Aki Nyúzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn: mint félig kiürített poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arca is, mert noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak alvajáróknál látunk.
– Te Bandi! – szólt végre a főbíró, kit esküdtjének nem szűnő éneke kényelmes ábrándaiban zavart.
A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.
– Bandi, mondom, ne ordíts úgy. – Bandi a szólóra emelé szemeit, de az ének csak még hangosabbá lett.
Részeg!” – gondolá Nyúzó magában, s felkelve nem minden nehézség nélkül, esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: – Mi kell, no?
– Hát megvagyunk – szólt a főbíró, kinek fejébe, úgy látszik, más gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizonyság nevetni kezdett hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint maguk a vezérek, kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.
– Mit nevetsz? – szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész bírói komolyságát visszanyeré.
– Azon nevetek – válaszolt a másik, mindig kacagva – , hogy készültek ellenünk, s azért mégis megvagyunk!
– Igazság, bruderkám, megvagyunk – szólt a főbíró most ismét mosolyogva – , csak úgy van az, szemesé a világ!
– És fülesé – pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.
– Igazság! mi megmaradtunk, no, várjatok csak – szólt öklével az asztalra csapva – , mást akartak szolgabírónak, majd meglássuk, kinek volt igaza.
– És helyettem kit akartak! – folytatá a másik szinte nemes haragra gyúlva – azt a Görögi Vincét, jöttment embert, éppen most került ki az utósó iskolából. – Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott; minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a negyediknél végzé, mi, mint tudva van, némely megyében bírói hivatalok viselésére untig elégnek tartatik.
– Főképp az a Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyúzó, s arcán mindazon keserűség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé – ; rég föltettem magamban…
– Jó, hogy nem nemesember többé – mondá az érdemes esküdt. – Jobban hozzáférhet az ember.
– S még mi menjünk – mormogá a másik – , hogy kárát megkerítsük.
– Igen, s késő éjszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon marad – tevé hozzá pótolólag az esküdt – , s a zsiványok az embert minden bokorból agyonlőhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?
– No, látod, Bandi – válaszolt a másik, mélyebb belátás kifejezésével – , az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi megyei praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi főispánunk se jobb a többinél. De sebaj! ő parancsol, s az ember aztán azt teszi, amit akar; látod, öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.
– Igen, de éjjel mégse kellene kiküldeni az embereket – s az esküdt hihetőképp folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.
– Ki lehet ez? – szólt a főbíró gondolkozva – azt hittem, nem is tudják, hogy hazajöttem.
– Valami instansok – mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár bort töltve magának – , most egymás után fognak jőni, hisz megmaradtunk!
Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további találgatásnak véget vetett.
– Te vagy, barátom? – szólt Nyúzó, a száraz ügyvédet kebléhez szorítva s kétszer megcsókolva, úgyhogy más országban a legszebb asszony megelégedhetett volna – jó, hogy jössz, majd preferáncozhatunk.
– Servus humillimus! – dörmögött az esküdt, ki a felkelést ez egyszer inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.
– Ma nem játszunk – szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyúzótól, ki ismét csókoláshoz fogott – , azonnal indulnunk kell.
– Indulnunk, s hová? – kérdé Nyúzó.
– Igen, hová? – visszhangozá Bandi – ma egy tapodtat sem megyünk, preferáncozunk, ugye, Pali?
– Dehogy megyünk, dehogy! – mondá emez, ismét Macskaházy után nyúlva, ki látva a két tisztviselő állapotát, türelmetlenül rázá fejét – ha nem maradsz itt jószántodból, kivesszük kocsikerekedet, ugye Bandi?
– Igen, kivesszük, és aztán a teins úr mehet, hová tetszik.
– Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását – szólt Macskaházy vállvonítva.
– Talán bizony azt hiszed, hogy részeg vagyok – kiálta Nyúzó – , hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az első alispán? Réty, és a második? Krivér, és…
– Tudom, tudom, de az istenért, szóljunk hát józanon.
– És ki az esküdt? – dörgé Bandi. – Kenyházy András, éljen!
– Jól van, hát szóljunk józanon – válaszolt a főbíró, összeszedve magát – , hát hová kellene mennünk?
– Sz.-Vilmosra.
– Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek – kiáltott az esküdt.
– És miért? – kérdé tovább Nyúzó.
– Viola ott van, ma kell őt megfognunk, vagy soha; holnapig a rablott írásokon túladott.
– Majd elfogjuk holnap – válaszolt Nyúzó méltósággal.
– De mikor mondom, hogy holnapig az írásokat nem találjuk többé nála.
– Annál jobb – mondá a másik nyugodtan – , majd bizony éjszaka fogok járni nyakamat törni, csak hogy Tengelyi uram írásait szerezzem meg; járjon maga utána, ha tetszik.
– Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik – ismétlé nevetve az esküdt. S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús tisztviselőre. Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol vele sokáig halkan beszélt, míg az esküdt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:
Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
– Ha úgy van – szólt Nyúzó némi idő után, mely alatt Macskaházy, mint látszék, egész szónoki tehetségét kimeríté rajta – , az egészen más. Bandi! hallod-e? menj ki s mondd a pandúroknak, hogy mindjárt nyergeljenek.
– No, ez már más – szólt emez az ajtó felé tántorogva – , a pandúrokat elküldhetjük.
– De miért nem mondád ezt mindjárt? – szólt a főbíró, ki most sokkal józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.
– Hisz csak esküdtedre nem bízhatok mindent. Küldd előre a pandúrokat Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy nehány vasvillás emberrel s pandúrral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon, csak bajunkra lenne.
– Igazság, de ha Cifra rászed, s az egész csak cselszövény, mely vesztünkre koholtatott – s Nyúzó sápadtabbnak látszott – , Viola nekem bosszút esküdött, s Cifra bandájához tartozik.
– Ne félj, nem szükséges, hogy éppen közel menjünk, magam sem szeretem a puskalövéseket. Egyébiránt Cifra biztos ember s kezünkben van.
Egy idő múlva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már Sz.-Vilmos felé indultak.
– Menjünk hát – szólt Macskaházy, ismét magára akasztva bundáját.
– Hát te is elmégy, Palikám? – szólt bámulva az esküdt, midőn Nyúzót szinte bundában látá.
– El, te itt maradhatsz.
– De mit csinálhatsz nálam nélkül?
– Majd csak próbálunk valamit – szólt Nyúzó nevetve – , te vigyázz a házra.
– Furcsa – gondolá magában Kenyházy, midőn azok ketten kocsira ültek, s Cifra, ki ez idő alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott – , szolgabíró esküdt nélkül!
És Nyúzónak elhagyott jobb keze, midőn a kocsi elhajtott, visszament a szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s tovább énekelé:
Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
Míg végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a Nyúzó-kúrián csak a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.
20
Ha boszorkány szemekkel bírnánk, kik – mint jámbor apáink hitték – éjszaka, mint nappal, mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most valóban ritka dolognak lehetnénk tanúi. A rónán, hol őszkor, főképp miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról áthallatszó kutyaugatás s néha távol lókopogás szakítják félbe az ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok ilyenkor s e téren!… a dolog oly rendkívüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó Macskaházyval, mindketten a sz. vilmosi erdő felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy őt megmentse: az egyik mint kérlelhetlen ellen, a másik őrző angyalként. Mi e történetet még rendkívüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgyhogy tíz eset közt kilencszer éppen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük, s ők azon keserű panasszal vádolhatják végzetüket: mért nem jöttek csak valamivel előbb? Hogy a jelen esetben ellenkezőt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az első, hogy Viola barátai nem művelt emberek, s így azoknak szokásait magukévá nem teheték; a második, hogy ildomos emberek – s Nyúzó s Macskaházy kétségen kívül ezekhez tartoztak – még inkább szeretik magukat, mint amily mértékben másokat gyűlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szívesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi – Nyúzónak tántoríthatlan meg-győződése szerint – okvetlenül megtörténik, ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs faluban megkezdé.
– Átkozott gazember! – kiáltott a főbíró, fejét dörzsölve, mely hatalmas zöttyenés által a kocsifödél vas részeivel nem a legnyájasabb érintkezésbe jött – zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom: lassan! másképp úgy nyakad közé vágok…
– Kérlek, ne félj – szólt Macskaházy, szinte fejét dörzsölve – , nincs a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.
– Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg, mint a csap.
– Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.
– Jaj nekem! – kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második zökkenéssel oly mélyen beütődött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki azt hitte volna, hogy a főbíró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni – jaj nekem, ez végső ítélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.
– Várj csak egy keveset – mondá Macskaházy türelmetlenül – ; itt csak nem szállhatsz ki a sár közepette, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima, mint az asztal.
– Csupa disznótúrás – sóhajtott a főbíró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött – , az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.
– De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.
– Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk – kiáltott Nyúzó – ; uram teremtőm! állj meg! tartsd a kocsit, te gazember! Jancsi! – E felkiáltások, melyek alatt Nyúzó kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva egyszersmind arról gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé meghajlott. Mielőtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.
– Menjünk! menjünk! – szólt Macskaházy, elnyomva nevetését – a gyepen vagyunk, itt egyenes az út; csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.
– Csak a csont maradjon meg épen – jegyzé meg a főbíró, ki míg a kocsi állt, kissé nyugod-tabbnak látszott.
– Igen – mondá a másik – , de reumatizmusom… tudod, mennyit szenvedek; a levegő oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.
– Már hogy lehet az ember ily hypochondricus? – gondolá Nyúzó magában, míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva a kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. – Meglásd – szóla szomorúan útitársához, miután a kocsi minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék – , nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.
– Ej, barátom, ne légy oly poltron – mondá Macskaházy – , látod én nyugodt vagyok, és én is csak csüggök éltemen.
– Neked könnyű – sóhajta a főbíró – , nőtelen ember vagy; de lám, én! feleségem s négy gyermekem.
Az ügyész, ki, midőn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán éppoly erős okot talált; csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. – S pedig még bodzateát sem hoztam magammal – mondá nyugtalanul – , ha nem találok Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.
– Ne légy oly hypochondricus – mondá a főbíró, miután nem szűnő kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik pajtásának gyávaságán.
Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyre felelni sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén francia ismerősömtől hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanúkat lát, bátran nekiáll; – és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyít egyebet annál, hogy művelt ember mások ítéletétől inkább fél, mint egyéb veszélyektől; két veszély között az elől hátrál, melyet más fel sem vesz – a közvélemény elől; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, főképp fiatalabb része bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, melyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembeszállna, mutass neki egy kis ártatlan kígyót, s elkergeted; egy földesurat ismertem, félt mindentől, vízen és szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstől, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvízről hallott, árvizektől, nappal ökrök— s bivalyoktól, éjjel zsivány— s kísértetbandáktól; azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s ím, akkor hallám, hogy mikor a kolera uralkodott, senki a megyében több bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kacagott a többiek gyávasága felett, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját s sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a főorvos mind szörnyű halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Ím, földesuramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen gyávának neveznem, s valóban, azok, kik – mint sokan – nem a célt, hanem csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy boldogulhatnak ítéleteikkel. Az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovával átszökik, s tánc után fagylaltot eszik; vagy az orvos előtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben; az emberek ítélete hihetőképp akként fog különbözni, miként magukat vagy az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbnek érzik. Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek sorából ki ne zárja: mindenki oly morált képez magának, mely mellett megélhessen.
Ismét eltértem… – sebaj. – A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s kit e hazában őszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar, hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhető. Az utasok helyzete nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat és káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetlen betegség fölött sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik feléről a másikra siet, s minden oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késő jő, s éppen akkor csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgyis arra hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Cifra a kocsi hátán az egész idő alatt mélyen alszik, s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk itt e társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval előbb ér a sz.-vilmosi erdőhöz.
István gulyás maga is avval vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Cifrával találkozott, s Garacs jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-vilmosi erdőhöz, mint István tanyája. De a szolgabíró – kiről Peti által tudta, hogy otthon van – talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok rossz, míg ő könnyű szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?
Már sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede, melynek a debreceni kalendáriom szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz ködfátyolon nem hathatott keresztül, s valóban magyar pásztorember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom vagy elhagyott gémeskút, mely a ködből setét kísértetként kiemelkedett; ott egy múlt évről fennmaradt fél szalmaboglya vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól magányos fűzfák, melyek az áradás-járta réten felnőttek, s véletlenül megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtatták: ez vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák nekifeküdtek a hámnak, mintha a garabonciás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy mentek, de úgy… István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: – Vércse, ne!… ne, te sárga!… hogy kapaszkodik az istenadta!… mondom, nincs oly jó ló Magyarországban.
Fűzfák s határhalmok, gémeskút s boglya mintha elrepülnének a szekér mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égne lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s túlsó felére érni, még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.
– Ne félj semmit, Zsuzsim – mondá a gulyás vígan – , ott leszünk, még mielőtt az az átkozott főbíró kikapaszkodik szobájából. Ne te, Vércse!
– Adja isten! – sóhajta Zsuzsi.
– No, az ördög elvihetné, ha még így is késő jőnénk – válaszolt a gulyás. – Monddsza, Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így éltedben?
– Soha – válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.
– Hiszem! Sárga, ne!… No Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra múlva ott vagyunk, s elmegyünk a sz. vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik, s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész kezem elzsibbadt! – tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplőjét, míg megfájult balját éppoly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyekét érez, kincsének nagyságát méri.
A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak.
– Mi volna ez?! – kiáltott a gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplőket ragadta meg, s ostorához kapott. – Sárga! Vércse!… ah, ez a baj! – szóla, szemeit a ködbe meresztve, midőn a farkast, mely útjokon keresztülfutva most nem messze tőlök állt, meglátá: – Férget láttatok, no, csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no, mi baj, vén cigányhús a farkasnak se kell.
A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a cigány állt.
Peti felült. – Idején jövünk – mondá, a gulyás mellé ereszkedve – , a garacsi út, melyen azok jőnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.
– Csak férget ne láttunk volna – szóla szomorúan Zsuzsi – , mindig hallottam, az nem jót jelent.
– Legyen eszed, Zsuzsi – válaszolt a gulyás nevetve – , hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?… ni, a sárgák nem is izzadnak.
– Csak a szekér ne törjék el – mondá Zsuzsi aggodalommal – , higgye el kend, én ma mindentől félek.
– Dehogy törik el – válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával – , hisz nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt épp az a különbség, mint az úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elöl-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!… csupa sróf és haszontalan ág-bog mindenfelől, mihelyt nem jár töltésen vagy lágy gyepúton, sárba marad; az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, főképp az én szekerem! a kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!
Peti nem egészen osztá István nyugalmát. – Csak vizet ne érjünk – szólt többször, fejét vakarva – , mindig esik, s ha valahogy a lápok megteltek…
– Ne félj, Peti, minden rendiben lesz; s te is, Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém, Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a múlt héten halt meg. Már régen felmondott uraságának, s elbocsátó levelet s passzust is kapott. Ezekkel a haszontalan írásokkal, melyekkel Pista felesége most úgysem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek élhettek. Ez a vármegye kemény dolog – tevé hozzá a gulyás egyet suhantva – , csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz, Peti?
De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem, ki e jó hírek hallására mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegő hangon kérdezé: – Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? A cigány keselyűszemeit a setét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá, hogy: – Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. – S ők hallgatva tovább mentek, csakhogy a köd, úgy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fűzfa, boglyák s kutak rég eltűntek, s aki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, mellyel útján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig foghatná meg, a sietők miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.
A gulyás, noha nem szólt, régen osztá Peti aggodalmait. Egyes világosabb foltok, melyeket itt-ott, a köd között is észrevett, eszébe juttaták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség. A hely, melyen szekerükkel megálltak, noha a kákás fű széles leveleivel a vizet eltakarta, már el volt borítva. A cigány leugrott s pocsogva előre ment. Előtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz mindenfelől, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy áradásból, mely az emelkedő víz által mozgásba hozva a síkon s hullámozva tovább terjed. Csak balfelől látszott egy hátasabb hely, mely még szárazan állt, s hova Peti a lovakat most kivezette. – Úgy, ezen talán még az erdőig jöhetünk – mondá elébbi helyére ülve – , az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett, másképp eltévedünk, ez a sárga ér…
– Jézus Krisztusom! – kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály újra fölébredt – későn jövünk, és szegény férjem!
– Még jókor jöhetünk – válaszolt a cigány biztatva, noha szavának hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető – ; ha a víz a békahágón át nem ment, a fekete tót szárazan találjuk; s akkor minden jól van. Csak rajta, István.
– Átkozott Tisza – mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.
– Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így – szólt a cigány fejét rázva – , mikor a víz innen jó. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig mozdul; ez mind a Rákérből jő, mióta az urak új töltést csináltak, egészen nekibolondult.
– A menkő üsse meg, itt is víz! – kiáltott a gulyás, gyeplőjén visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. – Itt nincs baj – kiálta végre, miután a nem széles eren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. – Ne féljetek, bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. – A szekér szerencsésen a túlsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább, hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva; az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást lehetetlenné tett.
– A fekete tó betelt – kiáltott a cigány összecsapva kezeit – , nincs ló a világon, mely ezen átmenne.
– Maradjatok itt – szólt Zsuzsi remegő hangon – , átmegyek én magam.
– Te, Zsuzsi, az kellene még – mondá a gulyás, Violánét, ki már szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva – a tó teli van mélységekkel, s főképp te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsúsznál, nem bírsz fölkelni, s oda vagy.
– Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végső nyomorúságában, tudod, föl akarják akasztani. – S ezzel a szegény asszony a szekérről leszállni készült.
– Legyen eszed, Zsuzsi – mondá a gulyás, hasonlóképp leszállva szekeréről – , ha férjedet fölakasztják, s te itt fúlsz belé a vízbe, mi lesz gyermekeidből.
Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sírt keservesen.
– Ne félj, fiam – mondá a gulyás biztatólag – , majd elmegyünk, én vagy Peti: az erdő, látod, előttünk áll, csak valahogy átgázolunk… Ej, Peti! Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?
A cigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá: hogy az út, melyen jöttek, sáros időben, két órával közelebb, s hogy mikor most négy nap erre járt, a víznek még nyoma sem volt. – Ne félj, Zsuzsi – tevé hozzá – , én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk? – szólt a gulyáshoz Peti, kezével a túlsó partra mutatva, hol a ködből az erdő sötét, egyenes falként átlátszott, melyből csak itt-ott egyes magasabb sudarak emelkedtek ki.
– Igen, meglehet – felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva figyelmét – , csak az az átkozott köd ne lenne… de, az erdő szélén több magas fa van, az ördög ismeri meg.
– Balra a fától – folytatá a cigány gondolkodva – , mintegy kétszáz lépésnyire, az erdőben nyílás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?
– Hogy a menkőbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a fához még közelebb nádasnak kell lenni.
– Igazság! – válaszolt ismét a cigány – még mondtad, mily jó lenne kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyílást megtalálom, s ez csakugyan a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik partjáig hátas hely van.
– Veletek megyek – szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, felkelve – , nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.
– Zsuzsi lelkem – mondá a cigány, ki már futásra készült, megfordulva – , beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt, s várj meg.
– De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt – kiálta a szerencsétlen nő a távozó után.
– Ha átmehetünk – kiálta vissza a cigány még egyszer megfordulva – , én magam viszlek hátomon a túlsó partra. – Ki e pillanatban a cigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arcredői közt lefolyt.
A férfiak a köd homályában eltűntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek szélén, a túlsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. – Ily közel, s én nem mehetek hozzá – sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai dúlták szét.
A szegény asszonynak igaza volt; a vízen túl alig ezer lépésnyire a helytől, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s társait. Taksony megyének a Tisza mentében fekvő síkságán nagyszerű tölgyesei vannak, valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő nyárfáit termi meg, s némely helyen, a festőileg elhelyezett facsoportok között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő keze itt-ott, burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem a fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyökön rohadó fákat ily erdőben találni éppúgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő még talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjúk ezrei ütötték föl tanyájukat.
E nagyszerű tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdőség, mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire alkalmatlan részét takarta, lenyúlt egész a Tiszáig, melynek túlsó partján hasonló, még mérföldekre terjedő tölgyesek álltak. Jó esztendőkben, ha tudniillik makk termett, az erdő teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sűrűből egy magányos duda vagy furuglya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vígan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el az erdő felett. A tölgyek ez évben éppen nem termettek, s a pásztorkuny-hók, melyeket a kanászok múlt esztendőkben, csak éppen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hová menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állnak, vagy szétdüledeznek. A kanász építés közben nem gondol utódaira; ha a kunyhó, melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendőre visszajő, újat épít magának nem nagy fáradsággal. Szíve éppen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb emléke marad.