Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak következését leírnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabíróhoz mérve? s hol találni szavakat azon indulat leírására, mely mint tudva van, nem haszontalan kardok kivonásában, hanem fenntarthatlan szóárban mutatkozik?
– Ez gazság – kiáltott Nyúzó.
– Infámia – mondá Zátonyi.
– Kövesse meg magát – rikácsolt Macskaházy.
Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arcain észrevehetni, haraggal monda valamit a zaj között.
– Tekintetes táblabíró urak! – mondá végre Völgyesy, miután nem kis erőködés után szóhoz jöhetett – , én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagya-rázzam.
– Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? – kiáltott Zátonyi mindig mérgesebben – azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki bírákat dehonesztál, infámis; az úr infámis.
– Igen – szólt közbe a báró – , infámisnak deklaráljuk.
– Statáriális úton? – vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.
– Statáriális úton vagy másképp, az nekem mindegy – folytatá az előbbi – , aki bíró vagy törvényszék ellen így beszél, az infámis, benn áll a corpus jurisban, nincs kétség, éspedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonesztálni, szörnyűség!
– Est ad horripilationem! – kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános borzadás, melyet minden jelenlévők, volt jegyzőjök merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásun-kat nem tartottuk méltónak. – Völgyesy, ki e két – honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, mellyel mindenki ellene fellépett. Az infámiávali fenyegetések azonban, úgy látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.
– Mondjanak ki reám törvényes infámiát statáriális úton, ha úgy tetszik – szóla megindulás nélkül – , de engedjék meg hogy nem azoknak kedveért, kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak: hanem azon mély tiszteletnél fogva, mellyel elnökünk iránt viseltetem…
– Captatio benevolentiae! – kiáltott közbe Zátonyi – tisztelt elnökünk nem szorult ilyenre ily emberektől…
– A teins törvényszéket figyelmetessé tegyem – folytatá amaz.
– A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége – lármázott közbe a báró.
– Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.
– Mi a manó! bírót feleletre vonni? hallatlan! – mondá Sóskuty.
Zátonyi, burnótszelencéjébe nyúlva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.
– Halljuk, halljuk! – szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.
Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy a rögtönítélő törvényszék, csak amennyiben magát szigorúan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; márpedig ezek szerint a jelen eset nem tartozik hatásköréhez.
– Ez szép ignorancia – mondá Zátonyi megvetőleg – , azonban mai időben fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statárium alá való rab nem volt.
– Igen, de a többi környülállások? – szólt közbe az ifjú ügyész.
– Szörnyű tudatlanság! – mondá a táblabíró mindig fentebb hangon – talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi írásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem húszéves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramja-csoport vezérei és cimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? – Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelencéjével, melyet minden egyes kérdésnél markához csapott, mintegy magának tapsolt.
Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.
– Három nap alatt? – válaszolt Zátonyi nevetve – majd meglátjuk, három nap alatt húsz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendőinket, ha az úr impertinens kapcáskodásaival nem zavar.
– S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos vádak…
– Ez nem tartozik a dologhoz – szakítá félbe a szólót Sóskuty – , az irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.
– Méltóságos uram! – szóla Völgyesy bámulva.
– Őméltóságának teljesen igaza van – szólt Zátonyi – , mindazon badar beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene jegyezni.
– De az irományok kiegészítése? – vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.
– Haszontalan formaság – válaszolt a táblabíró – , s itt az utasítás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll: hogy e törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő formaságok mellőztével ítél.
– Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk tetszik – ismételte a báró méltósággal.
– Hogy a tekintetes urak a rabot felakasztathatják! – kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve – az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha bírói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erőszaknál nem látandok, az szinte igaz.
– Micsoda? – kiáltott három hang egyszerre.
– A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a bírói helyek betöltésére kívántatnak.
– Ez sok, ez már mégis sok! – kiáltott Zátonyi felugorva székéről – nem vagyunk-e táblabírák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?
– S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyílt ítéletű férfiak? – folytatá a báró.
– Ki vele! ki vele! – harsogott Nyúzó.
– Akciót! – kiáltott Sóskuty.
Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra nézve, hogy meggyőző-dése szerint a bíróban részrehajlatlanság is szükséges.
– Bliktri! – harsogott Zátonyi – erről nem áll semmi az instrukcióban.
– Igen, és ha volna – folytatá körülhadarázva kezeivel Sóskuty – , ki vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?
– Valóban, kíváncsi volnék – mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre függesztve, Macskaházy – , a teins úr mily módon fogja bebizonyítani részrehajlásunkat.
– E kíváncsiságot kielégíthetem – válaszolt, haragja mellett is legalább külsőleg nyugodtabban a megszólított. – Mi önt illeti, miután azon egy módot, mellyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának fenntartani nem akarja: valószínűleg látszik, hogy a vádnak a vádlóval egyszerrei megsemmisítése érdekében fekszik. A főbíró úrra nézve, mi a részrehajlást illeti, kétség nem lehet: Nyúzó úr, bírói székén, mint hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.
– Alávalóság! gazság! impertinencia! ki vele! akció! – kiáltatott mindenfelől.
– Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik – szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát – , s öt közül az egyikre nézve valószínű, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.
A lárma elnyomta az ügyész szavát. – Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam! – kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magánkívüli haragjában – legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.
– Alávaló denunciáns! Nem ismeri az 1805-i törvényeket! gyalázatos! – s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbíró hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyőzék, hogy minden további szólás haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó, felugorva, gallérjához nyúlt: – Ki veled, púpos hátú! – kiáltott dühösen.
– Ezért számolni fogunk – mondá Völgyesy, kalapját feltéve, s égő arcokkal hagyá el a szobát.
A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott, támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára. A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között, részint a tanúkkal, vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb bírák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben volt: ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nemegyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: – Ej, az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy éppen ilyenkor kellett kezeik közé kerülnie! – A többiek vegyületlen gyönyörűséggel hallgaták a zajt, mely által az ítélőszék sajátszerűleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs; valamint a legerősebb méreg – a kéksavany – elveszti erejét, ha a nap sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tiszttartói lak folyosóján összegyűlve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a gyönyörűség, mely minden arcon e nyerseségek hallásánál elterjedett, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely mindenikünket eltölti, ha azt, mit régen szívén hord, másvalaki által kimondva hallhatja.
Csak Viola nem osztá, mint látszott, ez általános érdeket. A folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között, elmerülve egy tárgynak látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje, egyik gyermekével karján, s mellette kisfia állt, és a zsivány előtt eltűnt minden egyéb.
A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták, megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni szándékát.
Mind hasztalan, a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett: a vasvillákkal felállított parasztok egyike mellett foglalt helyet. – Viola látta mindezt, látta a kegyetlen módot, mellyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a fájdalmat, mely e kedves teremtés arcain elterült, az erőlködést, mellyel könnyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez szorítva kedvesét, a szívnek dobogását érezheti, melynek szeretetét ez egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s mégis elválasztva tőle.
Valami oly mondhatlanul keserves vala e két ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.
Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyílt, s Völgyesy a folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására hívatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá, nejével együtt lehet. – Vége van? – kérdezé a kijövőt.
– Még nincs – mondá emez halkabban.
– S a teins úr elmegy?
– Nincs szavazatom – felelt az ügyész sóhajtva – , nem lehetek semmi hasznára.
– Tudtam – mondá Viola, s arcain keserű mosolygás lejte át – , isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény feleségemet ide eresszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek nincsen szívök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egypár óra múlva halál fia, mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szíve valamivel kevesebbet fáj?
– Meglesz kívánata – válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.
A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanúi voltak, midőn a szerencsétlen nő gyermekei-vel leláncolt férjéhez jött, nem fogom leírni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kisfia, sírva, apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve megszorítá a másikat, s a rab halvány arcain nehéz könnyek peregtek le: a nézők között alig maradt egy szem szárazan.
Benn a szobában a táblabírák nemes indignációja azalatt lecsillapult. Macskaházy az írásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó fogai között dörmögve szidá Völgyesy szemtelenségét, a többiek közönyös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jókedvűen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé lőn.
Csak még a rab vallomásának aláírása kívántatott. Viola behívatván, midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, melyeket ma Tengelyi írásairól a törvényszék elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a kérdés, vajon e vallomásban foglaltakat valóknak állítja-e? s hogy minden egyebet, amit mondott, s ami nem e tárgyhoz tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni: nehézség nélkül írta oda nevét.
A per készen vala ítéletre, s Zátonyi nagyot ásítva ajánlá körül szelencéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statáriumnál nem volt még; a báró talán huszadszor nézve óráját, a törvényszéket figyelmessé tevé, hogy három óra múlt, a hosszú koplalástól már feje is megfájult, s hogy sietniök kell.
Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a perből kivilágosodott tényeket, azzal végzé előadását, hogy ez esetben a halálos ítéletről kétség nem lehet. Ugyanezt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve megjegyzé, hogy e perben érzelgő asszony sem mondhatna mást. A báró udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztja tisztelt bírótársainak annyi okokkal támogatott ítéletét. Csak Kislaky vala hátra még, s ki a jámbor öreget látá, amint székén körülfészkelődve a bírák egyikétől másikához fordult, s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került, s piros arcai talán évek óta először elhalványultak, s a papír, melyet ujjaival sodorgatott, reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.
Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószívű ember vala, egyike azon boldogok-nak, kik végzetök által nyugodt kedéllyel megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek, s kiknek, hogy akaratuk küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek, alkalmuk nem vala. Szeretve nejétől, ki reá, minthogy neki magának akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az ismerősöktől, cselédei— s jobbágyaitól, viszontszeretve mindenkit, csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült anélkül, hogy ez élet setét oldalaival megismerkedett volna; anélkül, hogy egyszer oly valamihez kellene magát határoznia, mi szíve érzelmével ellentétben állt; s most egyszerre az kívántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna bántani; rögtön halálos ítéletet mondjon ember felett!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetőképp egészen; mert nem valószínű, hogy Viola, ha később halálra ítéltetnék is, királyi kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már egyszer keresztülment. Egy emberélet kezében van. Egy szó, s felmentheti; egy szó, s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, ő lesz. – S másrészről bírói kötelessége, a közbátorság fenntartásának érdeke, melyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén, s nem tudá magát semmire határozni.
– De kérem alássan – mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját – , tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.
– Igazság – szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból – , már késő van, hagyjuk az ítéletet holnapra; ma a szerencsétlen exekúció úgysem történhetik meg.
– És miért nem? – kérdezé Zátonyi bámulva – nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, másképp holnap nem szánthatok.
– De a rabnak legalább is három órát kell adnunk – jegyzé meg az elnök – , s ötkor tökéletesen setét lesz, setétben pedig nem hajtathatjuk végre az ítéletet.
– Tisztelt elnökünknek igazsága van – vága közbe Sóskuty – , ma este tarokkozunk, úgyis még egy elfogott pagátultimóval a teins úrnak adósa vagyok. De nem látom által az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.
– Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a halálos ítéletnek kimondása csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztába magammal.
– Domine spectabilis – szólt Zátonyi összecsapva kezeit – , korában, s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt, nincs tisztában magával! Tizenöt statáriumnál voltam, s mindig első pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.
A többiek bámulva néztek egymásra, s Nyúzó alig tarthatá vissza magát, hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában, s sem felmentő, sem kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.
Macskaházy, ki célját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, újra nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét, s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet kimondása előtt hazamegy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy okoskodásainak ellentállni nem fog, s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szívén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.
– Reánk nézve – szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész – mindegy; ha a teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítélünk, a dolog közönyös, s én részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha teins úrnak legkisebb alkalmatlanságra volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.
Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá: hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad, s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az ítélet minőségére nézve józan emberek között kétség nem lehet, s Violának életét megmenteni valóságos polgári bűn volna.
Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a bírónak ítéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyzett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan, s bebizonyítá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett, s az: hogy ki a gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én, hány az ezerszer elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak, s senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szívet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és cimborái által állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a statáriális bíróságtóli félelem megszűnik; míg a jámbor öreg megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész életében cáfolhatlanoknak tartott, s melyeknek most is csak szíve mondott ellent: nehezen felsóhajtva kimondá a várt ítéletet.
– Isten látja lelkemet – szóla, szemeit éghez emelve – , nem tudom, mit adnék, ha ez embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.
Macskaházy mindjárt hozzáfogott az ítélet írásához; a többiek minden módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.
E pillanatban az ajtó megnyílt, s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a szobába.
A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a bírák együtt ültek, mióta Völgyesy elment, s a rab vallomását aláírta, támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrevétele, hogy bizonyosan most készítik az ítéletet: lelkét véghetlen aggodalommal tölték. – Csak bemehetnék – szóla egyszer-másszor szomszé-daihoz – , ha megkérem, lehetetlen, hogy elítéljék – , s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely megett élte felett határoznak. Végre nem tűrhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki éppen az ajtó mellett ült, s midőn senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.
– Irgalmat – kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva – , irgalmat, teins uram! ne öljék meg férjemet!
Kislaky, meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.
– Nem, nem – zokogá emez – , hadd térdepeljek itt, én és gyermekem. Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete – mondá, a kis Pistát maga mellé húzva – , oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.
– Kérem, ne öljék meg apámat – sírt a kis Pista.
– Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyúzó – a teins törvényszék nem öl senkit.
– Nem, isten mentse meg – szólt az asszony szelíden – , ne hallgassanak ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit beszél, szegény parasztgyerek, nincs nevelése: magam sem tudom, mit beszélek.
– Szegény asszony – mondá Kislaky – , a bírónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és…
– Nem is azt kérem, teins törvényszék – mondá Zsuzsi mindig térdelve – , hogy a büntetéstől felmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne öljék meg… istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higgyenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!
– Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiálta Nyúzó – szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj, férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.
– Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sóhajta Violáné, ki e szavaknál más gondolatra jött – istenem, mit beszélek! Sőt, Viola csak éppen halálát kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében; inkább meghalok, mint hogy tömlöcbe zárjanak.
Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent, s szemeiben könny ragyogott, Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.
– Ugye, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve Kislaky felgerjedését – mit neki a halál, egy perc s vége van; de nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?
Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár húsz évig tömlöcben marad.
– Nem, nem – mondá Zsuzsi – , a teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek gráciát ad, s ha nem is, legalább néha elmehetek tömlöcébe, megmutathatom gyermekeit, hogy nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát… Oh, csak zárják tömlöcbe, az egy egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!
– Két fertály négyre, az szörnyűség! – sóhajtott Sóskuty.
– Hagyjon békét kend – mondá Zátonyi, szelencéjéből szippantva – , késő, ítéletünket kimondtuk.
– Az ítéletet! a halálos ítéletet! – kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva felugrott.
– Itt van – szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papírra mutatva, melyet Macskaházy éppen beporzott.
– De ha rossz, ha hibás ítélet – szóla feszült hangon a nő – , ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.
– Ami megvan, az megvan – szólt Zátonyi – , ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.
– Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz – tevé hozzá a báró – , így holnapig maradhatunk itt.
– De kérem – mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva – , mi ez az ív papiros, hisz mást vehetnek, s arra mást írhatnak, s férjem élni fog.
– Majd bizony, nem eleget fáradtunk – enyelge Nyúzó – , Macskaházy úr kend kedvéért mindjárt újat ír.
– Nem kedvemért, egy ember életeért.
– Szegény asszony – szóla most Kislaky, szemeit törülve – , az ítéletet nem szabad megváltoz-tatnunk.
– Nem szabad? – kiálta Zsuzsi, szemeit éghez emelve.
– Lehetetlen – válaszolt Zátonyi nyugodtan, s a szegény asszony egy sikoltással földre dőlt…
– Hála istennek – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott, s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak – , ezen túlestünk volna.
– Elég üggyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam – mondá a másik.
– Denique, ha a praeses gyenge – jegyzé meg Sóskuty.
– Persze, mikor egy statáriális praeses ily asszonyi rimánkodásokon elpityeredik – szóla közbe Nyúzó, ki azalatt hozzájok jött – , gyávaság. Ha nem erőltetjük, ki tudja, elvégezzük-e ma?
– Négy óra múlt, fogadok, az egész ebéd oda van – sóhajtott Sóskuty – , pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.
Míg a táblabírák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. – Istenem! – mondá magában – ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért mondtam ki a halálos ítéletet?
Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem győződhetik, s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szívét borzadás tölti el!