– Ákos kivételt képez – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart – , ő Vilmát imádja…
– Kérdésen kívül – vága szavába Macskaházy nyájasan – , kit nem imád ő? Nincs érzékenyebb szív a világon!… de lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog: az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magánkívül van, végre, ha imádságát elmondta: felkel és tovább megy.
Az embernek természete különös; nem hisz semmit oly erősen, hogy azon soha nem kételkednék… s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főképp ha valamit igen kívánunk, vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien… s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeri, s ha nem becsülné őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.
– A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli – szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd – , a világon nincs jobb s becsületesebb ember, mint ő! Hisz első gyermeksége óta ismerem… hányszor táncoltattam térdeimen!… tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi, meglettebb korú emberek a fiatalságtól kívánjuk: ki veheti azt rossz néven?… Lássa a nemzetes asszony, ily rangú fiatalembernél, minő Ákos, az csaknem lehetetlen.
– De én kívánom ezt! – szólt hévvel Tengelyiné. – Ha leányomat neki adom, én megkívánom, hogy mást ne szeressen.
– Az nem megy – mondá Macskaházy mosolyogva – , ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a kívánat csak méltányos lenne… felsőbb körökben nevetséges… mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén kívül ne udvarolna senkinek?… megszólnák!…
– De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? – kérdé Erzsébet mindig élénkebben.
– Rosszat? isten ments meg! – válaszolt a másik nyugodtan. – Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de…
– Szeretői! – kiálta a másik ijedten.
– Hát mi rossz volna ebben?
– Mi rossz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e világon nem szeret, szeretői lennének… hisz ez a legnagyobb alávalóság!
– De mikor már mondom – szólt megnyugtató hangon az előbbi – , hogy ezt ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.
– De én rossz néven fogom venni – vága közbe az előbbi – , inkább, mint hogy ily valami történnék, készebb lennék…
– Édes nemzetes asszonyom – szólt most Macskaházy ismét körültekintve s székét még valamivel közelebb vonva – , ismerem nézeteit, s azért becsületes ember létemre, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony kívánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatalember… de mint mondám, hívséget, állandó szeretetet követelni tőle, képtelenség… Ha vejében ezt keresi – tevé hozzá halkabban – , én ismernék egyet.
Erzsébet bámulva néze reá.
– Igen, kedves Erzsébet asszonyom – folytatá Macskaházy mindig melegebben – , én ismerek egyet, kinek hívsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből leányának kevesebbet nyújthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki bámulatában szót nem talált – , kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.
– A fiskális úr?! – szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.
– És miért nem? – folytatá a másik, mindig nyájasabban. Való, nem vagyok oly ifjú, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén… mondhatom, legjobb koromban… azonkívül helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor ígérhettem, most szép vagyont hozok nőmnek… Százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem tétetik többé… sőt talán Rétyék részéről még valami inskripciót is reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal történtek, rossz néven venném és…
Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet, egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiálta, hogy hagyja el házát tüstént.
Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, mellyel ez ildomos férfiú Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott. A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen előtte, főképp ha azáltal egyszersmind egyéb terveit elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, s nem valószínű, hogy ezért sok szívfájdalmakat érzene. A szerelem – hogy e tárgyról, mely éppen azért hasonlíttatik oly különböző dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegasus, mely által magát elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa— vagy éppen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott.
Ha Tengelyiné szólni hagyja, ő kétségen kívül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyi állapotban, hogy neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé… hogy Ákosban, de csak egy percig kételkedett, annyira felindítá a másképp nyugodt asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az ajtó megnyílt, s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.
– Mit akar az úr itt? – szólt a jegyző, homlokát komoly ráncokba szedve.
Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn előadását oly kifejezésekkel fűszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.
– Takarodjék mindjárt… s hogy szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! – Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedé-sét. Éppen e mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn ahelyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, mellyel az egész család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé határokat… s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotját látá.
– El házamból tüstént! el, semmirekellő! – kiáltott Tengelyi – ha nem akarod, hogy kidobjalak.
– De kérem, édes nemzetes uram – szólt a másik nyugtatólag – , méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem, nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma…
– Ne nevezd – szakítá félbe a jegyző – , ne merészelj felőle szólni, alávaló!… te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!
A lármára Vilmán s Liptáknén kívül, kik a szobába jöttek, több általmenő az ablakoknál állt meg, s kíváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanúk által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind érzé, hogyha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.
– Ami sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Nótárius úr meg fogja bánni szavait!
– Megbánni! megbánni! – kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.
– Igen, igen, édes nótárius uram – folytatá a másik gúnyolva – , meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!
– Gazságodra emlékeztetsz? – kiálta az előbbi botját emelve, míg karját neje s leánya alig bírták visszatartani.
– S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.
– Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő között létezik. Hagyjatok! – kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. – Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl maradása veszélyessé válhatnék, s még egypár fenyegetést mondva, éppen akkor érte el az ajtót, mikor a háziúr megszabadulva, botjával utána rohant.
– Ez az ember még kezeim által hal meg! – szólt Tengelyi, midőn az udvarról, hová az elsiető ügyvédet követte, Vándory által, ki éppen a házhoz jött, szobájába kísértetett, s a jegyző fáradtan, felindulása után egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek s később Ákos, ki Vándory után eljött, nemegyszer mondák: miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy percig felinduljon.
28
Míg Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni kezdé, s míg azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar kapuja mellett tanúi voltak, elszéledve, majd azt beszélték el szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s ez csak futás által menekülhetett; addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb felgerjedésben jára fel s alá szobájában.
Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. – “Miként is lehettem oly bolond – szóla magában – , hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hívségem, mellyel a Rétyek iránt viseltetem, bírhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek?… Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak kikötöttem, tőlük többet semmi esetre nem csikarhatok ki… s ha most Ákos házasságát akadályozhatom is, e háladatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos!… De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni?… S mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? s még bosszút sem állhatok!… Ákost nem szabad megsértenem… utoljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi nemeslevelét s egyet-kettőt Vándory irományai közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam, s neki az egészet felfedezzem, így legalább kriminális pertől mentem meg magamat.”
Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte, még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel, s az irományoknak egy részét általadja, őt a bíróságnak bevádolhatja. De, gondolta magában, előre kikérem becsületszavát; ily emberek, mint Ákos, ily előítéletekre sokat tartanak, s azonkívül nem hozhat bajba anélkül, hogy mostoháját belé ne keverné, s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja ez asszonyt; miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekképp vigasztalva magát, gyertyát gyújtott, s Vándory irományait kezdé átnézni.
Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé, s a levelek közül, melyekből az irományok nagy részint álltak, egypárt kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre visszatette, s alunni készült.
Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé… A leveleket átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni fognak, s hogy bírói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvűen jára párszor fel s alá szobájában. “Így – szóla magában – , még egypár nap, s az ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök, s az irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át!” S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.
Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta; az ajtó nyitva maradt. Újra megkísérté; a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csóválta fejét… Soha ez ajtóval baja nem volt, és most egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni, zárját, de bármint iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható… s az ajtó nyitva maradt. – “Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót” – szólt bosszankodva, többször becsapva ajtaját, s újra megkísértve, nem zárhatja-e be mégis. Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház ezen oldalán egészen maga lakik. Az utolsó időben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal kell töltenie, őt első percben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután odament s hallgatózva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. – “Megbódultam e? – szólt, még egyszer ajtajához menve s újra megkísértve bezárását. – Abban, hogy ajtómat be nem zárha-tom, mi ok van rémülésre?… A hajdú, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat; hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes… hisz soha nem éltem vele, s berozsdásodott.”
És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát.
E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nemsokára nesz zavará fel. A lépcsőn léptek hallatszottak halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel valaki lépcsőről lépcsőre feljebb jön, s végre a folyosón szobája felé közelget… s éppen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyílt, s előtte bundájában Viola állt.
– Viola! – szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltásra nem vala ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsivánnyal magányosan látá.
– Jó, hogy ismersz – mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s egyenesen az ágyhoz menve. – Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy! Úgyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, aki hallhatna.
– Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én – szólt a másik, s arcain halotti halványság terült el – , hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de amim van, azt elviheti. Miért bántana kend engem, szegény beteges létemre? hisz amim csak van, mindent odaadok.
– Miért bántanálak? – szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly tekintetet vetve, melynél vére elfagyott – talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a múltról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te rajtam elkövettél.
– Kend nagy tévedésben van – szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet vetve maga körül – , én…
– Ki volt oka – szólt a másik komoran – , hogy zsivánnyá lettem? Kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a vadállat, erdők— s pusztákon kóboroltam, míg feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű kenyerére szorult?… Mondd, hogy nem te voltál… hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra ítéltessem… hogy nem te vágyódtál életem után… hogy nem vagy halálos ellenségem?
– De mikor én mindent, mindent odaadok, amim csak van – válaszolt a másik könyörgő hangon – , uramtól is lesz egypár száz forint nálam, azt is elviheti, habár később vissza kell térítenem, és…
– Kell is nekem pénzed – szakítá félbe megvető hangon a zsivány a szólót – , add ide az írásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a nótáriusnál elraboltál.
– Az írásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára – mily írásokat?
– Ugyanazon írásokat – szólt a másik homlokát ráncokba szedve – , melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál… melyek helyett a törvényszéknél fehérruhát mutattál elé… melyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.
– Tudom, tudom – mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos – , az irományok nálam voltak… igaz, hogy én ragadtam ki kezedből… de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolóddzam előtted, úgyis mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szívén feküdt, s én, amint tudod, hív embere voltam mindig… mindig… mihelyt hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.
– Mondd ezt másnak – szólt a zsivány nyugodtan – , én tudom, hogy az írások itt nálad vannak… hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot kívánsz.
– Ki mondta ezt kendnek? – szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.
– Akárki – válaszolt amaz szárazon – , de ha életedet tenmagad nem becsülöd ötvenezer forintra, s az írásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy leheleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még kevesebb becsű.
– De kérlek – szólt az ügyész rimánkodva – , csak az mondd, kitől tudod, hogy az írások nálam vannak? ki küldött hozzám?
– Ne fecsegj – mondá Viola, bundáját visszavetve – , hanem kelj fel, s add ide írásaidat, mert…
A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott… s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel, s ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba közepében megállt.
Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei, másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papírba takarva, a zsidó által többivel egyszerre vitetett el, s így kézről kézre Macskaházyhoz került. – Itt vannak – szólt elfojtott hangon – , de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akármit, és…
– Tartsd meg pénzedet, mondom – szólt a zsivány megvetéssel, midőn az asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forint érték, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett mintegy akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem volt felhúzva… s a jövő perc az ügyvédet földre terítve… a fegyvert a zsivány kezében találá.
Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét… s ámbár azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el… de a nép embere közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi: s így ő is tette felett elfelejté annak indokait, s nemegyszer mondá, hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétke büntetésének tekinti. Macskaházynak, ha az irományokat általadja, nem volt oka félnie. A küzdés között, mellyel a zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt indulata. A gyűlölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit szenvedett, s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet, s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a földről felkelni iparkodott. – Irgalmat! – kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.
– Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára ítéltél? – mondá emez.
Macskaházy arca kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká… Viola a házban lármát hallott… a cselédek, felébredve Macskaházy sikoltásaira, közeledtek… összeszedte egész erejét, s kése háromszor merült a szerencsétlennek mellébe.
Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat, s nem is véve észre, hogy nehány levelet elhullat, kirohant a szobából, éppen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jött… s űzőbe vétetve, a mezőnek vevé futását, s a végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltűnt.
A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az ügyvédet vérében a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra s tárca is ott feküdt az ágy mellett.
– Rablás! gyilkolás! – kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s gyertyával az első jött a szobába. – Utána!
– Doktort! – kiáltott egy másik.
– Papot! – sikoltott a szakácsné.
Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb számmal összegyűltek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.
– Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim…
– Mily irományok? – kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.
– Tengelyi – mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit hihetőképp mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.
E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a gyilkost megfogta… s mindjárt azután az üveges zsidót torkánál fogva a szobába húzta. – Itt van mondá nem kis megelégedéssel – , a kályhában találtam.
– Ah, alávaló! – kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. – Ugye, teins uram – szólt Macskaházyhoz – , ez volt?
Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.
– De, teins uram, hisz nem is lehetne más! – mondá a szakács ismét – csak intsen fejével… ugye, ő volt?
Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét, s ismét szólni akart… hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, – mintha lélegzetet keresne, s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt vánkosára… és meghalt.
– Csak tudnám, mit akart mondani – szólt a szakács, miután a halott betakartatott, s az üveges zsidó, minden esküvéseinek dacára, melyekkel ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pincébe záratott. – Mikor a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét… s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e semmirevaló üveges.
– Mikor még szólni tudott – mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy halálát bánná, de mert felfogása szerint, fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik – , a fiskális úr Tengelyit nevezte.
– Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat – válaszolt a szakács – , Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!
– Már én nem tudom – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva tökéletesen megvigasztalva érzé magát – , de a fiskális úr, mikor kérdeztük, ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte, ugyebár? – mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták. – És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok éppen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem… isten nyugtassa meg!… vízibetegségben halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem, s mindent megértettem. Menj el, jöjj ide, adj vizet, amit csak akart, én mindent megtettem… – és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.
– Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni? – mondá a szakács felindulva.
– Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást – válaszolt emez mindig hevesebben – , mint hogy mikor a fiskálist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte, és azt oly tisztán s érthetően, hogy valamennyien hallottuk… s erre, ha kell, megesküszöm.
– Jól van, jól – mondá a szakács rosszkedvűen – , ki tudja, mit akart mondani?
– Én nem tudom – folytatá az előbbi még mindig neheztelve – , csak azt mondom, hogy a fiskális mindig Tengelyit nevezte… s ezt fogom mondani a végső ítéletig.
– Majd a szolgabíró ki fogja sütni, azért jótállok – mondá a szakács – , s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom, s hogy a gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a szobát, s küldjünk a szolgabíróért s esküdt emberekért… Régi időből tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyúlni nem szabad.
S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben magányosan hagyatott.