22
Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, mikkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, mikben hiúságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, mik által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, miszerint rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kívül csak a legnagyobb éhség bírhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy ami hiúságunk kielégítését illeti, mívelt országokban mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. – A dolgoknak ezen állásában a természet fő jótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiúságát olyképp alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak mondhatnánk, s a hiúsági étvágyban ezekkel azokat hasonlíthatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növényemésztők, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan cím, jel, vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje a hús— és növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kíván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek, s a természet a hiúságnak gyomraink felett még azon nagy elsőséget adá, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk, vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.
Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség nyújt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást velök nem pótolhatjuk még), hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a megzavart súlyegyen helyreállítását tettnek, ha csak szólunk?), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét bírjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat fölülmúlja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által amiatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbé tagadhatatlannak annál, mellyel Anglia a pamutszövetekben bír, s mely szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.
Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne. Máshol egész életedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kívánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül s indítványt téssz, hogy tíz krajcárra szállíttassék le, elérheted e célt. Ez az, mi által, mint Angliában a pennykiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokráciához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institúcióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttök senki magát emiatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti, s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatlanok. Valamint sok férfi, a szentírás azon parancsára nézve, hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel bírnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucskormány alatt élnek, csak hogy az ingatag, melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.
De ha a népszerűségről – bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme – hallgatok is, nem bír-e hazánk a táblabírói institúcióban számnélküli hiúságok kielégítésére oly eszközt, minővel Európa népei között egy sem büszkélkedhetik? E nem szűnő forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangélium öt cipója— s hét halának, melyből ezerek jóllaknak, s ahelyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kínáltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindig azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami címre tehet szert – Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irigyelhető helyzetbe állítja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi kaszinót s egyéb egyesületet, melynek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.
Olvasóim talán kérdeni fogják: miért írom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam; miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ezen érdemeiért a tiszaréti járás rögtönítélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelíd öreg kegyetlen hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztülment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs – még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, főképp, ha az, mint a kislaki járás vérbírósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van anélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.
Kislakon, hová Viola elfogatásának híre másnap virradóra eljutott – mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönítélő törvényszék elfogadására s a rab őrzése— s kivégzésére szükséges előkészületeket tegye meg – , rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nemegyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, ma jókor reggel felhúzta legszebb, ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta.
– Aztán csak hogy minden kommoditás meglegyen – mondá az elsőhöz fordulva – , s főképp az akasztófára vigyázzon kend – szóla folytatólag a másikhoz – , szedje össze eszét, hogy jó magas s főképp erős legyen. Az urakról gondoskodva van – szólt ismét megfordulva az ispánhoz – , maga csak arra vigyázzon, hogy a pandúrok s cselédek is megkapják a magokét. Kend cöveket ver be itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vízipuskát készen kell tartani. – S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt, s homloka izzadságát törölve felsóhajtott: – Ej, be sok dolga van az embernek! – mire két társa helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.
De még nagyobb zavart okozott e hír magában Kislaky házában. – Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat tanúsíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statárium, mi által ő a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bőven pótolá. Ránézve e nappal új epocha nyílt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatá, mint eddig a nagy jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, s midőn tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni, s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna.
– De hát miért jőnek éppen hozzánk? – mondá a legnagyobb fölgerjedésben – nem elég nagy-e a vármegye, hogy éppen itt szemem előtt kell felakasztani zsiványaikat?
– Nagysád elfelejti – válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna – , hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispánja, a tiszaréti járásban a rögtönítélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy kívánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés, és…
– Köszönöm a gráciát – vága közbe földesasszonya – , ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.
– Nagysád tévedésben van – jegyzé meg a vastag tiszt – , sőt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás s gyújtogatás; arra felakasztanak kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek. Csak akasszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.
– De hisz minket a zsiványok most sem bántottak – mondá Kislakyné.
– Igen – válaszolt a tiszttartó – , de csak látná nagysád a gulyás számadását, amit megettek, felér egy becsületes rablással.
– Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. – S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkívüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismétlé, s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket – amelyik éppen elébb érkezik; míg a kapu előtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendő dolgokat.
Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Sz.-Vilmoshoz, és Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hírt véve hivatalos társát fölkereste, az elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a háziúr s a bírák, kik Porvárról jöttek.
Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabíró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s úrbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg, részint, mert a törvényszéknek jegyzőre volt szüksége, s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel bírt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. – Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, egy ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így épp ott, hol legtöbb egyezséget várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgai¬ban járatos, főképp a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitűnőleg bírván, mindennek a lehetőségig célszerű elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenceket választanak magoknak, s azokat, mi kegyencekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.
Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony, gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány, beteges arc, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek sorába helyhezék őt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főképp azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyhezé őt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irigyelhetne, nem lát. – Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember mindamellett; – mi alatt mindenki púpos hátát érté – s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabíró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.
Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornácon vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a törvényszék tagjait látva meggyőződött, hogy közöttük egy sincs, kinek túlzó filantropiájától félnie lehetne.
A háziasszony, ki a kocsikat hallva szinte a tornácra jött, vendégeit a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hívá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak – elmellőztetett.
– Hiszen ma már úgysem végezhetünk – jegyzé meg Kislaky szerényen.
– Ugyan kérem, domine spectabilis, miért nem? – kérdé a vastag táblabíró. – Méltóztassék meggondolni, míg a delinkvens exequálva nincs, a statáriális sedrianak együtt kell maradni, és nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.
– Persze, persze – mondá Sóskuty – , minek az a sok húzásvonás, rögtönítélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik fő kötelességünk. A delinkvens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsémuram – tevé hozzá, Völgyesyhez fordulva – , szokott ügyessége szerint az ítéletet fél fertály óra alatt felteszi, s azzal punktum. Isten mentsen meg – folytatá úriasan meghajtva magát a háziasszony előtt – , hogy nagysádnak soká alkalmatlankod-junk.
– Semmi alkalmatlanság – mondá emez szokott szívességével – , de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?
– Dehogynem, édes nagysám – mondá a táblabíró nevetve – , mintha már függne; tizenöt statáriumnál voltam életemben, s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.
Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbíró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószívű asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megígéré, hogy ha csak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint sokan gondolják.
– Kérem alássan, nagysám – válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával – , oly vétkes, vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, aki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajcárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva – függ.
– De kérem méltsádat – mondá Kislakyné melegebben – , egypár garasért embert csak nem lehet felakasztani?
– Lehet bizony – vága közbe a táblabíró méltósággal – , egypár petákért, ha az eset másképp statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra sem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.
– Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok – mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve – , de azért, ha én ott vagyok, az mégsem történt volna.
– Elhiszem – válaszolt Sóskuty, ki elv— s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el – , nagysád csupa kegyesség, csupa angyali grácia: de lám, mi férfiak vagyunk, s az egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.
– Kérem alássan – szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá – , fogjunk hozzá, az idő múlik.
– Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabíró társaira tekintve, a legnagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál – , még tanúkat is kell kihallgatnunk, és…
– A tanúkkal nem sok bajunk lesz – szólt Nyúzó – , minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.
– Hisz Viola tízszer megérdemlette, hogy felakasztassék – mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.
– Az majd a vallomásból fog kitűnni – szólt egy szép férfihang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak – , meghallgatás nélkül előre ítéletet senkire kimondani nem szabad.
– Ez az ember nekem nem tetszik – suttogott Macskaházy, ki e szavakra szinte megfordult, Nyúzó fülébe.
Kislakyné, ki a kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. – Igazsága van – mondá nyájasan – , ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.
– Nem vagyok táblabíró – válaszolt az ifjú – , nincs szavam. – S ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egypár percre visszamaradt, maga maradt.
– Gondold meg, Bálint – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva – , ha mind nem egyeznek meg, halálos ítéletet kimondani, nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.
– Hisz, lelkem – válaszolt a férj sóhajtva – , ha tőlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kívánom senkinek vesztét, de…
– Tudom, öregem – mondá az asszony – , teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.
– Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.
– Még egyet – mondá a jószívű nő a már távozóhoz – , ha anélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.
– Mihelyt a törvényszék megengedi – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könnyeit; s ezzel sóhajtozva s nemegyszer átkozva a pillanatot, melyben a törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.
Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola cövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Cifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek, s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.
– Isten könyörüljön rajta – mondá Liptákné suttogva a kovácshoz – , nekem nincs reménysé¬gem.
– Bizony nekem sincs – szóla a másik – , csak azt sajnálom, hogy azt a kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – S ki e pillanatban Cifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az előbbi – kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson – , nyugtalanul körültekintve, mélyen arcára vont kalapjával éppen nem látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.
– Szeretném tudni, ki fogja felakasztani – szólt egy vénasszony szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett – , csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.
– Igazán, komám – felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté – , hát én csak azt hiszem, hogy valami cigány fogja felakasztani. Talán a vicispán cigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tőle.
– Ne beszélj oly bolondokat, Verus – szóla közbe egy öregebb ember, ki az előbbiek mellett állt – , Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, ugyebár, te magad kínoztad agyon.
– Már hogy beszélhet kend ilyeneket – mondá az özvegy hangosan – , mikor utolsó betegségé-ben doktort is hívattam neki.
– Igen – mondá a másik asszony – , de ki fogja felakasztani hát?
– Mit tudom én – válaszolt a férfi.
– Cigánynak kell lenni – jegyzé meg a kisbíró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba mégsem juthatott be. – János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröccse, azt mondta, hogy akasztani mindég cigánynak kell, ha mást nem találnak, aki jószántából teszi, contribució fejébe kényszerítik rá.
– Talán nem is akasztják fel – mondá a férfi – , mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.
– Talán gráciát kap – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelem-mel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.
– Gráciát – mondá a férfi – , igen, majd gráciát: ahol azok odabenn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.
– Hát mi az a statárium? – kérdezé az asszony.
– Mi? hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.
– De hátha nem akasztja fel senki? – kérdezé ez kíváncsian tovább.
– Hej, be ostobán kérdez kend – felelt amaz – , arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, aki mást felakasszon, nem találkozott?
– Igen, de ha mégis megtörténnék? – kérdezé a kis asszony tovább.
– Mit tudom én… akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akasztathatnak.
A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mint ha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követe minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midőn a tanúk a szobába hívattak, s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halavány? s hogy hosszú haja lenyíratott stb. A törvényszék azalatt megkezdette ülését.
A táblabírák szokás szerint megeskettettek, a rögtönítélő bíróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szinte a táblabírák között fogott helyt, írásban beadá jelentését. Azonban, ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s amennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kívántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi, már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt: hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, másképp tudná, hogy e felolvasás csak éppen formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy perc alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbíró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni, s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely rögtönítélő törvényszék elébe való, nem tarthatja.
– Mit, nem a törvényszék elébe való? – szólt Nyúzó elbámulva – és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbírájának? Már ez mégis sok!
– A tekintetes úr igen hibázik – szólt az előbbi nyugodtan – , ha ebben részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de…
– Sértési szándékot – vágott közbe Nyúzó – , nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne, s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék – folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá – , itt a hatodik szakasz nyolcadik pontjában mi áll: Az összegyűlt bíróságnak a történet tökéletes leírása előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt— és vezetékneve, betűkkel, nem számokkal kiírandó életkora stb., stb. – és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leírása, nincs-e itt a vétek, a kereszt— és vezetéknév, és a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze, tekintetes elnök úr – betűkkel kiírva? És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betűkben kiírni? Kérem alássan, ez vexa, valóságos vexa, és inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.
Az elnök— s táblabíráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő felindulását lecsillapíták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a legszerényebb fiatalembernek tartatott, további szólástól elijessze, a számítás nem mutatkozott helyesnek.
A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilisztikus készültségén éppen nem kétkedik, de hogy a jelen leírásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik fő kelléke.
– Nem folytonos üldözés – mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét – , fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.
– Igazság, domine spectabilis – mondá Zátonyi mosolyogva— , ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság… de most vezettessük be a rabot.
– És én még egyszer mondom – folytatá mindig nyugodtan Völgyesy – , a folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.
– Már ha nem statáriális eset – mondá Kislaky, örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott – , utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe… úgyis…
– Az istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát konfundáltatni, hallatlan skandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statáriumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.
– A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról – mondá Macskaházy szokott éles hangján – , hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen haramják s zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetőségéről szó sem lehet.
– Éppen nem feledkeztem meg erről – válaszolt Völgyesy – , de miként sül ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?
– Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét – hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?
– Kérem alássan – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – , én a teins úrnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem praktikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, akit zsiványnak mondanak. Vox populi vox dei. Ha ilyent meg akarnak fogni s ellentáll, statárium elébe kerül s felakasztják.
– Csak azért, mert ellentállt? – mondá Völgyesy élesen.
– Csak azért – válaszolt Sóskuty méltósággal – , ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemesembernek okkal-móddal.
– Nem jöttünk ide disputálni – szólt végre Zátonyi türelmetlenül – , Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.
– Igen, de mégis – mondá Kislaky.
– Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! – kiálta Zátonyi – a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.