A táblabírák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint, a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik, s a tanúk behívattak.
Miután olvasóim a viszonyt, melyben Cifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, regényíró létemre, kinek fő feladata a közönséget meglepni, azt kívánhatnám.
– Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú – mondá Zátonyi, midőn a tanúk visszavonultak, burnótszelencéjét körülnyújtva – , nincs kétség.
– Igazság – sóhajta Kislaky – , pedig megeskettettük, mikor a zsidó minden átkait elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.
Sóskuty, kinek mondásait a helyszűke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főképp Nathan és Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidóesküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három konzíliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést mondá ki, hogy a lehető legcélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.
A főbíró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú bírói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.
– Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem – szóla Völgyesy, ki, midőn látá, hogy Kislakyt kivéve a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondták a halálos ítéletet, még mielőtt őt meghallgatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent elkövetend. – Én éppen a bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főképp, ha a tanúk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.
– Ah, amice, ami sok, az sok – mondá Zátonyi fejét csóválva – , még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.
– Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek – sóhajtott Sóskuty – , de minden szóban, minden betűben megegyeznek, összebeszélésről szólni – szörnyűség. Denique prokátor.
– Mennyiben ez utolsó szavak sértésemre valának talán célozva – válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon, melynek hallásán amaz, ki éppen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott – , biztossá tehetem méltóságodat, hogy célja el nem éretett. A prókátori cím a legszebb s legocsmányabb lehet, amint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalábbis gyanús személynek tanúsága között létezik, bennem azon meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.
– Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr – mondá Kislaky nyugtalanul – , úgy talán inkább…
– Dehogy hiszi – mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát – , nekünk prókátorok¬nak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörűségünk van, ha a bírákat megakaszthatjuk.
– Teins Macskaházy úr csalódik – felelt Völgyesy – , a tárgy, melyről szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr… Cifra az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány…
– Kérem alássan – vága közbe Nyúzó – , Szentvilmosi János – mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven híni nem illik – jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva Viola cimboráitól elvált, s hogy az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.
– Jól van – folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben – , engedjük meg, de ezen Cifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hívják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt, s napjainak nagyobb részét a megye tömlöcébe tölté, mit vall? Vallja először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab cimborája lenni megszűnt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?
– Igazság; csalódol, Nyúzó barátom – mondá Kislaky – , ez nem lehet becsületes ember.
Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. – A második, mit a tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott, s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott, mint mondá, a többi sz.-vilmosi nemességgel tisztújításhoz készült? miként történt, hogy őt Tiszaréten senki nem látta? hogy, amint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségen kívül dolga lehetett, másképp éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.
– Gyanús, igen gyanús – mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelencéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Cifrát sem ártana vasra veretni.
– De hol marad akkor a két jólelkű tanú? – szóla Völgyesy diadalmasan.
– Igazság – válaszolt a táblabíró minden zavarodás nélkül – , a Cifra elleni inkvizíciót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.
– De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni? – mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.
– A teins úrnak nincs voksa – válaszolt szárazon Zátonyi – , mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a rabért küldhetnénk – folytatá, Kislakyhoz fordulva.
– De kérem a teins törvényszéket – szóla ismét az előbbi, látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért – , ha a tanúk minőségét nem vesszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja, s így nem tekinthetik két tanúnak.
– Két ember nem két tanú? – szóla Zátonyi – hallott-e ilyet a világ?
Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Cifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik előtte s utána történtek, minden egyes tényről csak egy tanú szól.
Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő – négy, egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabíráink matematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási szofizmát mondott, mely ha nem ily intelligenciájú társaság előtt mondatik el, a bírákat tévutakra vezetheté.
Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal kollégáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszti bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi bírákon nem volt oka kétkedni.
Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elé hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába. Liptákné, elhallgatva, hogy Violát aznap Tiszaréten látá, csak aziránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt s kinek hitvese atyafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius írásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.
– S ugyan kiről beszélte, hogy az írásokat el akarják rabolni? – kérdé Nyúzó gúnyosan.
– Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.
Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – Mese – szóla megvetőleg.
– Olyan igaz, mint hogy itt állok, teins uram – mondá az öregasszony, felemelve kezét – , megesküszöm reá, s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.
– És a nótáriusnak megmondta-e kend, amit Viola üzent? – kérdé ismét a főbíró.
Liptákné akadozott.
– Csak bátran, jó asszony – biztatá Kislaky nyájasan – , ne féljen semmit.
– Teins uram, megvallom – szólt Liptákné – , ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.
Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra. – Más mondanivalója kendnek nincs? – kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.
Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövést hallására a jegyző házához szaladt, s a gyilkost, ki a kapun puskájával éppen akkor ugrott keresztül, űzőbe vette, Cifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Cifra volt.
Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leírva a még egyszer behívottak által aláíratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészeréből.
– E két tanúbizonyság – mondá a várás alatt Nyúzó – , mint a teins törvényszék látja, épp annyit ér, hogy vele pipát gyújthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Cifrának nézheté.
– Igaz – mondá Kislaky.
– Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemelnek tekintetet – jegyzé meg Völgyesy – , legalább mi Cifra – vagy mint főbíró úr őt nevezni szereti – Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet követett, maga mint tanú áll elő más ellen.
– Ez is igaz – mondá az elnök.
– Tudják-e, mit – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű gondolat villant át – , akasztassuk fel mind a kettőt.
– Mit gondol, amice! – válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz – hisz a másik nem áll a statárium előtt.
– Ha oda állíttatik, ott áll – vágott közbe a másik, ki rögtönzött gondolatába, úgy látszék, belészeretett. – Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely cimborájára, ki éppen arra ment, megmutatja a szolgabírónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák, s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabíró a statáriális sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott fel.
Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.
– No, de lehetett is akkor lárma – mondá Sóskuty – , nem szerettem volna a főbíró bőrében lenni.
– Lárma… igen – válaszolt a táblabíró még mindig mosolyogva – , egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protekciót; a szolgabírót kiszidták, azt hiszem, talán kasszálták is volna, ha nem rezignál, egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.
– Valóságos gyilkolás – mondá Völgyesy – , szörnyűség!
– Amice – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre – , denique nincs még praxisa; tudok én statáriumokról még szebb históriákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.
Most az ajtó megnyílt, s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.
A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett. Kislakynak szívét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott még akkor is, ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért: Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egypár óra múlva az élők sorából kilép, nem mert isten rendelé, de mert embertársai akarták – mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csíráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánccsörgést hallá, s Sóskutynak arcán, ki a híres zsiványt nem látta még, épp annyi kíváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő előttök megjelent; csak Zátonyi kínálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelencéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt csak távolról érdekelné.
– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár! – így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva – no, most kit akasztunk fel?
Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbíróra; ez midőn feléje fordult, nevetve folytatá: – A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősek vagyunk. Ugyebár, Viola? – tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva – régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megígérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugyebár?
– Az nem igaz, teins uram – szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jólesett a főbíró rikácsoló szavai után – , ha a teins úrnak bosszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem ígértem meg soha.
– Tudjuk, tudjuk – gúnyolódék a főbíró – , most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna ígéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és most kinek volt igaza?
– Hogy végem van, azt jól tudom – mondá Viola, sötét szemét a főbíróra szegezve – , rajtam nem segít senki, és halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.
Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a bírák egyike között halálos ellenségeskedés levén, más bíróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.
Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: – Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a főbíró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higgyék el a teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekeim, én nem vártam volna máig, s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.
– Hogy vallhat meg kend valamit – szólt Völgyesy meghatva – , ha nem tudja, miről vádoltatik? Ím, igazságos bírái előtt áll, szóljon úgy, mint istenéhez szólna, nyíltan s igazán, a bírószék még nem törte el a pálcát feje fölött.
– Köszönöm teins uram jóindulatát – mondá a rab – , de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kíméljenek meg a kérdésekkel.
– Ha makacsul vallani nem akar – mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn – , kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket, s ha nem felel, úgy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.
– Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy – elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbíró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szívesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend – folytatá Violához fordulva – , élete ezen urak kezében van, kik érte csak isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyíltan, nincs semmi mit védelmére mondhatna?
Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra; Zátonyi ásítozott.
– Én nem mondok semmit védelmemre – válaszolt a rab.
– Gondolja meg jól – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon – , lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elő.
– Az instrukció hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot ígéretekkel vallomásra biztatni nem szabad – szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arcát – , figyelmessé teszem tisztelt jegyző urunkat erre.
Völgyesy anélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.
– Tekintetes uraim! – szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott – isten áldja meg a kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan istenem előtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas ítéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram – tevé kis hallgatás után hozzá – , ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből lettem zsivánnyá? hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak éppen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivevén, midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem bántottam: kevesebbé fogok-e büntettetni? Amit cimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.
– Mindez a bíró ítéletére nagy befolyással lehet – mondá Völgyesy – ; hogy volt az, amit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsivánnyá?
– Kérdezze a teins úr a főbírót – mondá, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elől ez szemeit elvoná – , ő meg fogja mondani, miért lettem zsivánnyá. – S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének történetét.
– Mind szóról szóra igaz – sóhajta Kislaky – , Tiszarétre jöttem másnap, s az alispán úr maga beszélte.
– Nihil ad rem – jegyzé meg Zátonyi. – Völgyesy érzelmeit nem fogom leírni.
– De mit használ mindez? – folytatá a rab, kinek halvány arcai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult – mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tűrni a pálcáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy éppen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajúdásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy mertem szeretni feleségemet, hogy merészeltem ellentállani, mikor a szolgabíró parancsolta, hogy lehúzzanak? ugye, teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, akinek tetszik; itt vagyok, teins urak, akasszanak fel.
– Meg is lesz – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű volt a hang, mellyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.
– Látja a teins úr – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban – , hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.
Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá:
– Midőn az égő kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlőtte magát, s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.
– Tehát a rablást elismered? – vága közbe Zátonyi.
– Nem ismerem el. Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok – válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve – , de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az írások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.
– Mese – dörmögött Nyúzó.
– Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! – válaszolt a rab, reá függesztve szemeit. – Mikor az égő házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki, s csak az írásokat tartottam magam előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Sz.-Vilmos felé hurcoltak. Mindjárt kérdezősködtem az írások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a főbírón s Macskaházy úron kívül közelembe nem volt, s a főbíró úr egészen eltagadja, hogy írásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a főbíró úrnak megparancsolni, hogy az írásokat adja által.
– Vigyen el engem mindjárt az ördög – szóla Nyúzó haraggal – , ha csak egy darab írást láttam.
– Teins uram – szóla Viola érzékenyen – , lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az írásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekeimet fogadta fel legnagyobb ínségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen írásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat…
– Semmirevaló, gazember! – kiáltott Nyúzó, felugorva székéről – hogy mersz ilyeneket rám fogni? Ez alávalóság, én szatiszfakciót kérek a teins törvényszéktől.
– A teins törvényszék kezeiben vagyok – mondá a rab felgerjedve – , verhetnek, kínozhatnak, nekem mindegy, csak az írásokat adják vissza.
– Bizonyosan kabala – súgott Macskaházy Zátonyinak. – Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.
– Persze – válaszolt a másik, fejét hajtogatva.
– Azt csak nem fogod mondani! – kiáltott Nyúzó még dühösebben – , hogy az irományokat én loptam el?
– Én csak azt mondom, hogy az írásokat kihoztam magammal – válaszolt Viola – , hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a főbíró s teins Macskaházy úr hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint ahogy igazat mondok.
– Különös, nagyon különös – mormogá Kislaky.
– Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni – mondá Nyúzó ellökve székét – , hogy színe előtt közbíráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék?
– Ami sok, sok – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztve mérges tekintetét – , ha nem veszed vissza azonnal, amit mondtál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád, majd akkor másképp szólsz.
Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy amit mondott, ismételni fogja végső leheletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna ítéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabíró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés éppen úgy tiltatnak, mint kegyelemígéretek.
Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé: hogy az instrukciónak ily módoni magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamaraz-hatná, sőt megverhetné anélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne; a rab talán mégsem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesi minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denuncián-sokról mormogott valamit, s a dolog abbahagyatott.
E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arcának kifejezéséből vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.
– A tekintetes törvényszék meg fogja engedni – szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt, s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiskális csupa becsület, noha más országokban, hol a “becsület” szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más ítéletre találna – , hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdéseket intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?
– Én nem – mondá Viola – , annyira el voltam vakulva a füsttől s a lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a hajdúk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak ott, és én éreztem, hogy valaki az írásokat kiragadja kezemből.
– S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? – kérdé Macskaházy tovább.
– Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.
– S hogy hozta kend ki írásait?
– Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék kendőbe voltak takarva.
– Ez az ember igazat mond – szóla Macskaházy mosolyogva a törvényszékhez – , legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, mellyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De – tevé hozzá nevetve, s a rabhoz fordult – ha azt hiszed, hogy írásokat hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a tekintetes főbíró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.
Nyúzó kiment.
– A kendőben nem volt más, mint írásaim – mondá a rab, kinek arcain Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra tevé s belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérneműt vevének ki, leírhatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi írásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani, hogy az írások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen tagadják, hogy tőle valamit kezökhez vettek, annyi jelenlevők között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva, hogy a kunyhóból valamit hozott magával, erről bizonyságot tehete – így mily eszköze maradt, mivel e két embernek alávalóságát bebizonyít-hatá? Ő, a zsivány, két ember ellen, ki mint bíró felette ítélni fog!
– A tekintetes törvényszék látja – szólt Macskaházy a legnagyobb részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott – , hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a bíróságot ámítani. Én meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi írásai nála voltak, az is hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de amint elébb mondá, a füst s láng egészen elvakíták szemeit, s az írások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes.
– Persze – szóla közbe Sóskuty – , ily környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a kassza mind porrá égett. Mikor a vizitáció jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papírhamut találtak.
– Tekintetes törvényszék – szólt végre Viola.
– Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindig nyájasan – azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi, törvénytudók, “ignorantia invincibilis”-nek nevezünk.
– Igen, igen – jegyzé meg Sóskuty – , a remedium juridiciumoknak egyike.
– Tekintetes törvényszék – szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésében – , én szegény elítélt gonosztevő vagyok, s a teins főbíró és Macskaházy úr hatalmas urak, azt tudom; de én istenem előtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen isten gyermekeimben tizedíziglen, ha ebben a kendőben nem voltak írásaim.
– Hisz mondtam a teins törvényszéknek – szóla Macskaházy mindig nyájasan – , ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott – tevé hozzá a rabhoz fordulva – , nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a teins főbíró úrnak vagy nekem, hogy Tengelyi írásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e kendőt s a fehér ruháit?
– Igen – szóla Sóskuty – , mi oka lehetne erre a teins uraknak? lehet-e ezt csak feltenni is?
Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néze maga elébe; végre felemelve fejét kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé:
– Kötözve vagyok – szóla – , s a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.
A hajdúk kiküldettek.
Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve, ekképp szólt: – Amit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e dolgokról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak, s halálom után a földesuraság talán gráciával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr írásainak eltitkolására, csak azt mondom; hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőképp legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kelletett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.