– Csak lőj – szóla, midőn a kunyhó előtt a lármát hallá, Rácz, fejét könyökére támasztva, s szava hörgő vala, mint a haldoklóé – , lőj mindig, míg csak egy van közelünkben.
– Nincs postánk többé – mondá Viola nyugodtan – , puskapor amennyi kell, a serét elfogyott.
– Ördög és pokol! – mondá a másik, nehezen véve lélegzetét – nincs serétünk?
– Nincs – felelt Viola – , egy puska és két pisztoly még megtöltve, a többi üresen.
– Add ide az egyik pisztolyt – mondá halkan a zsivány, egyik kezét Viola felé terjesztve.
Viola megérté e kívánat célzatát, s szomorúan odanyújtá a kívánt fegyvert, melyet a másik görcsösen markába ragadva, egy sóhajjal szalmájára visszaesett. – Úgy – mormoga fogai közt – , most jöhetnek, elevenen legalább nem hurcolnak az akasztófához.
– Te, Viola – szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt szemekkel mintegy magánkívül feküdt – , meghalt.
– Hisz látod, miként emelkedik melle.
– De meg fog halni, ugyebár? Hogy lenne, Viola – tevé hozzá suttogva – , ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?
– Megbocsátanak – szóla Viola kacagva – , fiam, afelett elhegedült szt. Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én is.
– Nem úgy megbocsátani – monda ismét a fiatal zsivány mindig vékonyabb hangon, mintha valaki gégéjét szorítaná – , nem úgy egészen megbocsátani, hogy ismét szabadon mehessek; csak úgy értem, hogy bezárnak öt, tíz, húsz esztendőre, nem bánom, s megvernek fertályesz-tendőnként, s koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akármit, csak ne akasszanak fel. Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden állva kérem. Édes Viola, még oly fiatal vagyok, s látja, kend jól tudja, én nem öltem meg senkit, most is csak a levegőbe lőttem.
– Szegény fiú – mondá Viola, midőn kezét társa reszkető ujjaiból megszabadítá – , mondd ezt bíráidnak. De mi ez? – kiáltá egyszerre a kunyhó szegletére mutatva – füst.
– A kunyhó ég! – hangozék künn. – Lökjetek vissza mindenkit a tűzbe – kiáltott Nyúzó erős hangja a lárma közt, míg a kunyhó belseje nehéz füsttel telt.
– Felgyújtották a kunyhót – szóla Viola elborzadva – , ez szörnyű!
Rácz felnyitá szemeit, s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a kunyhó egyik szegletén már a tűz átlátszott, s szörnyű forróság kezde terjedni. – Meg ne hadd magadat fogni elevenen – kiálta végső erővel – , ha lehet, lődd le a főbírót, azután halj meg. – S ezzel a vén zsivány főbe lövé magát. Vére Viola kezére feccsent; ő kétkedve álla, mit tegyen.
– Mi atyánk isten! – kiálta Mészáros, térdre borulva – megégünk; addszide a csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! – kiálta eliszonyodva, midőn a pálinka kék lángokban folyt el a földön – ki vagy a mennyekben… Viola, Viola! miért loptad el a nótárius írásait?… ez mindennek oka. – A szerencsétlen, ajkához szorítva csutoráját, kétségbeesve ivott, míg a füst s erős ital következésében a földre esett, s ő is Rácz mellett feküdt.
Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékezteték, melyekről a veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e kunyhó falai alá temeti magát; legalább ha Zsuzsi gyermekeit a helyre akarja vezetni, hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófá-hoz vezetni. De most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nejét s gyermekeit házába, ez irományok reá nézve a legfontosabbak, és most itt hagyja elégni magával, s azon hírrel menjen ki a világból, hogy legnagyobb jóltevőjét szerencsétlenné tette? Ez nem lehet.
A lángok mindig tovább terjedtek, a kunyhó hátulsó részén égő szalma hullt a földre, Viola haja égni kezdett, melle nem talált lélegzetet a forró levegőben, szemei a füstben elvakultak, még egy perc, s szándéka nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, s az írásokat kezében tartva fölnyitá az ajtót, s kirohant.
Miután a kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, s noha a szalmafödél magas lángokban állt, az ajtó fel nem nyílt és senki sem mozdult, mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a kommisszárius mondá, a zsiványok, használva a setétséget, elillantak. A pisztolylövés, mellyel Rácz életének véget vetett, nem változtatá meg e meggyőződést, miután igen természetesnek látszott, hogy az otthagyott fegyverek egyike a tűzben magától elsült. Maga Nyúzó s Macskaházy bosszankodva, hogy reményökben megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Így történt, hogy midőn Viola leégett hajakkal s a füstben elvakult szemmel, írásait kendőbe takarva kezében, a kunyhóból kirohant, éppen e két férfival találkozott. Macskaházy kiragadá az írásokat kezéből, s visszafutott. A többiek irtóztató kiáltással összeszaladtak, s Violát körülfogák.
A zsivány kezében nem vala fegyver, de a félelem, melyben neve az egész vidéket annyi ideig tartá, s melyet kétségbeesett védelme még inkább nevelt, visszatartóztatá a bátrabbakat is; s ha kezében fegyver, ha karjaiban még erő volna, keresztültörve ellenein talán még megszaba-dulhatna. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A lelki s testi kínok, miken keresztülment, felemésztették érctestének erejét. Messze felnyitá szemeit, de nem látott, hosszú lélegzetekben szívá magába a friss levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni, kiterjeszté reszkető karjait, s egy nehéz fohásszal földre rogyott. Magánkívül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leterített ellensége felett, s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni lábait s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.
Miután Nyúzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesíté, hogy a rabnak Sz.-Vilmosra-i általvitele iránt rendeléseit megtehesse: a kunyhóból nyögés s gyenge jajgatások hallatszottak. – A jelenlevők borzadtak, s halotti csend lőn a kunyhó körül, melyet csak a tűznek pattogása s a szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakíta félbe.
– Talán kihozom – szóla a pandúrok egyike, emberiebb a többieknél.
A szólót irtózatos dörrenés szakítá félbe. A puskapor, melyet a zsiványok ott tartának, felgyúlt, a kunyhó födele szétvetve, egyes égő darabokban esett le az erdő s az emberek között, anélkül azonban, hogy közülök, kik új szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.
A vidéket halotti csend tölté el. A jajgatás, mely a kunyhóban hallatszott, elhallgatott, a világosságot, melyet az égő födél elébb minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, s csak a széthányt gerendák közül veté még itt-ott egy égő darab vörös fényét körére, míg az egész felett a lőpor füstje meleg ködként ereszkedett.
– Megjárhattuk volna – szólt a kommisszárius, ki a többiek között először nyeré vissza egész nyugalmát. – Átkozott gazemberek!
– Nem lehet többé baj – kiálta Nyúzó messze, hátulról, hova egy fa megé bújt, s hangja remegett.
– Nem, teins uram – szóla a kommisszárius vissza.
– Igen, de ha még puskapor lenne a kunyhóban.
– A puskapornak az a természete – válaszolt a másik mosolyogva – , hogy egyszerre sül el. De csak maradjon a teins úr ott. Nincs többé dolgunk. Fogja fel két erős legény a zsiványt – szóla a többiekhez fordulva, kik lassanként körülötte összegyűltek – , s Sz.-Vilmosra vele.
Viola, ki még mindig ájulásban vala, a földről fölemeltetvén, az egész csoport Sz.-Vilmosnak vette útját.
– Megvannak az írások? – szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.
– Meg – válaszolt a másik hasonlóan – , tűzbe dobtam. – Végre lépteik az erdőben eltűntek, s az iszonynak helye ismét nyugodtan állt.
Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket írjam le, melyek Viola nejét ez idő alatt eltölték.
Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti s a gulyás visszatértek. Az egyik a nyílást, a másik a nádat megtalálta; a magas fa az vala, melyről szóltak, s levetve csizmáikat, átmenni készültek. A lovak lábaira bilincs tétetett. – Peti egy erős bottal kezében előre ment; a gulyás Zsuzsit – ki az istenért kéré, hogy magokkal vigyék – vállára véve, utána gázolt. Alig értek azonban a víz közepéig, midőn az erdő egyszerre a megtámadók zajával telt el.
– Későn jöttünk – kiáltott Zsuzsi – , vigyetek át, hadd haljak lábainál.
Lövések hallatszottak, a szétszaladó parasztok közül néhány az erdő ezen részének vevé futását, s a gázolók elég közel valának az áradás túlsó partjához, hogy a futóknak lépteit hallhassák.
A gulyás ismét remélni kezdett. – Ne félj, Zsuzsi – szóla biztatva – , látod, a gazemberek mind elfutottak.
Peti vigyázva tovább ment, s így értek a parthoz. – De a zaj újra kezdődött, ismét lövések s lárma, új ostrom.
Zsuzsi, kiragadva magát a gulyás kezeiből, nem tudva, mit akar, mit tesz, félig magánkívül rohant a lárma felé. A férfiak erőszakkal visszatartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el, s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját, s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. – Egyszerre az erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók kiáltása, kiktől nem voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. – Zsuzsi felugrott, éghez emelé kezeit. – Felgyújtották a kunyhót; férjemet égetik el! – kiálta szívhasító hanggal, s magánkívül rogyott Peti karjai közé.
21
Mikor Violáné magához tért s követőivel az ütközetnek színhelyére jött, minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a győzedelmes sereg kötözött rabjával s sebesült pajtásaival Sz.-Vilmos felé sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, mellyel diadalát ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjúk nagy serege, mely álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A kunyhó körül a nyitott helyen, mely mindenfelől bokroktól körülvéve a hajléknak mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázzsá égett fatöredékek hevertek, s egy félig megmaradt gerenda – mely még néha lángot vetve, mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett – gyenge bizonytalan világot terjesztett a romokon.
Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az öröm— s fájdalomnak csak egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a tenger árjai átmehetnek rajta, s egy cseppel sem fogják nevelni tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyők egyike bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem törik, mélyebbre nem nyomhatod le. A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midőn a kunyhóhoz jött, kezével takarva szemeit egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki Violánét vezette, szinte nem szóltak; végre az asszony, erőt véve önmagán, sebesen a kunyhóhoz ment, s benézett.
– Peti – szólt visszafordulva, a füsttől elfojtott lélegzettel – , gyújts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem férjemet.
Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás – kinek e kétségbeesett nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor borzasztóbb vala, mintha őt haját tépve látná, kezével törülé szemeit. – Zsuzsi lelkem – szólt végre – , menj oda hátrább a fák alá, majd mi keressük… azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt, Zsuzsim – tevé hozzá, megfogva kezét – férjed nem is volt itt, meg mernék esküdni reá. – A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy mihelyt Peti tüze fellobog, Violát – talán félig elégve – a romok között fogják találni; vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szívében csak egy percre ismét reményt önthet.
– Hagyja el kend, István – mondá Violáné nyugodtan – , tudok mindent, el vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.
– De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt – válaszolt István – , teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj vissza, s mi majd mindent megnézünk.
Violáné azonban nem vala azon gyenge érzékeny teremtéseknek egyike, minőket főképp műveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon lágyságot, azon akarat nélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság nevezete alatt felsőbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak tartatik, a falunak e test— s lélekben erős leányában ne keresse senki. E szívet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély környezé, ahelyett, hogy remegne, ő vele osztá veszélyeit; ha szenvedőt látott, ő nem sírt, de segített; ő nem halványult, nem ájult el a seb előtt, hanem békötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott gyermekeiért. – Ott az erdő szélén, midőn hallva az üldözők kiáltásait s a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki életét, s ő jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelki erő, melynek hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magánkívül dőlt követői karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmúltak; érzé, hogy férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá, s a tetterő, mellyel kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szívében.
– Köszönöm, István, hogy így gondoskodik rólam – szólt meghatott hangon – , nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk ki könnyeinket.
– Mondom, Viola nincs itt – szólt a gulyás – , de látod, ha félig elégett embereket látsz… a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen egészséges volnál, isten neki, de így! Mikor tanyámon most két esztendeje tűz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy elborzadt…
– Nem vagyok én nagyságos asszony – viszonzá Zsuzsi keserűen – , ők borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsivánnyá lett, mily gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam: ha estétől reggelig házamban vagy kinn a mezőn férjemet vártam, s ő nem jöhetett, mily iszonyú lehetőségeket képzeltem magamnak – akkor nem félne, hogy valamitől még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a pokolnak minden kínait egyszerre tűrtem képzetemben.
A tűz, melyet a cigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a sz.-vilmosi parasztnak holtteste feküdt, ki a kommisszárius mellett az ajtón keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb, a bokrok közelében még egypár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat, s látva, hogy egy sem férje, égő darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.
Nem fogom leírni a látványt, mely előtt maga az öreg gulyás elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a kunyhó belsejében puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett, a másik a szegletek egyikében feküdtek.
– Ő nincs itt – szólt végre Violáné, miután a holttesteket; ámbár vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. – Nincs ezüstgyűrű ujjaikon, s férjem gyűrűjétől meg nem válik, Violát megfogták.
– Dehogy fogták – mondá a gulyás, ki még mindig reményeket akart ébreszteni a szerencsétlen asszonyban – , ő hihetőképp -
– És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát emelt fel – e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend – tevé hozzá – , s tartsa meg emlékéül.
– Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom – mondá a gulyás.
– S most isten áldja meg jószándékáért – folytatá Violáné – , ha tovább jőne velem, kend is bajba keveredhetnék. Peti elkísér Sz.-Vilmosra, bizonyosan oda hurcolták férjemet.
S ezzel a barátok elváltak. A gulyás szomorú gondolatokba elmerülve lovaihoz, s miután azokat előbbi helyökön találá, tanyájához vevé útját. A zsivány felesége Petivel Sz.-Vilmos felé sietett.
Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, ki a faluháza nyitott színében köttetett ki s két hajdú és épp annyi paraszt által strázsáltatott, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn keresztül Sz.-Vilmos felé hurcoltatván, elfogatása óta először magához jött, s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, mellyel a pandúrok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi írásai jutottak eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira volt elvakítva, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, ki őt felváltva hordák – mert a főbíró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain menjen – , nem tudnak-e semmit felőlök. A kérdezettek vagy éppen nem, vagy tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki a többieknél beszédesebb, elmondá, hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak a főbíró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.
Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kínzást, melyet a hosszú küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután Sz. Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót – ki a színben állva, poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is kezeit, csak el ne szökjék – , nála vannak-e írásai? A válasz azonban csak káromkodásokban állt, s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem tudja, mily írásokról szól, s más ehhez hasonlókban, mikből Viola láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig törekedvén, hogy birtokukba jusson, ez irományokat tulajdonosuknak visszaadni bizonyosan nem fogja.
– Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát. – Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat, mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár és hasztalan! Tengelyinek írásait mégsem menthettem meg. Engem isten elátkozott, mikor születtem!… Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek! Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem diadalmaskodhatik végzetén. – E gondolatok Viola lelkének visszaadák nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű helyzetét.
Így találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbíró szigorú parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, miszerint éppen most jött ki Porvárról, megtudá, hogy Viola reggel Kislakra fog vezettetni, hol a statárium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz – ki e járásban statáriális elnök – már lovas katona küldetett. E hírrel a cigány, miután még egy szomorú tekintetet vetett a szín felé, mely alatt Viola bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.
– Láttad őt? – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a cigányt közeledni látá.
– Láttam, a faluházánál van.
– Benn a faluházában? – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő födél alá jön, azaz rendes tömlöcbe, a dolog statáriális eset lenni megszűnt.
– Benn – válaszolt Peti felakadva – , nem éppen benn a házban, de a szín alatt.
– Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva – istenem, az éj mily hideg – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – , s ő kikötve, ott szabad ég alatt.
– Nem szabad ég alatt – mondá a cigány vigasztalólag – , a szín födve van.
– Van-e bundája? – kérdé a nő, félig levéve magáét – különben ezt vihetnéd neki.
– Hogyne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam. Alszik.
– Alszik! – szóla Violáné, megfogva a cigány kezét – ugye, s az emberek látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?
– Már miért hinnék?
– És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan? Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No, mondd, beszéld el, Peti, mit mondanak az emberek ehhez?
Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán fel fogják menteni. – Mihelyt virradni kezd – tevé hozzá – , Violát elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz; Sz. Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.
– Tudom, tudom – szólt Violáné elfojtott hangon – , Kislakon statárium lesz, s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s lelkiismérete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk – folytatá elindulva s Petit kezénél fogva, – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.
– Szegény asszony, hogy bírnál te Kislakig menni?
– Én – válaszolt Zsuzsi – , ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak hasznát venni úgyis, minek kíméljem!
Szerencsére Petinek Sz.-Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki, mint ő, cigány létére a falun kívül lakott, s kétkerekű taligán, befogva a rossz gebét, mely viskóján s a kovács-szerszámon kívül egyedüli tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint magával hozza, Tiszarét felé vette útját.