29
Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utolszor láttuk. A jegyző családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.
Írás között a jegyző figyelmét gyenge kocogás vonta magára, mely ablakán hallatszott. Felnézett, s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját; miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett, felkelt, s felnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki a fal mellett, anélkül, hogy láttatnék, vagy szólna, a sötétben távozott.
– Mi lehet ez? – szólt a jegyző, midőn ablakát betéve, a levélkét a földről felvevé, s vele asztalához ment – talán csak nem fenyegetés? Mióta itt lakom, nem volt eset… s sem én, sem a község bosszúra okot nem adtunk…
A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba papírra volt írva, mint összedörzsölt állapotjából gyanítani lehetett, olyanra, mely már több szolgálatot látott… pecsétnyomó helyett krajcár használtatott… a felírás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt… s a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére, ezeket olvasá:
Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt mondják, hogy az írásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság ilyeneket mondani… A rabló az üveges zsidó volt, kit a viceispán fiskálisa bírt rá… én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú elbeszélni. Jőjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor… éjfélig az írásokat mind a kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is… hisz a nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekei¬met. Az istenért, jőjön bizonyosan… Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám nótárius úr egész háznépeért… és ha ma nem jő, nem tudom, kinek adjam az írásokat… még éjjel át kell mennem a Tiszán, a faluba jőni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról, és csak maga jőjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye… ha tudják, hogy itt járok, halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat
Viola
E sorok, melyeknek átolvasása a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli ortográfia miatt Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes jegyzőt nem kis nyugtalanságba hozák. Mit tegyen? ha a zsivány meghívását nem követi, az irományok hihetőképp örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a megyét elhagyta, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen, s inkább eldobja e reá nézve haszontalan papírokat, csak hogy bűnjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy – ha ő, egyike azoknak, kiket a törvény fenntartása leginkább illet, zsivánnyal titkon összejő, anélkül, hogy arról jelentést tenne… mily világot vethet ez reá, miután már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel cimboraságban áll. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével úgy egyesítheti, ha ahelyett, hogy maga menne, a találkozás helyére több embert visz magával, s a zsiványt elfogatván, egyszersmind a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért jelleméhez, s ha a világ boldogsága ígértetett volna díjul… ő erre képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt, s kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány meghívását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a többiek nem csudálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a cselédeknek s Liptáknénak is feltűnt. A levélkéről, melyet, hogy más kézbe ne jőjön, elégetett, senki mit sem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél kocogtak, s hogy ablakát felnyitá: a kisbírák néha tízszer eljöttek napjában, s anélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást, s így a dolog közönségesebb vala, semhogy valakinek feltűnhetett, s Tengelyinek rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott bosszúságnak tulajdoníttatott.
Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s gyermekeinek jó éjszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még írnia kell, szobájába zárkózott, s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. “Viola ittlétéről jelentést nem tehetek semmi esetre – így gondolá magában – , ily alávalóságot nem kívánhat senki tőlem!… s ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedvéért jogaim visszaszerzésére mindent elkövetek?! Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószínűség… s végre mitől féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?”
Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. – Esős novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon setétség terült el, s Tengelyinek egész táj ismeretére vala szüksége, hogy a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva, árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt, s Tengelyi anélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a helyre, mely neki Viola által kijelöltetett.
Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesebbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldellt, ha a júliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sűrű bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyúltak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nemegyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza hosszú mentében csakugyan nem találhatni, s hogy ha a törökdomb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állítná.
Most e hely szomorú— s elhagyottnak látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat vetve csapdosá a sötét partot.
A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt fel s alá, időről időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott, megállva, s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább folytatva kedvtelen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett, s melynek ajtaján a konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.
Majdnem egy félóra múlt így, s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta, vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.
Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva hozzá közelítének, s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe vétetett, nehogy e gyanús helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a falu felé.
Kevés perccel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó írást kezébe tartva Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy pillanatig megállt, s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy, a parton álló kis sajkába veté magát, s erős lökéssel eltávozva a parttól, evezni kezdett.
– Itt van! itt kell lennie! – kiáltott a kocsis, ki, noha lámpása elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresték a gonosztevőt a bokrok között, úgyhogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek általok észre, s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.
– Mi a baj, Ferkó? – kiáltott a révész, midőn az égő darab fa világításánál, melyet szövétnek-ként magával hozott, az uraság kocsisára ismert – , talán ellopták lovadat?
– Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyújtva – megölték fiskálisunkat; mi idáig kergettük a gyilkost, s itt a bokrok alatt tűnt el. Csak éppen most láttam… itt kell lennie; segítsen kend keresni.
– Mi a manó! – válaszolt a révész elbámulva – a fiskálist megölték?… No, nem nagy kár érte, de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt… éppen most, mielőtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugye, Andris, te is hallottad?
– Az lesz, bizonyosan az, csak utána! – kiáltott a kocsis, nem is várva a fiúnak feleletét, s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon úton, melyen Tengelyi csak imént ment hazafelé.
– Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment – szólt a révész, csak hogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. – Ni, még a nyomokat is meglátni… ez mind friss nyom… még a víz is meglátszik, amint minden lépésnél körülfeccsent.
– És ez mi itt? – mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve. – Bot, éspedig úrias bot, rézcsákánnyal… ezt talán most lopta s itt vesztette… Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között bújt el. – S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a nyomot követé, a jegyzőkert kerítéséhez ért.
– Mi az ördög! – szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt – itt nem látni több nyomot!
A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szinte megnézték az utat, A friss nyom, melyet eddig követtek, eltűnt. – Szemlátomást nem látni semmi nyomot! – mondá a révész – csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a kerítés ajtajánál még láttam.
– Talán a kerítés megé bújt – szólt a kocsis egy kissé gondolkozva – ; maradjanak kendtek itt; én átmászok s megnézem… hátha itt találjuk…
– Hagyja el kend, még főbe ütik – mondá a révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott, s kit egy a többiek közül követni akart – , mi közünk van ahhoz, hogy a fiskálist megölték?… Bár taval vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendőnként. – De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete bírt arra, hogy gyilkosát üldözze, anélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végigment a kerítésen, s azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma elveszett. Már ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, aki addig az ajtó mellett állt, észrevevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szinte nyomok látszanak. A kocsis lámpásával odafutott, a többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szinte bementek, s mindenki világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek, s mely egyenesen a házhoz vezetett.
– A nótárius házában van… ott van talán a fészer alatt – mondá a kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna, mint hogy egész fáradságát meghiúsulva lássa – , jerünk be, ott megtaláljuk.
– Már hová gondol kend! – szólt a révész a már indulót visszatartva – nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?
– És miért nem? – válaszolt a másik – nem tudja-e, hogy e háznál már több zsivány is megfordult? úrfinkat is itt lőtték meg.
– De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes kúria – mondá a másik.
– Bánom is én! – szólt az előbbi tovább menve – mikor Violát kerestük, akkor is feldúltuk a házat, pedig maga a szolgabíró vezetett.
– Igen, de azok urak voltak – mondá a révész – , minket ebrúdon dobnak ki.
– Majd meglátjuk!… én a nagyságos asszony libériás kocsisa vagyok, s szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából. – S ezzel Ferkó, anélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival, valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.
De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént jött haza, s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett, s erős hanggal kérdezé: mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótalanul állt, s csak később mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték, s hogy gyilkosának nyomait követve jöttek idáig.
Nem fogom leírni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban eltölté… Viola levelére emlékezve nem lehete kétségben, hogy az ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószínűleg azért, hogy az irományokat tőle elvegye… s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis s társai, minden míveletlenségök mellett, észrevevék a hatást, melyet e hír Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.
– Utána jöttünk – mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva, a legnagyobb zavarban – , a Tisza partjáig előttem szaladt, világosan láttam… onnan nyomán jövünk.
– Azaz, követem alássan – mondá a révész – , hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az olyan igaz, mint hogy itt vagyok; de hogy éppen a zsivány nyoma volt-e? azt biz én nem tudom… és én a többieknek itt mondtam is, hogy ne jőjenek be, mert tudom, hogy a ház kúria, de…
– Kend bolond! – mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben – ha azt hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.
A lármára lassanként a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek, s Tengelyi lámpással elöl, szobáról szobára, a padra s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy semmi idegen a háznál nincs… Tengelyihez azalatt a bíró jött, hogy őt a kastélyba hívja, s a jegyző a többiekkel elment.
– Látta kend – szólt a kocsis, ki a révésszel hátrább maradt, s a többieket követé – , miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a fiskálist megölték?
– Hát hogyne láttam volna! – mondá emez – hisz csak van szemem!
– És azután csizmája bokáig sáros volt – folytatá az előbbi.
– Nagy csuda, ily időben! – válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa beszédeit.
– Bizonyisten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én…
– Talán csak nem hiszi, hogy a fiskálist ez ölte meg? – vágott szavába az előbbi, megállva.
– Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném, bátyám – mondá a kocsis halkan társához.
– Megbolondult-e kend? – kérdé a révész, s ezzel mindketten, gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.
30
Ha az emberek oly nagylelkűleg bánnának mindennel, amit bírnak, mint gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli mindenki szívesen, s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sőt mondassék csak valami új, s az emberek között azonnal gondolatcsere támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska dolgokat, s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely reánk mennyországban vár, úgy hisszük, nagy részben az angyalok s üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint egy fokkal alantabb keresendők, s kétségen kívül abban találhatók, hogy beszélhetünk… Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit vonhatja ki, s pedig nemcsak azon ritka, a természettől megáldott teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk; mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által, s a zacskó inkább peng, ha felette tele nincs. Valamint azon arany, melyet Krözus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószínűleg el nem veszett, hanem aranyokra verve, talán éppen, midőn ezeket írom, örömdobogó szívvel olvastatik át, valamely tőzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A gondolat, mely ezeredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott azóta; ezerek hivék gazdagoknak magokat, ezerek hetvenkedtek birtokával, mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab előtte ezer kezeken fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között létezik, s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el?… Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán találunk sok nemesércet forgásban, s áldott hazánkban papírral fizetünk, míg Anglia s Franciaország aranyinkat méri: úgy van a gondolatokkal is… ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem felgyűjti, mit mások homlokuk izzadságával napvilágra hoztak; mert hisz pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk: gondolatoknál, hogy legyen mit elmondanunk – képezi az egésznek becsét; az eszmék újsága, sőt a tárgy kellemetlensége közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.
Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják oly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszűnt, s az esemény most csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha tüze mellett az egész ház részt vett. Noha csaknem az egész háznép mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondanivalója nem lett volna, s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet majdnem annyiféleképpen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való átmenete… mindenik külön hipotézist állíta fel, melynek bebizonyítására egész erejét megfeszíté.
Ezen előadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai iránt fejlődött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestől pártolva, esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál maradnia, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte istent s annak minden szenteit hívá tanúbizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a konyha¬szolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek. Tengelyire, ki még éjszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a gonosztett elkövettetett, a bírák által bepecsé¬tel¬teté, az, hogy a haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, észrevehető hatást tett, s képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a szolgabíró, kire az egész éjszakán át szakács s szakácsné egyaránt hivatkoztak, eljött.
– Megölték fiskálisunkat – mondá a szakács még azalatt, hogy Nyúzót kocsijából kisegíté.
– Szegény teins úr! – vága közbe a szakácsné – és utolsó szava…
Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.
– Azt én fogtam – szólt a hajdú.
– Igen, a kályhalyukban fogták – pótolá a pesztonka.
– Nem fogták meg! – mondá hangosabban a szakácsné.
– Az az üveges zsidó, akit a teins úr ismer – szólt közbe a szakács, ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhívatva érzé magát, hogy a szolgabírónak ő adja a szükséges felvilágosításokat.
– Csakhogy elszökött – szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre tolakodott – , a Tiszáig kergettük, ott…
– Lenn van a pincében – mondá a mindenes – , úgy megkötöztem kezét, lábát, hogy…
– Igen, teins uram – folytatá a kocsis – , úgy szaladt, nem tudtuk elérni; mikor a bokrokhoz jött…
– Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam… – mondá a szakács méltósággal.
– Nem volt biz az zsidó soha életében – vágott szavába a szakácsné.
– De bizony a zsidó volt! – kiáltott a szakács, pesztonka a konyhaszolgáló egyszerre.
– Hát ha zsidó volt – kiáltott a szakácsné – , a teins fiskális úr minek rázta fejét így ne? – s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni kezdé, míg a többiek, azt, hogy a zsidó volt, s hogy nem volt zsidó, kiáltozák egymás ellenében.
– Megbolondultak-e valamennyien? – harsogott végre szolgabíró hatalmas szavával a lárma között – az ember tulajdon szavát nem hallhatja e fecsegés között.
Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt, hogy a fiskális úr, miután megölték s a zsidót látta, éppen így tett.
– Édes szakács úr – szólt végre Nyúzó, ez érdemdús férfihoz fordulva, szelídebb hangon – , nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk. – Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az ő jól fűtött szobájába menjenek, rövid idő múlva a reggelire szükséges sligovicát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé, vagy más, amit parancsolnának, elkészül.
Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem is hallgatják, rosszkedvűen szobájába ment, s a kávécsinálást a pesztonkának engedé által, addig a szakács a főbírót egészen akképp értesíté a történtekről, mint azokat magának képzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott, még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát, honnan a hajdú által kihúzatott. – Ha az embernek a gyilkosságról csak egy kis fogalma van – folytatá a szakács előadását – , világosan látja, hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbújik hordó vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit, és azután disputál.
– Persze, szakács úrnak igazsága van – mondá Nyúzó, miután második poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve véletlenül harmadikat töltött magának. – A dolog világos, kár is minden nyomozás.
– De nem mondtam-e én mindjárt? – szólt az esküdt a legnagyobb önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.
– Mit mondtál mindjárt, Bandi? – kérdé a főbíró, ki csak arra emlékezett, hogy esküdtjét alig bírta felkölteni.
– Hát azt mondtam – válaszolt a másik büszkén – , hogy ezt a gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.
– Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt – szólt a főbíró – , én nem gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedék; szegény Macskaházy, áldott jó ember volt!
– És még minap hogy tarokkozott – mondá elérzékenyedve Kenyházy – , kétszer húzta be a zsidó… Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját… és most az a zsidó!
– De a zsidó mindent tagad – szólt, midőn az éppen behozott kávét, vagy mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé a szakács – , hacsak a teins úrnak nem sikerül.
– Nem sikerül? – kérdé Nyúzó, bosszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy ily valamit csak gondolni mert – egy haszontalan zsidónál, s nem sikerül! Húsz esztendeig szolgálom a vármegyét, s még mindent kisütöttem, amit csak akartam.
– Hisz az egész világ tudja ezt – mentegetődzött a szakács – , mindenki irigyli járásunkat, hogy a teins urat bírjuk; de ezek a zsidók néha szörnyű makacsok.
– Ha szólni nem akar – mondá Nyúzó, félretaszítva kiivott findzsáját – , majd kiált.
– Elöl Pali, hátul a hajdú – mondá megelégedett mosollyal az esküdt – , én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No, majd lát valamit, szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk, az nem tagad sokáig, azért jótállok.
A kávézás, melyre a két tisztviselő inkább csak azért határozta el magát, hogy mívelt embernek tartassék, ezalatt be vala végezve. Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig az emberek balgatagságán, kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra vetemedtek, egy pohár sligovicával mosá le a kellemetlen italnak emlékét. Nyúzó meggyújtá az ivás közt félretett pipáját, s miután torkát köszörülve a szobában egypárszor fel s alá járt, a szakácsnak tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen. Mire emez, ki már úgyis alig mérsékelheté kíváncsiságát, azonnal elment, s Kenyházy jókedvűen, mert egypár ív konyhapapírt talált az almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felírhatta; anélkül, hogy a megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült munkájához.
Olvasóim ismerik a módot, mellyel Nyúzó az elébe állított gyanús személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak vallatását hosszasan előadjam. Igaz; vannak, kik azt hiszik, hogy bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly személyek irányában alkal-maz¬tatik, kiknél bánásmódunkat később megbánhatnók… alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlően alkalmaz. Ha az egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki, húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti… mit bánja ő, hogy tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A főbíró egyike vala azon embereknek, kiknek a természet, úgy látszik, kötelességül tevé, hogy azzal, kivel éppen szólnak, mindig paralelvonalt képezzenek; ha ez fejét felemeli és hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik meg: felemelik fejöket s hátra görbülnek méltóságuk érzetében. Ily jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerőseik között is fognak találni olyakat, kikre jellemzésem illik; én részemről fájdalom! sokra akadtam, kinek emberek-kel való bánását jóváhagyni csak akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon kutyaalázatosságot fogadjuk el, mellyel felsőbbek iránt mindig viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melyből egy résznek kelleténél többet, a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a magáét. – Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti cigány a törökdombon tapasztalt, nem várhata; sőt sorsa nehezebb vala, amennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy, mind a szakács, ki a zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a főbírót még inkább felgerjesszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.
Nyúzó nem osztá a zsidók iránti előítéletet. Ellenszenve semmi esetre nem ment annyira, mint a szakács, ki oly nép iránt, mely hurkát s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sőt voltak, kik a főbírónak az úr választott népe iránt részrehajlást hánytak szemére, s azt állíták, hogy előtte zsidó ellen pert nyerni majdnem éppoly nehéz, mint? (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében). De mindennek megvannak határai, s ha a főbíró a zsidó népnek gazdagabb részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebből nem következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában, ki, mint az üveges – egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet az egy gyémánton kívül, mellyel tábláit vágja, nem bírt. Az emancipáció, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók – mert magukat egyenesen nem emancipálhatják – lassanként mindenféle kötelezvények által a keresztényeket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött… s ha az üveges népének ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; – így, miután senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott, s bírája bizonyosan nem felejté el, hogy elődei üdvezítőnket keresztre feszíték.
A főbíró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét – a Kenyházy által említett körülfogást is ide értve, melyhez a hajdú botjával felhívatott – megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel a alá a szobában. – Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! – kiálta, midőn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgő hangon újra ártatlanságát bizonyítá.
– Ártatlan! – kacagott a főbíró – s így néz ki az ártatlanság? – mire Kenyházy s a szakács, a zsidóra fordítva szemeiket, szinte nevetni kezdének, míg Üveges Jancsi egy szeméből nehéz könnyek gördültek le arcain. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi őt arra jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja, mely a pincében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még mocskosabb vala, mint közönségesen, s csúnya arcvonásait a fájdalom, melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá… gonosztevőt nem lehetne másképp festeni… de a zsidó azért mindegyre hirdeté ártatlanságát. – De kérem a tekintetes főszolgabíró urat – rimánkodott – és a tekintetes esküdt urat és a szakács urat is, aki engem régen ismer…
– Igen, hogy semmirevaló gazember vagy – szólt az utóbbi – , aki, valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.
– De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit! – sóhajtott a másik – a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak, és az üveg igen drága, és én…
– Megint másról locsogsz, akasztófáravaló! – kiáltott a főbíró – még egyszer kérdezlek, utolszor, ha nem vallasz, meglátod, mi történik veled; miért ölted meg a fiskális urat?
– Nem öltem meg biz én – válaszolt sírva a kérdezett – , már miért öltem volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha ő élne, nem bánnának így velem!
– Persze, ha nem ölted volna meg – vága szavába a főbíró.