– Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva – válaszolt Ákos nyugodtan. – Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet kielégíthetné.
– S ismered-e a világot?… S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmúlt? – folytatá az alispán élénken. – Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; ami még hibáznék, azt ifjú képzetünk pótolja… s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat kis tükrök— vagy üveggyöngyökért odaadják, ifjú korunkban egész birtokunkat egypár töredékeny örömért odavetjük, oka egyedül az, mert e múló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem ismerünk, melyek csak később támadnak, de melyeknek kielégítése szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív szeretetébe helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak tisztelete— vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.
Ákos mosolyogva rázá fejét.
– Ne rázd fejedet – szóla Réty tovább – , az idő jőni fog nálad is, mint mindenikünknél. Nemes jellemű ifjú vagy, távol minden önzéstől s haszonvágytól, jól tudom, de végre, ember, s nem tagadhatja meg senki közös természetünket. Valamint testi úgy lelki tulajdonaikra nézve, azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetreméltónak látszik, míg mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, melyek különböző formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle egyenlőn megvan a legszebb s legrútabb arcnak: úgy azon főhajlamokat, melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk találni mindenütt. Higgy, fiam, apádnak, az idő el fog jőni, hol a kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb állván annyira föléd emelkedtek – átkozni fogod balgatagságodat, mellyel magadat e pályáról kizártad.
– De ha úgy volna is – szólt Ákos, kit apja szavai nem győztek meg, de kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, mellyel azok mondattak – , ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki áll jót, hogy azt, bár mindenben tanácsait követném, ki fogom elégíthetni? S e Tantalus almák, melyek felé annyian nyújtják kezeiket, kinek elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után anélkül, hogy élete végén azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva kielégítetlenül nem szállt volna sírjába?
– Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen célt tűztek ki magoknak – válaszolt az alispán.
– De ha én azok közé tartoznám? – szóla közbe Ákos. – Eddig nagyravágyás nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem felébred, a cél, melyet magamnak kitűzök, olyan leend, melyet milliók közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni, nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kiktől ismertetem, büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva, hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el… ez nem azon cél, mi után valaha vágyódni tudnék… s tűzhetnék-e ki mást?
– Miért ne? – válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia keserű szavaival önhelyze¬tére céloz, örült a fordulatnak, melyet a beszélgetés vett – ily fiatal emberből, mint te, minden lehet e világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polcra törekszünk, nem kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az út, hogy ott kezdhesd, hol mások végzik? Három év múlva lelépek, s helyemet neked adom által. Ismered helyzetemet, s tudod, hogy oly valamit ígérek, mit teljesíteni hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbíróvá, ha iparkodol.
– De, kedves apám – szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást, mely midőn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult – , ha az életpálya, melyet előmbe tűzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok, ha csakugyan kedvet érzenék magamban, miután pár évig bizonyos úton haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem juthatok, általtérni más— , éppen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy hozzájok jöjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek, s magok mennek a hegyhez: ugyan, miként akadályozhat Vilma célom elérésében?
– Fiam – szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett – , hát elfelejted, hol élsz? Nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz? A személyes érdem… zérus, mely értékedet tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted; anélkül… semmi. Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?
– Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?
– Igen – válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensőbb gondolatait kitárta, – ha az, kit választál, nem éppen Vilma, nem egy falusi jegyző leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem bánom, én nem ragaszkodom családi előítéletekhez, s jól tudom, hogy a vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak még annyiban becsültetnek, amennyiben osztálykövetelésnél bizonyságul használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked vagyon kell, fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha megváltoztathat¬nám, mindkét ágat illetik. Ha nőd semmit sem hoz házadhoz, csak annak felét fogod bírni, mit most én bírok, és…
– Kedves apám – szakítá félbe Ákos a szólót – , ne folytassuk e beszélgetést, mely mindket-tőnknek csak kellemetlen lehet, s mely szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Ha csak szívemről volna a szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, feltételem változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen tegyem.
– Gondold meg, fiam – szólt Réty, kérő hangon – , mennyit fáradtunk boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polcra emeljük, s te egyszerre egy félszázadnak fáradságait fel akarod áldozni szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre feldúlsz, mert nőm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem fognak, s anyád készebb elhagy¬ni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen házasságba beléegyezzen. Gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzőjével sógorságra akarna lépni? – S az érdemes alispán hihetőképp még sok dolgot hozott volna fel, melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtó fel nem nyílt, s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az egész beszélgetés más irányt vett.
Réty okoskodásai kétségen kívül éppoly kevéssé győzheték meg fiát, mint ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság állapotában egy szegény falusi jegyző leányát a taksonyi alispánságnál többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, mellyel ez szólt, melegebb vala, semhogy intései szívét egészen érintetlenül hagyhaták. Midőn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet mint közönségesen magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok előtt felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez asszony iránt, főképp mióta benne gonosztevőknek cimboráját látá, érezett.
– Hát szóltál Ákossal? – mondá férjéhez fordulva, éles hangon az alispánné – s mit mond?
– Szóltam – válaszolt a megszólított zavarodtan – , s Ákos azt mondja, hogy… azaz a jelen pillanatban… hogy…
– Hogy Vilmáról lemondani nem fog – vága szavába Ákos nyugodtan – , sem a jelen pillanatban, sem ezentúl.
– Majd meglátjuk – mondá Rétyné, bosszús tekintetet vetve a szólóra, – ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk…
– Ami nagysádat illeti – szólt Ákos oly hangon, melyből belső megindulását mindenki észreveheté – , sohasem számoltunk e megegyezésre; egyébiránt…
– Apád sem fog megegyezni – szakítá félbe indulattal az asszony – , férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.
– Nagysádnak igazsága van – folytatá Ákos mindig inkább megindulva – , de atyám szeretetét bírtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka megmásolhatatlan volna.
– Apádnak e szándéka megmásolhatatlan – szólt Rétyné mindig hevesebben – , nemde, férjem? – s midőn az alispán többször fejét hajtogatá – soha! soha! sem ő, sem én ez őrültséghez meggyőződésünket adni nem fogjuk.
– Ezen esetben – válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a szólóra – apám megegye-zése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat, melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra hely sem marad többé.
– És az úrfi ugyan hová megy – szólt a mostoha gúnyosan – , ha többé szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? – S az asszony kacagásra kényszeríté magát.
– Nem lesz szükséges – válaszolt a másik, kinek arcait felindulásában halotti sápadtság lepte el, s ki alig bírá leküzdeni az érzelmeket, melyek keblét tölték – , a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy belőle becsülettel eléljek. Ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy apám házát ekképp hagyjam el.
– Alávaló! háládatlan! kígyó! – kiáltott Rétyné, nem tartózthatva magát – szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan nemesemberhez menjek; nekem nem volt grácia, inkább én tiszteltem meg családotokat. Anyád jószágaira ne számolj, rossz fiú! nem vagy még huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.
– Ne méltóztassék megfeledkezni – válaszolt Ákos nyugodtan – , hogy két hónap múlva az leszek.
– És én mondom: nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi! – kiáltott az alispánné magánkívül. – Én nem tűröm, hogy rajtunk e gyalázat történjék. Ha másképp nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni, rossz fiú. Én nem fogom tűrni, hogy a név, melyet viselek, megmocskoltassék.
Ákosnak arcai lángba borultak, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.
– Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyző, hogy névtelen, vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.
– Nagysád! – kiálta Ákos.
– Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod előtt ringyód volt!
Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában mondott, Ákos, szenvedélye nem ismert többé határokat… félig magánkívül rohant mostohája ellen, s apja alig bírá visszatartani felemelt karját. – Hogy merted e szót kimondani, alávaló! – kiáltott félig magánkívül – zsiványok cimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki ha szólni akarnék, e megye tömlöcében haramják közt találnád helyedet?!
Ki e pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arcain, reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem tudom, az alispán – ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen elkövetett – mit tesz, ha Vándory éppen akkor a szobába nem lép s a kínos jelenetnek véget nem vet.
Midőn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá. Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát, és sírva fakadt.
Nem múlt egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden elmondá, midőn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele tudatá, hogy e házat – mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia – , s ámbár az öreg lelkész ígéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart egy órával tovább itt maradni. Röviden búcsút vett Etelkától, ki a történteket megtudva, bátyjához sietett… s Vándoryval még azon órában a lelkész lakához ment.
26
A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igazságtalanság-e, hogy a szerelem gyógyító hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, mely annyi kínok kútforrása lehet, szívünket egyszersmind a világ más csapásai ellen megedzi, midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk?… Nem tapasztalá a szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elűzve apai házától, megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk le… mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.
Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak az előbbi nap késő este érkezett haza s éppen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hírt vett. Olvasóim képzelhetik a fájdalmat mellyel magát a reménytől, hogy irományairól valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főképp, miután az, mit Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory szelíd biztatásai azonban félig-meddig megnyugtaták kedélyét, s egy majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott, eredménye az volt, hogy Tengelyi megígéré, miként részéről leánya választásának többé akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve barátját, Ákoshoz sietett, s őt magával hozá.
Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának jövőjét csak úgy biztosíthatja, ha az Ákos nejévé válik; vagy végre Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatatlan könyörgés-ként emelkedett apjához?… nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét… s midőn ez védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a múltért engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges szigorúságától reményleni lehetett.
– Végre – mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért (az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leírni szép olvasónéimra bízom, kik azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) – , végre – mondá – mit tegyünk? Szeretik egymást, s úgy látszik, maga a sors így akarta.
– Régen mondom – válaszolt Vándory mosolyogva – , csak nem akartad hinni… e két ember együvé való.
– Bár igazod legyen! én más véleményben voltam – szólt Tengelyi komolyan. – Ha a szabad-ságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük… s a szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz, melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló férjet kívántam, kívántam olyant, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors másképp akarta… s valamint meghiúsítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja… Vilmának híre, csak ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre… s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon… képtelenség volna e házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az elveimmel.
– Engedd meg, barátom – szóla fejét csóválva Vándory – , elveid egészen hibásak. Valakit vagyonaért tisztelni balgaság; de vajon az, ki valaki iránt csak birtokaért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e?… Az emberek becse önmagában fekszik.
– Kétségen kívül – vága közbe Tengelyi – , de vajon a tölgy, ha szűk üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely az erdő közepette hajtja ágait?… S a gyümölcsfa nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem hathatja át törzsét?… S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a természettől nyert hasonló csírák aszerint fejlődnek ki vagy vesznek el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?… Hidd el, barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mintha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek közé tartozik. – Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt, arcának derült kifejezése mutatja, mellyel leányát, kire a boldog szerelem minden bájait önté, Ákos mellett látá.
A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nemrégen feldúlta, most elárasztá minden örömeit lakói felett… s Erzsébet, férje meleg kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönnyező szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése neki e föld minden kincseinél többét ért.
Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.
Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanúi valánk, nejétől minden eddig történtek-nek titkába beleavattatott, s Macskaházytól a törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában. Rétyné azalatt hálószobájának pamlagán indulatos keservének engedé át magát.
– Hát ezért tettem mindent, ezért kockáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekképp bánjék velem? – így szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházy kezébe, kit utálok? Nem-e azért, hogy a család tekintetét neveljem, hogy neki, éppen neki, a semmirekellőnek dús birtokot szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak?… És most!… – Az indulatos asszony sírt haragjában. – Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmei¬met mindig oly céloknak áldoztam fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet bírta, nem bírt egyebet, s én érzém, hogy szívem azon nyugodt szerencsénél többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai által oly helyre emelkedhettem, hol magamat jól fogom érezni… s ím, tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról, s más alapra kezdém építeni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez? nem véremből származnak, nem az enyimek; de végre azon nevet viselik, melyet én… s bármint utálják mostohájokat, az állást, melyre emelkedhetnek, én megosztom. Velek emelkedek én is. Éltem új irányt vett. Minden fáradozásom ide célzott.... s most minden megsemmisül, minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát szereti… Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent odavet egy jegyzőleányért… s én még bosszút sem állhatok érte!
Rétyné újra s újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetetlenségének érzete sújtá le s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyűlölt, mert meg nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.
Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó megnyílt, s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről kérdezősködött.
– Az alispán úr igen fel van gerjedve – mondá az ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné a dolog szokatlansága miatt nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor őnagysága előtt csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. – Nem képzelheti, nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett. Nem is csuda, a dolog főbejáró… s persze az ő állásában…
Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének feltűnt. – Ön ma különös kedvben van – szakítá félbe a szólót, – különös jókedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.
– Én látok, édes nagysám – mondá a másik vígan – , ha az ember hosszú ideig valami után fáradt s végre céljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jókedvben.
– Igen, de mi elértük-e célunkat? – válaszolt az alispánné sóhajtva. – Viola ismét szabadságban van, s ránk nagy gyanú nehezedik.
– Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen – , mintha Viola szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s azt hiszi nagysád, a zsivány, csak hogy Rétyné őnagysága s szegény magam ellen oly dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém, mellyel kár magunkat kínozni, mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.
– Oh, ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! – viszonzá az alispánné – neki biztos hírei lehetnek.
– Tréfa! – szólt a másik – tréfa, mondom… Ákosnak biztos hírei? kérdem, honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s haragjában elmondta, éppúgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha rosszul súrolt, boszorkánynak nevez, anélkül, hogy egy percig azt hinné, hogy seprőn a Szent Gellért hegyére táncolni száll. A jó hír olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból él, sőt, ha egy kis ügyességgel bír, háromszor annyit kap hitelre, mint tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.
– Ön ma rendkívül jó kedvben van, s mindent rózsaszínekben lát – mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyítani szokott.
– Miként is ne? – szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi – mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom pillanatját elérte. Szegény ember hogyne örülne!
– Nem értem önt – mondá Rétyné, midőn szemeit a szólóra mereszté.
– Dehogynem érti, édes nagysám! – válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá – már hogy tréfálhat szegény szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory írásait kezembe keríthetem, hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inskripció ígérve?… Egypár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztújítási konferencia tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben voltunk…
– Tudom, tudom – szakítá félbe a szólót Rétyné.
– És akkor – folytatá emez – mik voltak nagysád szavai?… Édes Macskaházym, aznap, melyen az átkozott írásokat kezébe keríti, együtt elmegyünk a káptalanhoz… Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak, melyek által örök hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyez-ve keblemben, és…
– Minek hozza fel ön ez ígéretet? – vága szavába türelmetlenül az alispánné – vagy talán kételkedik szavamban?
– Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva Macskaházy – éppen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy ígéretét teljesíteni akarja… s éppen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inskripcionális levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek említése szükséges, szerénységem…
– Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inskripciót szerezte, különösen elsoroltassanak. – S Rétyné keserűen nevetett. – Ne féljen, gondom lesz reá, a kívánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie.
– Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sóhajtva – az ember halandó, és…
– Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem?… – mondá Rétyné, ki Macskaházy szemtelen tolakodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.
– Isten mentsen meg – szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd – , hogy leghívebb szolgáját ily csapás érje!… de végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád házánál ez ígért kegyes ajándékán kívül semmit nem szereztem, miként kockáztassam mindenemet?
Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná nevelni a gyanút, ha az inskripció, mely titokban nem maradhat, éppen e pillanatban adatik ki.
– Várjunk még egy ideig – tevé az alispánné a lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, míg a most támadt zaj egy kissé elhallgatott… s becsületszavamra ígérem még egyszer, a jutalomra számolhat.
– Már kérdem én – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné kezeit – , van-e ily asszony széles e hazában, mint az én főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! ritkállom az ügyvédet, ki ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inskripció a jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne… s magam is azért jöttem tulajdonképpen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szíve szintoly nagylelkűen jutalmazhatja szolgálataimat, s minden a legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerű – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési időszakokkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután…
– Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve – ötvenezer forint pengő!
– Soha nem szóltam komolyabban – válaszolt a másik szelíden – , által méltóztatik látni, hogy…
– De hisz ez az ígért inskripciónál háromszor több! – szakítá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.
– Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük – viszonzá a másik kis gondolkozás után, midőn szinte felkelt – , úgy fog kiütni; de amint mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magamat… s nevem is mennyire kompromittáltatott Viola vallomása által. Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárlani, pedig az nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem, az egésznek összefüggését igen jól ismeri… csak igazságos tehát, hogy…
– S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesíteni fogom? – mondá Rétyné a legnagyobb haraggal – hogy oly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, s vagyonunk adóságokkal fogjuk terhelni?
– Meg vagyok győződve – válaszolt a megszólított nyugodtan – , ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsessége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, vele született nagylelkűségénél fogva…
– Soha! soha! – szakítá félbe Rétyné – erre ne számoljon. Ugye, Macskaházy uram? hát most ismerkedünk meg egymással, most tűnik ki azon buzgóság, melynél fogva szívén csak családom java fekszik!
– Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség – mondá szokott éles hangján az előbbi – , s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, amint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.
– Ajánlatát? alávaló szemtelen! – kiáltott Rétyné mérgesen – szeretném látni, ki kényszerít-hetne?… Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak ígéretemet is teljesíteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelkűségemtől függ; főképp, miután a feltétel, mely alatt az inskripciót megígértem, ön által nem is teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy tőlem pénzt csikarjon, mindent, mit elégetésükről beszélt, csak hazudta.
– Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja – mondá az ügyvéd gúnyoló hangon – , s igen természetesnek tartom, hogy úgy van… köztünk, amint látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak, s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.
Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten, bámulat— s ijedségében állt Macskaházy előtt s remegő hangon kérdé: – Nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?
– Emlékezem – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan – , sőt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem! legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.
– De miért nem adta kezembe? – mondá az alispánné remegő hangon, melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.
– Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kacagva – , s nagysád azt most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész éltemet e család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre célirányosabb, ha magamat bolondnak tartani nem hagyom senki által!
– Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt? – mondá az alispánné, mosolygásra kényszerítve magát. – Az írások ön kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.
– Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! – válaszolt a másik nyugodtan. – Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül felszámolhatatlan becsűek.