S most ahelyett, hogy Kenyházynak, kivel úgyis e történet alatt sokszor találkozandunk, személyét leírjam, s ruházatának egyes részleteit festegessem, a kék spenclitől, melynek hajdanában egy gombja sem hiányzott, a mellényt, mely mostani színét csak a nap befolyásá-nak köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán, de melyen ura éppoly kényelmesen függhetett volna, a lovaglás alatt egész a térdekig fölcsúszott szép egérszínű lábravalókat, s így le a sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek, gyakorlatilag nem is létezik, legalább elméletileg közönségesen elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető bírák ellen létezik, s teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek a millió szájú közönség által ellenünk, míveltebbek ellen csupa irigységből terjesztetnek.
Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényeinkről, melyek szerint az ajándékok elfogadása bíráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a legmerészebb újítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajon nem alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek, melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni a bírótól, hogy csak ő maga legyen háládatlan az iránt, ki vele jót tett? “Amit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is” – ezt parancsolja vallásunk; már föltéve, hogy a bíró annak helyzetében volna, kitől most ajándékot fogad el; azaz: ha oly perben állana, melynek igazságáról tökéletesen meggyőződve nincs, nem kívánná-e ezen esetben ő is, hogy bírája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – , azt tenni felebarátjával, mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint minden bíró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az egyik fél még egypár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél ezen közhitelességű adatokra éppen nem felelt – a bíró tehet-e mást, mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem int-e ugyanerre a história; mely Jákob lencsetálától a párizsi békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből tanulhassanak. Ha az Alkmoenonidák a delphii orákulumot meg nem vesztegetik, Athéne a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a megvesztegetett pásztor Termopyláknál a perzsákat át nem vezeti az ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiak Themistoclest, Themistocles pedig a többi vezéreket pénzen nem vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s vele talán a polgárosodás elvesznek: – s csak hely hiányzik, hogy hosszú árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy bíráink ennyi magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bízatott, vagy hogy egy kis becsületért adják azt mindenkinek, miáltal – mert hisz a köztisztelet a tömegtől függ – arisztokratikus országunk nem csekély veszélybe jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben osztozkodva, egyes bírák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból, hogy Cyrus egy királybírót, mert pénzért igaztalanul ítélt, megnyúzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia később mint bíró ült. Hasonló okból Darius egy bírót felakasztatott; de hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány történik is – mert hisz az írás szavai szerint: szükséges, hogy botrányok történjenek – , legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az írás azon szava is: “de jaj a botrányt okozónak”, kétségkívül be fog teljesedni, s hogy példája bizonnyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint ő, elég szemtelenek lennének bíráik ellen kikelni.
Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leírása lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a törökdombon hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz, mert amint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban mégis valamennyien épp annak ellenkezőjét tesszük; ez, mert szívét más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett: hogy vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.
Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról kezde beszélni.
Nyúzó, esküdtjével a tisztújításról s a közbizalom megszerzésének módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: “no, úgy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, s nem bírva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha táncolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes erővel járó gőzerőműhöz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemesemberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.
A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett figyelmessé, kik míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajon nem pandúrok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívül kitűnt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton a szokott előleges eljárást megkezdték.
– Lovagoljon valaki oda a pandúrokhoz, s mondja nekik, hogy a deliquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőképp egyike Viola bandájának. Statáriális eset, s kár volna őt a faluba vinni. Nemde mondtam – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki azalatt szinte a lovasokra fordítá figyelmét – , megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát, hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt akasztatok fel.
– Azaz: ha megkapod – monda Ákos mosolyogva – , min, engedelmeddel, még egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek cáfolatául, ki mindig azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni – ti csak ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt hoznak, Viola cimborája – tevé hozzá nevetve – , a hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s Angyalbandi – vén cigányunk.
Kislaky, ki most az öreg Petit – ez híres neve – hasonlóképp megismeré, szinte nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek szíve a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.
– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos – , a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; – sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a közállományt még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.
– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ráncokba szedve homlokát – , a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább nem hiszem, hogy akit pandúrjaim hoznak, az vén cigánytok, és ha…
– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve – , ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.
– Mármost elég – szakítá félbe a főbíró Ákos enyelgéseit, egypár szót ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik – ; ki mondta azt, hogy ez nem cigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál…
– Nem tettette-e magát csak cigánynak, ugye? – kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő haragja mindinkább mulattatott – s most majd kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és…
– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a felbőszölt főbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja – az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e éppoly jól más szerepet valamely akasztófa körül? – A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.
Mire a szolgabíró, elméssége fölött magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyújtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem eléggé sebesen siető pandúrok s a vén cigány fölött – várá a szerencsétlen rabot.
Szegény Peti, ki azalatt a törökdombhoz mindig közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott; – de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.
– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte – , no, ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.
– Ugyan kérem a nagyságos teins főbíró urat – sóhajta fel a szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával – , én…
– Hallgass – dörge közbe a bíró – , én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.
– Nagyságos, méltóságos uram, hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok – sóhajta föl Peti – , én…
– Ne ugass – lármáza Nyúzó – , vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló még tagadni mer.
– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram, semmit sem – tevé sírva hozzá – , csak…
– Jobb is, ha nem tagadsz; úgyis téged nemigen kérdezünk – szakítá félbe az öreget Nyúzó – , a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a pandúrok egyikéhez fordulva – , beszélje el kend, János, miért hozták előmbe e vén gonosztevőt?
– Hát csak úgy, teins uram – viszonzá a megszólított – , mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.
– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogtak el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.
– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a közbeszólóra – , szóljon kend bátran tovább – folytatá – pandúrjaihoz fordulva – , hát mit tett ez a vén gonosztevő?
– Hát – folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, amint látszott, kissé meghökkent, s főbírája szokatlan nyájassága által ismét nekibátorodott – , az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, ugye, Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével – , midőn a Gyilkos-csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a sz.-vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista – kinek jobb szeme van – a sz.-vilmosi erdőnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. “Hátha ez Viola volna” – szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. “Ejnye, ha ez Viola volna!” – szólék én – s oda nézve csakugyan meglátom…
– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből ki őt úgy ismeré, mint pandúrja, könnyen észreveheté, mily felelet kívántatik.
– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett – , mernék fogadni, hogy ő volt.
– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.
– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fenntartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?
– Dehogy láttuk, teins uram – viszonzá amaz – , alig indítottuk meg lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.
– No és – szóla türelmetlenül a főbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.
– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva idehozták – vága közbe Ákos – , hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.
Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.
– Majd bizony – kiálta a főbíró – , kend megszokta a brúgót, s e kis hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory – ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák – s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá benevolumát.
– És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak – , elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?
– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve – , mikor a cigányt utolértük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a cigány szörnyen megijed…
– Megijed – szóla közbe Nyúzó – , szeretném tudni, miért?
Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint – egy “valóban gyanús”-sal felelt.
– Kérem alássan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány – , mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.
– Hallgass, átkozott barna kutya – kiálta a szolgabíró – , mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.
– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.
– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki észrevéve főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott – , “ez nem igaz, Péter cigány – mondtam én – , kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. “Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?”
– No, s mit mondott erre a cigány? – kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.
– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János – , s mikor erre fölpattantam – mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer – , szaladni kezdett.
– Oh, édes nagyságos teins uram – rimánkodék a cigány – , hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.
– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a hegedűtől.
– Azt gondolám én is – viszonzá János – , mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.
– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó – , most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.
– De kérem – rimánkodék Peti – , mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.
– Tudjuk, tudjuk – viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján – , te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?
– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a cigány – , de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány— s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.
– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.
– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan – , hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.
– És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?
– Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz támadt, nem tűri, hogy mi, cigányok benn a faluban lakjunk – felelt a cigány alázatosan – , elég baj ily öreg embernek!
Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: “egy eltévedt bárány, kit az igaz útra – azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényről el nem tért” – kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta: s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; – mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit önismeret (mely bármint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett – , senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s főképp ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bűntettei napvilágra jőjenek.
– Jól van, jól – szóla elfojtva, amennyire bírá mérgét – ; majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik; vezessék őt kentek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert…
A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedűt, midőn Ákos megkönyö-rülve könnyein, kezességet ajánlt a főbírónak, s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.
– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – , örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.
– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve – , míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.
– Majd meglátjuk – viszonzá a főbíró gúnyosan – , én csak azt mondom, hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hírből tudom, hogy estve s pedig magánosan a Tiszaréti csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, a csapláros cselédei s mind, kik épp a csárdában lesznek s hírt vihetnének, öszvekötözve a pincébe záratnak, s helyökbe parasztos ruhában a komisszárius s pandúrjaim várják a vendéget. A többi magában értetődik.
– Igen, ha eljő – szóla közbe Ákos – , de…
– Ez egyszer el fog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi. – Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most – szóla a pandúrokhoz fordulva – induljatok.
Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá, észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arca átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandúrok között, kik főbírájuk parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.
– Kérem alássan, nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordulva – , ha már éppen mennem kell, s ártatlan, öreg ember létemre tömlöcbe hurcolnak, mondja meg a nagyságos úrfi édesatyjának, hogy az öreg Petit elfogták, s hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.
– Mily leveleket? – kérdé Ákos.
– Hát azokat, melyeket a teins vicispán úr reám bízott – szóla a cigány, egypár ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből, melyet Ákosnak átadott. – Mindig én vagyok a nagyságos úr expresszusa, s most se késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót ígért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta, hogy igen fontos dolog; – s ha ezek… – a substantivumot Peti csak gondolá – ott az erdőben el nem fognak…
Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e levelek átadása után szegény Petire nézve történt. S midőn Ákos az egyik nyitott ívet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végignézett, nem képzelheti senki a zavarodást s bosszút, mely arcain mutatkozott.
– Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos, valamivel halkabban a főbíróhoz. – Ha a tisztújításnál kimaradsz, legalább azzal vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetök szavaz, valamennyien kimaradtok, arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint úgy lesz.
– Dehogy lesz – mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást hallván említettetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott – , dehogy lesz, hisz a sz.-vilmosiak…
– Téged úgysem igen szeretnek – vága szavába Ákos – , s ha választanak, csak atyám vagy inkább jegyzőjök kedveért teszik, ki ismét nem szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma reggel hírt kaptunk, hogy a bántornyaiak nótárius uramékkal egyezkedni kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt levélben mindent megígér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind holnapra meghívja az egész sz.-vilmosi nemességet, hogy velük kezet fogjon, s most ide állsz te pandúraiddal s elfogod a hírnököt, hogy ellenségeid, kik azalatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek. – Ha ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobb ízűt.
– De ki gondolta volna – szóla Nyúzó – , hogy apád ily fontos üzeneteket ily ember által küld?
– Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a főbíró zavarodásán – , hogy az öreg Péter hű emberünk, s évek óta hordja leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fűtő cigányát minden ok nélkül elfogják s hegedűbe teszik, s még kezességre sem bocsátják ki?
– Igaz – szóla Nyúzó kínjában fejét vakarva – , de mikor nem szól, mikor egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén gazember – folytatá legnagyobb mérgében a szolgabíró úr, ki azon kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal fölforr, s kik soha nem gorombábbak, mint midőn engedelmet kellene kérniök; úgyhogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben forogsz, mintha te tetted volna – , mért nem mondtad, hogy a teins alispán úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád, hogy…
A cigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá: “hogy a pandúrok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kínjában, honnan jő; azonkívül, folytatá – : a nagyságos asszony azt parancsolta, hogy ez írásokat senkinek se mutassam, főképp ki a teins vármegyé-hez tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgyis kisül ártatlanságom.”
– Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit öszvecsapva Nyúzó – táskájában levelet hord az alispántól, s ő ártatlanságában bízik. De most menj, lódulj, takarodj – itt vannak leveleid, s ha estig Sz.-Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.
A cigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet hajtva főbírája teljesíthetlen parancsára, Sz.-Vilmos felé sietett. Nyúzó a cigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva sok káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon cigányát elfogni merészlették. Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a bámulókat, kik csak pár perccel előbb már kancsó borról álmodoztak. Ákos s a többiek majd Nyúzó hadarászó gesztikulációin, majd a cigányon nevetve – ki időről időre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó főbírót látá – útra készültek: s csak a jegyző s lelkész tarták meg komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tőlök búcsút véve a falu felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, mellyel a többiek által kísértetett, a távolból többé nem hallatszott: Tengelyi megfogá barátja kezét s így szólt: – Mit mondasz – hát nincs-e igazam? az agarászat nem a legkegyetle¬nebb időtöltés, ugye, mellyel ez urak mulatnak?
– Oh, istenem – sóhajta Vándory – , s ha arra gondolok, hogy ezek tisztviselők, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!…
– S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? – szóla Tengelyi keserűen; – a gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy megbotoljék, a férfiúig, ki a láb alátartásokat nagyban űzi vagy legalább látja: nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az elbukottat, főképp, ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné – miért volnának ezek jobbak másoknál? – De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a nap leszállt, menjünk mi is hazafelé.
Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két férfiú hallgatva indult egymás mellett a falu felé.
– Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy percre visszafordulva megállt s egy pontra mutatott – , nem vén cigányunk-e az, ki ott fut?
– Bizonyosan – viszonzá Vándory – , szemmel követtem, de nem tudom, nekem úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Sz.-Vilmos felé sietne.
– Úgy látszik, barátom – felelt Tengelyi – , ez egyszer a teins alispáni parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt, s ő csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekről, melyek ellene tétetnek, s melyeket a főbíró oly igen bölcsen közlött vele. De mi közünk hozzá – menjünk haza, hűvesedni kezd.
S ezzel a két férfi ismét elindult, s gondolatokba mélyedten, szó nélkül haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak üdvözletként a közelgők felé.
De hagyjuk őket most gondolataikra; éltök leírása – melyet a jövő fejezetben találandunk – közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez, mintha jelenöket bármi részletesen leírnám. Csak a múlt azon egyetlen kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létező ellentétek megérthetők. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira természetük, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz jellemükről; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig föl fogja találni okát, miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté tisztaságát az emberi kebel? s isten, csak mert mindentudó – azért véghetlenül irgalmas s igazságos egyszerre.