Tengelyi, haragtól lángoló arcokkal állt a többiek közt, megindulása nem engedé, hogy csak egy szót szóljon.
Nyúzó ez egész jelenet alatt diadalérzettel tekinte körül, s a büszke jegyző megaláztatását talán még inkább élvezé Macskaházynál, ki sopánkodásaival alig titkolhatá szíve megelégedését.
– Igen – szólt a főbíró a küldöttséghez fordulva – , bármint bámulják a teins urak, ez az ember nem nemes, s midőn azt kötelességem szerint bejelentem, egyszersmind kérem az egész nemesség nevében, hogy szavazástól tiltassék el.
Az udvarból, hol mindazok, kik szavazatukat már beadva összegyűltek, a lármára mindig többen sereglettek a küldöttség körül. A bejárás fulladásig tömve volt.
Tengelyi lassanként visszanyeré nyugalmát. – És ki fogja nekem bebizonyítani, hogy nemtelen vagyok? – szólt méltósággal.
– Onus probandi semper privato incumbit – válaszolt kis szürke szemeivel pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.
– Igazság! – kiáltott Sóskuty – incumbit privato, azaz uraságodé megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni – itt elakadván, a főügyész által váltatott föl.
– Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e autentikus transumtumai, vagy csak statutoriái “cum nos” záradékkal, vagy legalább, mint azt Werbőczi I. rész 6. címében kívánja, a quartalitium fízetésérőli bizonyítványai?
– Kérem önt – szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék – , senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de…
– Hát csak tessék – szakítá félbe a főügyész – , talán majd hatvanéves úzust fogjuk bebizonyí-tani; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is irományok szükségesek. A geneológia bizonyíttatik autentikus osztály— vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanúbizonyságokkal, csak tessék Tengelyi uramnak.
– Irományaim házamnál vannak.
– Méltóztassék elhozni. Ugye, méltóságos báró úr, mihelyt Tengelyi úr irományait elhozza, mindjárt szavazhat? – S erre a főügyész nevetett.
– Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni – kiáltott Sóskuty biztatva.
– De hisz mindig nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba fizettem.
– Fraus et dolus nemini opitulator – vágott közbe Sáskay – miért nem hirdettette ki, Tengelyi uram, nemességét a megyében?
– De mikor nemességemen nem kételkedett senki – vága közbe haragjában reszketve a jegyző – , mikor szolgabírónak jeleltettem, esküdtnek neveztettem ki.
– A nemesség publikációja mindig jó – szólt oktatva a főügyész, hihetőképp tudva, mi hasznos, ha ily esetekben az ügyészi hivataltól vélemény kívántatik – , lássa ön, ha azt teszi, most nincs baja. Egyébiránt, hogy kandidáltatott, sőt nemesi hivatalra kineveztetett, mit sem bizonyít; hány hasonló eset van ott, hol a főügyészek nem vigyáznak, hogy a nemesség az adózók terhére törvényellenesen ne szaporíttassék.
James nem nyomhatá el az érzelmeket, melyeket ez utósó szavak szívében gerjesztének.
– Ej, be nemes teremtés a tekintetes úr! ha az adózónak mindig ily védője találkoznék!
– De időnket nem veszthetjük – szólt Sóskuty türelmetlenül – , folytassuk a szavazást, s Tengelyi uram menjen haza irományaiért.
– Én szavazni akarok – szólt Tengelyi nyugodt méltósággal – , nemesembert puszta előadásra nem lehet jogától megfosztani, s nemességi pernél, míg a per tart, mindenki előbbi állapotában marad.
– Tengelyi úrnak igaza van – szóla közbe egy fiatal ügyvéd, azon kevesek egyike, kik az egész jelenet alatt a jegyzőnek pártját fogták – , a királyi rezolúció…
– De 21. Julii 1785 – szólt a főügyész, fejét hajtogatva.
– Azt parancsolja – folytatá a másik – , hogy mindenki míg nemesítő pere lefolyt, előbbi állapotában maradjon.
– Azaz paraszt állapotában, mint jegyző uram, míg irományait elő nem hozza – válaszolt Slacsanek.
– Mindig nemesnek tartattam. Szóljon ön – mondá Macskaházyhoz fordulva, ki azalatt szinte az asztalhoz közelített – , majdnem harminc éve ismerjük egymást.
– Csak annyit mondhatok – válaszolt a megszólított, kezeit dörzsölve – , hogy a tekintetes alispán úr jegyző úrral mindig mint nemesemberrel bánt; egyébiránt a teins úr, mint tudva van, igenis kegyes úri ember, kinek jóságát bizony sokan hálátlansággal fizetik. Tengelyi úr irományait sohasem láttam, csak azt tudom, hogy nemessége a megyében kihirdetve nincs, másunnan jött, s vannak esetek…
– Üssétek le! Ki a paraszttal! – ordított a tömeg, s Karvaly, kinek szava a többiek közül kihangzott, előre tolakodva Tengelyi ruhájához kapott. – Ide, aki életét szereti! – kiáltott most Kálmán, ki az egész jelenet alatt egyiktől a másikhoz fordulva Tengelyinek pártolókat keresett. – Tengelyi úr barátom: ki egy ujjal nyúl hozzá, halál fia, ha tizenhat élettel teremtette is az isten.
Karvaly ijedten visszavonult, az öreg Kislaky, fia mellé sietve, a Rétyekhezi viszonyára emlékezteté. Báró Sóskuty nagy méltósággal inté, mily helyen van, s a főügyész, torkát köszörülve, akciókról beszélt.
De Kálmán nem tartozott azon egyediségek közé, kiket, ha vérök felforrt, ildomos tanácsokkal vezetni lehetne; víg, sőt könnyelmű a mindennapi életben, ez ifjú keblében volt valami, mi őt a mindennapi emberek sorából kiemelé; s ki őt e pillanatban látá, amint lángoló arcokkal annyi ellenség között az öreg jegyzőt védelmezé, ki szavának meghatástól rezgő hangjait hallá: érzé, hogy azon emberek egyike előtt áll, kik mint némely aranyaknák, annál gazdagabbak, minél mélyebben juthatunk belsejökbe. Maga az öreg Kislaky nem tudta volna megmondani, nem öröm facsarta-e a könnyeket, melyek szemeibe tolultak, midőn fiát ekképp hallá beszélni: – Mit nekem viszonyok! bánom is én; ha méltatlanságot látok, minő ez, csak egy viszonyt ismerek, mely minden becsületes emberek közt létezik, s nekik kötelességül teszi nem engedni, hogy egy közülök gaz fontorkodások által elnyomassék.
– De domine spectabilis, kérem alásan, a megyeháznál vagyunk – szólt szemeit ég felé emelve Sáskay.
– Isten engem, az ember elfeledhetné, hogy ott van – szólt növekedő haraggal Kálmán – , e ház a közcsend s bátorság fenntartására épült, a becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban találtatik; itt bírákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.
– Micsoda! a fütykösök ellen szól!? – riada föl egy nemeshadnagy – szidja a nemességét. Akció! – Az egész tömeg akciót ordított, míg Tengelyi, ki soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától elragadtatva magának árthat, s azon kérést intézé hozzá, hogy őt a megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen írásaiért Tiszarétre mehessen.
– Akciót? Jól van, nemes uraimék – szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez fordulva – , csak akciózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább megmutathassuk, miként Taksony megyében elég, ha ily ember, minő ez – s itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott – , becsületes emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. – S ujjáról lerántva pecsétgyűrűjét, az asztalra veté, és Tengelyit kezénél fogva kivezeté.
– Menjünk, barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok, estig az írásokkal itt leszünk.
A jelen volt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig halkan mondá: – Ha Kálmán úrfi szolgabíró nem lesz, minket a teins úr nem vádolhat. – Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha a spanyolfalak rég felforgattattak, tovább folytattatott.
16
A jegyző házánál az utolsó történetek óta szomorúság s aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan veszélyes, s az ifjú hamar magához térve, önkívánatára még azon éjjel a kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sírt; főképp pedig az, hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül előadatni fog, leányának jóhírét megronthatja: a jámbor asszony szívét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova futkostak, Liptákné alig bírá elutasítani a kérdezősködőknek nagy seregét, kik kíváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e házat huszonnégy óra előtt látá, s most méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, mely a véletlennek nemcsak azon szerencse felett, melyet a külvilág kincseiben keresünk, de még afelett is, melyet csak szívünk nyújt, ennyi hatalmat ád.
A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett, s délfelé kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki mióta a szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyőződése, hogy isten a jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta férje jöttét először várá remegve, legalább némiképp megnyugodott.
– Alszik – szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott – , szegény alszik. Oh, istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily víg, mily piros máskor! – És az anya szemeibe könnyek nyomultak.
– Mikorra Tengelyi hazajön – szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva – , Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül valaki hírt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy jókedvből elmennének, s így barátom a tisztújítás vége előtt alig jő haza, addig pedig bízzunk istenben, Vilma kiépül.
– Oh, én örökre szerencsétlen vagyok!
– Nyugtassa meg magát, Erzsébet asszonyom – szólt, kezét a nő karjára téve Vándory – , hála istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótol-hatlan. Nagy részint írásokat vittek el, s azok visszakerülhetnek.
– Igen, de a bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam viseltetett; ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, melyet bírtam s melyet elvesztettem. Kérlek, ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma, becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem, hogy kívánatát teljesíteni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát! – És Erzsébet zokogott fájdalmában.
– Baj, nagy baj! – mondá vigasztalva a másik – de Tengelyi jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S ami leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.
– Oh, a Rétyek! – viszonzá Erzsébet sírva.
– A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szívű, s az asszony – — van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.
– S ha meggondolom – szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserű kifejezéssel – , hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét legnagyobb nyomorúságában fölvettük.
– Ki tudja, ő volt-e? – mondá a lelkész komolyan – nem kell mindjárt ítélni.
– Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy éjjel hazafelé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított, s bejött. Férjem szobaajtaját szinte tárva találta, odament megtudni, ha az úr hazajött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával épp az ajtón kijött, földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost űzőbe vette, esküszik, hogy az Cifránál, Viola egyik cimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti, ha akarja.
– A zsidó hazudik! – szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva Erzsébet végszavait hallá.
– Viola a nemzetes asszony házában sohasem rabolt, s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.
Erős meggyőződés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállításával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább nehány hívet ne talált volna; ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet isten azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.
– Legyen áldva az úr neve, hogy úgy van – szólt Vándory, ki mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mint egy személyes veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.
– Úgy van; úgy, higgye el a tiszteletes úr – szólt Zsuzsi, s szavának mély s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál. – Viola szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik helyről helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szívét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak benne találni.
– Szép tőled, Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – , hogy férjedet védelmezed, hisz megesküd-tél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat, és Viola, nem akarlak sérteni, jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégiscsak zsivány.
Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arcain e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory nehány vigasztaló szóval biztatá a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely mellett azok ültek.
– Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserűen, s összevont homlokának redői s a pirosság, mely arcain átfutott, mutaták meghatását – ; hagyja el, tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator felesége vagyok, hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a végítélet napja eljő, s isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai, mint szent írásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett, s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsivánnyá, hanem azoktól, kik őt reá kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a szíveket, s Viola meg fog állhatni előtte.
E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét, s így szólt: – Igazad van, leányom, bízzál istenben, s el nem hágy. – A többiek meghatva hallgatának.
– Igen, igen, bízzam istenemben – szólt Violáné, midőn a belépőt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve – , kend, nénémasszony, százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem bíznék istenében; de higgyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt júdássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek istene sincs e világon.
– Ne beszélj ilyeneket, Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan – írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tűlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk, szegényeknek nincs miért kételkedni az úr kegyelmén, hisz isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd s a legjobb ember ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, isten nyugossza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti cigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint üdvezítőnk.
– Igen, de ő isten fia volt – szólt Zsuzsi sóhajtván – , én gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény árva leány voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon. Így, isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb leány, mint én. Édesanyám midőn szült, meghalt, de nénémasszonynál sohasem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.
Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könnyek ragyogtak.
– Igen, én víg voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – , azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam istenemet ennyi szerencseért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot bírni e világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája címeres, és én, szegény árva leány létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe, vagy néha lakodalmakon szép rozmarint is hozott s velem táncolt: gondolám magamban, Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, s imádkoztam, hogy isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól. De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet, s ő derekamon fogva magához szorított, és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ, s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.
– Szegény asszony – szólt Erzsébet, szemeit törülve.
– Oh, akkor nem voltam az – folytatá lángoló arcokkal emez. – Akkor az egész világ egy nagy lakodalomnak látszott, szívemet öröm szorongatta, sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál találtam. Mikor első gyermekünk született, s a kis Pista javára gazdálkodhat-tunk, isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres maggal fizetett. Ej, hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakodalmomra, oly szerencsésnek érzém magamat.
Violáné mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon időről időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem bírna annyi lélegzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekképp folytatá: – Igen, s lássák, hogy mindennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogsá-gunkban, mi nem bántottunk senkit a világon. Férjem megfizette porcióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól bírta magát, de csak paraszt volt, és az urak között haragosai támadtak. A fiskális, isten verje meg – szólt Zsuzsi, s keze ököllé szorult össze – , gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró bosszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiskális s főbíró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek ártatlansága haragjuk ellen nem használ. Most őszkor két éve, hogy kisleányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiskális, bizonyosan, mert helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment, s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de hogy mégis szívesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de félóra múlva a hajdú megint visszajött, s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb lova. Viola bosszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szívesen bízta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajúdások kezdődtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza, s mondá, hogy Viola jőjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék másképp, de hogy mégis jobb lesz elmennie, mert a szolgabíró az udvaron van s megesküdött: ha jószántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt, megbosszankodott, s azt üzené a szolgabírónak: az idei forspontját leszolgálta, s hogy ő ma nem megy istenének sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbíró pandúrjaival jött házunkhoz, s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon kívül feküdtem, kötözve a kastélyba cipelteté.
– Úgy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet, noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szívünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott – , egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy cipelték, mint a marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őket, de nem volt, ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sírtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabíró káromkodva s fenyegetődzve ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságáért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem, s velök mentem egész az udvarig, mintha előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbíró kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához? és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hívatott? és Viola miket felelt? S mit tudom én, hány kérdést. “No várj – szólt végre derest hozatva – , meglátjuk, nem jössz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy istenednek, hogy a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Húzzátok le!” Viola ott állt a pandúrok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom feledni a képet, mellyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva, arca véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte kéken. Kötözött kezei az udvarban föloldattak, most kiragadva magát a hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre, “akinek lelke van, kiáltott, ne jőjön közel”. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva, lelkére esküdött: ha nem húzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind nekirohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel, épp mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga körül vág, s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült, s ki a sz.-vilmosi erdőségbe, mint Kain, kit isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.
– S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté, s Vándory sóhajtva ég felé tekintett.
Az egyszerű történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné éppoly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom, mely a szerencsétlen asszony arcain látható vala, mélyen hatottak a jelenlevőkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit szorítva őt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erőt beszédre, ha egy kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe előtt áll? Végre Violáné felkelt, s halvány arcainak kifejezése nyugodtabb, hangja erősebb vala, midőn az asztalhoz lépve így szólt: – Most isten áldja meg nótáriusné asszonyomat mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekimen tett. Én elmegyek, felkeresem Violát, s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.
– Hová gondolsz? így nem ereszthetlek – szólt Erzsébet felkelve.
– Ne féljen, nemzetes asszony – vágott közbe Violáné, keserű mosollyal arcain – , nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa, ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat mégsem hagyom el.
– Nem úgy volt értve, Zsuzsi – mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a távozónak kezét nyújtva – , de még beteg vagy, s ha e hideg őszi napon künn jársz, bajod lehet.
– Köszönöm – szólt emez meghatva – , de most megint jól érzem magamat, csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok. Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az, mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban, ha tovább itt maradnék, s mindazon szörnyűségeket hallanám, miket férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomat. – S Violáné megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.
– Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomorúan utána nézve, mintegy akaratlanul – , ez is jobb sorsot érdemelt a világon.
– Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az ajtónál megfordult – , higgye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer születném s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, mégsem mennék máshoz. Felakaszthatják, és én az akasztófa alatt ülve mégis áldani fogom istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. – S ezzel elment.
– Esküdni mernék – mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve, mely mellett most éppen Zsuzsi Liptáknéval elment – , Viola ártatlan. Ember, kit neje nyolcévi házasság után így tud szeretni, nem lehet alávaló.
– Ki tudja! – válaszolt Erzsébet sóhajtva – az asszonyi szív oly különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza sokszor, mintha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midőn látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.
– Kétkedni az isteni gondviselésen – szólt lelkesülve Vándory – , de hát nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor épp a legnemesebb vállakra rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mindemellett? Azon szeretet, mely egész keblét tölti, mely szívének minden dobbanásában felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belső megelégedést keblének, mint ha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az érdemetlen mellett, kit szíve körül fogott, mindazon magasztos érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túl emelik, nem teszi-e épp ez boldogságát? Nem teszi-e ez, hogy az élet jó s rossz óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre mégsem a jók ellen fordul. Oh, higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett, nincs miért sajnálnunk!
A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal elindult, az úton Icik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen – s tőle hallotta meg a történteket. Az utasok e pillanattól, ameddig a töltés tartott, azaz Réty kastélyáig – repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal, főképp melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s Tengelyi leszálltak, s emez megköszönve Kislaky szívességét, gyalog sietett hazafelé.
– Igaz-e, hogy kiraboltattunk? – szólt a belépő, szemeit a szobában körüljártatva.
– Csak ládádat rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – , a többi…
– Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?
– Hihetőképp még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.
Tengelyi, ledobva bundáját, a ládához sietett, visszaveté tetejét, s midőn mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma nyugtalanságban álltak mellette, arcának kifejezéséből mérve vesztesége nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé be halvány arcait. – Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim elveszve, rajtam nem segít senki. – Erzsébet s Vándory mindent elmondva, ami, mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett észrevenni, hogy beszédöket hallja.