miért kérdez engem a teins főbíró úr? s miért írja fel esküdt úr azt, amit mondtam? Ha a teins főbíró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem láttam, nem hallottam semmit: ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem szóltam volna senkinek.
A főbíró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a tanút ne zavarja; s emezt újra kérdezé: – Tisztán emlékezik-e, hogy Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?
– Hogyne emlékezném! – folytatá emez félbeszakadt beszédjét – mikor a fiskális, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien hallották.
– Azt nem is tagadja senki – szólt közbe a szakács, ki minden intés mellett nem bírhatá magát hallgatásra – , a kérdés csak az, mikor nevezte Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom…
– Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették, s azt kérdék tőle: ez ölte-e meg? – vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve, mindig inkább nekilelkesedett. – Először fejét rázta, azután Tengelyit hítta, azután…
– Nem úgy volt! – szakítá félbe a szakács a szólót – először nevezte Tengelyit, azután csak később rázta fejét.
– S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte Tengelyit – kiáltott a másik – , mind azt fogják mondani.
– S én az ellenkezőt mondom! – lármázott még hangosabban az előbbi – s aki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.
– Az egész házat felhíhatom tanúbizonyságul – szólt ismét a főbíróhoz fordulva, lángoló arcokkal az asszony.
– És én szinte felhíhatom tanúbizonyságul – válaszolt a szakács.
– Az egésznek tisztába hozására – mondá végre a főbíró – , alig is leend más mód, mint további tanúvallomások… – s míg a hajdú kiküldetett, hogy a háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté, hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint Macskaházy, midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit nevezte.
Ha a főbíró a többi tanúkat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga elébe, hogy a kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett, az igaz, hat tanú álla most előtte, de közöttök az igazságnak azon szegény kritériumához sem juthatott, melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakáccsal tartva, egészen egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.
– Végre – mondá a főbíró, miután e lármát egy ideig békességesen meghallgatá, vállát vonítva – , a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e fejét Macskaházy, vagy később, ahhoz semmi közünk; fődolog csak az, hogy mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? – szólt Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább írva, fejével intett.
A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támasszon, s ki minden mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s később nevezte Tengelyit, most megijedve a főbíró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta meg elég lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főképp a szakácsné, ki mióta szavainak következtetését látta, csaknem sírva mondá: hogy ő szegény özvegy, s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e dolgokat, hogy azonkívül a fiskális úr véres mellét látva úgy megijedt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A főbíró azonban a szerencsétlen tanút, ki előbbi vallomását most minden módon visszahúzni akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az esküdt által feljegyeztetett, s hogyha azokat, mik vallomásában Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg fogja látni, mi történik vele azért, mert a bíróság előtt hazudni merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult, s csak nehéz sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később megbánna.
– Én nem tudom – szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, mellyel a főbíró hivatal iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult – , mindabban, amit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a nótárius ellen?
– Mi ok? – szólt a főbíró megvető tekintetet vetve a szólóra – azt semmi esetre sem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok csak van, midőn ez az asszony s még két tanú világosan állítják hogy Macskaházy haldokolva… pedig a halál pillanatában adott tanúság annyit ér, mintha száz esküvel erősíttetnék… Tengelyit mondta gyilkosának.
– Én nem mondtam azt soha – sóhajta a szakácsné, midőn a kályhától ismét előre jött – , én csak azt mondtam, hogy a fiskális elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr azáltal gyanúba jöhet.
– Hiszen végre igaz – mondá a szakács elég szárazon, mert nemesember létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé – , gyanúja lehet, akinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak: csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.
– De nem mondta-e szakács úr maga – kérdé éles hangján a főbíró – , hogy Macskaházy a nótáriust nevezte?
– És ez teljesen igaz – válaszolt a másik – , de éppen nem csudálatos, miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kelletett volna; még tegnap is erősen összeszólalkoztak… ki tudja, a fiskális utolsó pillanatban nem szállt-e magába?
– Ugyan úgy-e! hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? írd fel ezt is Bandi! – mondá esküdtjéhez a főbíró. – Igazság! ők ketten egész éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt mondja szakács úr, még tegnap este erősen összevesztek?
A szakács nem tagadhatta ennek valóságát: a többiek szinte bizonyíték ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az által használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyző s ügyvéd között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.
– Különös, igen különös! – mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. – A nótárius Macskaházyval összevesz, s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik el tőle. Amint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény barátom az ő kezei által fog meghalni… s azután mindjárt reá ugyanazon éjszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt kiemelted, Bandi? – szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás kifejezésére kényszerítve arcait, nehogy az öröm meglátszassék, melyet afelett érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.
A szakács szólni akart, de midőn látta, hogy Nyúzó reá éppen nem figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek: hogy ha a fiskálist nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a zsidó mit kereshetett a kályhalyukban; mire a főbíró, ahelyett, hogy felelne, azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére tanácsadói, segítői vagy biztatói? Mert hogy a tettet magát senki más, mint te, alávaló kutya, el nem követte – tevé hozzá mérgesen – , arról kétség nincs. Vallj igazán! úgyis látod, hogy cimboráidnak már nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz magadon. Ha még egy perccel tovább tagadsz – itt a főbíró nem monda többet, de jobb kezén, melynek éppen tenyerét mutatta, a zsidó chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy ösztönszerűleg vállát felvonva egyik arcát rejté el, s amit valamennyien előre láttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés éppen e pillanatban a főbírót az ablakhoz nem csábítja.
Az alispán, ki, amint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté, mihelyt a házában történt gyilkolásról hírt vett, nejével s leányával azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer, kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett.
Etelkát kivéve, a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig mindenki, a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.
Az alispán s főképp neje mélyen meghatva látszának.
– Szörnyűség! – mondá Réty, midőn a főbírótól a történet részletes leírását meghallá – ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi cseléd között; hallatlan merészség! Szegény feleségem, egészen oda van; már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni, soha úgy felgerjedve nem láttam.
– Ne beszélj olyakat – szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül különös reszketés vala észrevehető – , még végre holdkórosnak kiáltasz ki, ki mindent előre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.
A főbíró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér után nyúlt; a zsidó arcain, kire az alispánné e pillanatban nézett, különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban senki, figyelmet reá nem fordítva, észre nem vett.
– A gonosztettet – szólt ismét Réty – csak oly valaki követhette el, ki a házban jól ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, amint hallom, nem történt.
– Még nem tudjuk – mondá Nyúzó – , a cselédek azt mondják, hogy a meggyilkoltnak óráját s tárcáját a szobában találták, bővebb vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiskálisa levén, gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a családot érdeklik, s az ajtót, melyet a bírák bepecsételtek, zárva hagytuk, míg a teins úr visszajő, vagy eziránt valamit rendelni méltóztatik.
– Azt jól tették – szólt közbe az alispánné élénken – , Macskaházy kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek… magam fel fogok menni.
– Nagysád – mondá kezét összecsapva Serer – , beteges állapotjában! hová gondol nagyságos asszonyom?
– Az az én dolgom – válaszolt az alispánné szárazon.
– Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel – jegyzé meg most a szakács minden alázatossággal – , még a holttest is ott van, és…
– A holttest? – mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását – azt vigyék ki – tevé hozzá erőt véve magának – , majd azután felmegyek. Én legjobban tudom, hol szokta tartani írásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.
Serer az esküdttel s a cselédekkel az alispánné kívánatának teljesítésére eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben járá fel s alá a szobában.
– Legalább a gonosztevőt – mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba merülve mellette állt – hála istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót – tevé hozzá a rabra mutatva – mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták ki.
– Üveges Jancsi? – szólt fel az alispánné, egyszerre megállva – az lehetetlen!… Tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt, és…
– Lelkem – mondá Réty – , ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igenis sok példa van, hol ily alávaló teremtések éppen legnagyobb jótevőjökön követték el gonosztetteiket.
– Annyival inkább – vágott szavába a főbíró – , minthogy minden kérdésen kívül áll, miként a zsidó az esetben csak más bosszújának eszköze volt.
Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé: vajon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?
– Amit úgy szorosan véve vallásnak lehetne nevezni – válaszolt a főbíró – , a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom én belőle, ha még oly makacs volna is; és a bűnjelek olyanok, hogy a tettesről kérdés sem lehet – s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.
Alig képzelhetni a hatást, melyet a főbíró szavai mind az alispánra, mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét, s mondá: hogy Tengelyiről ily valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott, s csak azt jegyzé meg: hogy miután Macskaházy s a jegyző között csakugyan halálos ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint Tengelyi, mire vetemedhetik.
– Majd kihozzuk – mondá Nyúzó önmegelégedéssel – , én kifacsarom a zsidóból, ha még egyszer oly gazember volna is.
– Már ha így bánnak velem – szólt emez, szemét az alispánnéra függesztve – , én bizony megvallok mindent.
– Bánni veled? majd meglátod, hogy bánnak veled – mondá Nyúzó mérgesen – , ha szépszerivel nem szólsz, majd megismertetünk a farkasgúzzsal.
– A nagyságos asszony – szólt a zsidó rimánkodó hangon – régen ismer, mindig becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz, hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdú ver, elöl a főbíró úr maga mellbe lökdös, s szakállomat tépi. Én akárkit belékeverek inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.
Az alispánné a főbírót az ablakhoz hívá, s neki halkan mondá: hogy e zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának. Nyúzó, midőn lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik, s hogy a lehetőségig nyájasan bánt vele eddig is, belsőképp nem győzé csudálni az egész Réty család különös szeszélyét. “A fiatal – így szólt magában, míg az alispánt s nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett – a cigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné válik.”
Midőn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott, közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találták, a padozaton körülhányt irományok… minden a szörnyű tettre emlékeztetett, melynek e szoba tanúja volt; s az alispánné, midőn szemeit e tárgyakon körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. “Asszonyi gyengeség, semmi más! – mondá, midőn férje s Nyúzó, meghatását észrevevé, őt kérék, hogy inkább menjen vissza – , ne féljetek, el fog múlni. Ki tehet róla? Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily, szörnyű módon kelle őt elvesztenünk.” – S ezzel erőt véve magán, először az asztalfiókban, később az ügyvéd más szekrényeiben keresé az irományokat, melyekért ennyit tett, anélkül, hogy eddig birtokukhoz jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá, miket, mint olvasóim emlékezni fognak – Macskaházy, meggyilkoltatása előtt, külön tett.
Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent: hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e pár levelet tartá meg, mely – arra, hogy velök a kívánt váltókat kicsikarja, elégséges vala, midőn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig minden a szobában talált tárgyakat megvizsgálták, figyelmét magára vonta.
– Amint mondom, teins uram – szólt Nyúzó – , e véres irományok, miket a földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János úrhoz szól, s itt éppen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen a nótárius kezével írott. Vilmának könyveket, nyolc forint – tevé hozzá olvasva – , Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb., stb., méltóztassék maga általnézni.
– A dolog tagadhatatlan – mondá Réty, midőn az írást, melyből Nyúzó olvasott, kezébe vevé – , ez Tengelyi írása; de miként jöhetett ez ide?
– Már ami engem illet – válaszolt Nyúzó sóhajtva – , azok után, miket a vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.
– Lehetetlen, teljes lehetetlen! – mondá Réty, ki minden hibái mellett becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzőről ily valamit feltehetne – ; főbíró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is rá okom, de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az utolsó, kiről ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészt.
Rétyné, kinek e beszélgetés élénk figyelmét vonta magára, jól érté az egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a jegyzőhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt talál-tattak; csak azt nem foghatá fel: ha Macskaházy, mint már hinni kezdé, a megtalált leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok, melyek, a jegyzőt kivevén, senkire nézve fontos¬sággal nem bírtak, s lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok – vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az alispánnét még inkább megerősíté az, midőn hallá, hogy a zsidónál hamis kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. “Ha az irományok akár a jegyző, akár más valaki által, kit ő erre felfogadott, raboltattak el – így gondolkozott tovább – , mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más valakiről oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érezi: s így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá képtelennek – a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyző ellen támadt gyanú mindinkább neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál vannak, s most ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök, anélkül, hogy az ellene támadt gyanút megerősítse.
“E gondolatok után, melyek agyán egy pillanat alatt átvonultak, Rétyné el vala határozva magaviselete iránt; s midőn az asztalra tett véres irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyőződését mondá ki, hogy a dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s ő, részéről, a zsidót teljesen ártatlannak hiszi.
– Meglehet – tevé hozzá – , hogy a semmirevaló lopni jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen, hogy a gyilkolásban részt vett volna… hisz az egész szoba csupa vér.
– Megvizsgálni!… igen – mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik, annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékeny-ségről, melyet neje iránt máskor mutatott, megfeledkezett – meg fogjuk vizsgálni, meg fogom vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen koholtatott, egész semmiségé-ben tűnjék ki még ma.
– Bámulom e nem szokott lelkesedést – szólt Rétyné halk, de keserű hangon, midőn Nyúzótól követve, férjével a lépcsőkön le ismét a szakács szobája felé ment – ; nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire pártolni.
– Ennyire pártolni – válaszolt az alispán szinte halkan, de a legnagyobb felgerjedésben – , úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint miért isten előtt számolhatunk!… de mindennek megvannak határai… Ez embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt, s ki mindent összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem fizettünk… oly bűnnel vádolni, mely főbenjáró büntetést von maga után… ez több, mint hogy nyugodtan eltűrhetném.
Az alispánné, látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról szó sem lehet, s hogy részéről maga sem kíván egyebet, mint hogy a bűnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, másképp magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni fog.
Serer s az esküdt a látlelettől már e szobába visszatértek, s fel s alá járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész – megtudva, hogy a gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el – természet szerint éppen oly előreláthatólag halálosoknak talált: mint megfordítva oly esetekben, hol a vádlott előkelő volt – tagadhatatlanul be szokta bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belső baj miatt halt meg. – A rab s mellette a hajdú előbbi helyökön álltak, s az előbbi nyugtalan tekintetet vetve maga körül, a legnagyobb felgerjedésben várá a pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.
Az alispán még egyszer behívatá a cselédeket, s miután őket vallomásuk következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának körülményeiről. A szakácsné sírva fakadt, de nem tagadhatá, hogy neki csakugyan úgy látszott, mintha a teins fiskális úr akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács őt gyilkosa iránt kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy ő ostoba asszony, ki mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár a többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta senki, hogy a haldokló, midőn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta, s az egész idő alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az is valamannyiök által bizonyíttatott, hogy az ügyész meggyilkolta-tása előtti estén a jegyzővel keményen összeszólalkozott, s általa bottal űzetett ki házából.
– De hisz a zsidónak mindent tudni kell – szólt az alispán, ki mély gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. – A kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! – szólt a zsidóhoz fordulva – mit kerestél rejtekedben?
– Lopni jöttél, nemde, gazember? – szólt közbe, látszólag a legnagyobb felgerjedésben Rétyné – tagadd, ha merészeled, miután még a hamis kulcsokat is nálad találták.
A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanú Tengelyi ellen fordul, felfogta az adott intést, s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan lopási szándékkal jött. – A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle drágaságai vannak – szóla rimánkodva – , minap, mikor az ablakokat javítottam, láttam meg… Szegény szerencsétlen ember vagyok, azt gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon. A kisasszony nem volt idehaza… kérem, tekintetes nagyságos uraim, csak most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember leszek!