A főispán már a kert-kerítéshez jutott, a fölállított oskolás gyermekek s az öszvecsoportozott nép éljenezni kezdett, midőn egyszerre az útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi őexcellenciájának az utósó állomásra előre küldött, éppúgy meglepetve, mint őexcellenciája, elragadják, s a kapun berohanva feldöntik a hintót. A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midőn Sámson farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi természeténél fogva a legközelebb úton, azaz fején keresztül ugrik le lováról.
A pitvarban s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja öszve kezeit, s miután a lovak föltartattak s az öszvegázoltatás veszélye megszűnt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.
Ne várja tőlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanúi lehetnének, részletesen leírjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté, erős a leírásokban, s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen. Elég legyen annyit említenem, hogy mind a főispánnak, mind kocsisának minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak, s hogy az első egy kis kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül húzatott ki kocsijából, s a lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az úri társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkívül mulatá; ámbár titoknoka, ki őexcellenciájával egy kocsin ment, s most az egyszer urának nemcsak fontos hivatala, de még személye terheit is viselé, e részben egészen különböző véleményben látszék lenni.
– Ki merte a mozsarakat elsütni? – szólt végre Bántornyi, miután a főispán s az egész társaság a ház felé indult.
– Én, teins uram – felelt a kertészlegény.
– És hogy mertél ilyenre vetemedni?
– Mert parancsolták.
– És kicsoda – szerencsétlen?
– Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy: már csak becsületesen kell fogadni az excellenciás urat. Tiszaréten is mindig mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.
E fontos ok vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy az eddig felbőszült háziúr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban, s fogai közt asszonyok vigyázatlanságá-ról dörmögve valamit, szinte a házba ment, melynek nagy termében azalatt az egész társaság öszvegyűlt, s a megyei küldöttség épp most lépe a főispán elébe.
A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem kizárólag arany s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszárköntösében, melynek arany paszamantja s cafrangai a posztó színét csak inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arccal, melynek fejér bajsza a sok drága érc között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész megye méltóságát érezve keblében háromszor hajlott meg főispánja előtt, a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait csuszkálva s sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény arcán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is láthatók: az ünnepélyes csend, mely a hajlangásokra következett, szóval minden tisztelettel tölté a néző kebelét, s ha Zsolvay esperest úr ezek látására még inkább elhalványult, s gyönge remegő hangon kezdé a főispán hosszú címét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb, hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebéből beszédét kivéve s a negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a főispáni cím vége felé még gyöngébb, s végre szinte hallatlanná lett.
A cím után szünet.
Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: – Csak bátran olvassa, akármi legyen.
A szónok, ki addig remegve végigfutá kéziratának első sorait, nekierőlködve hozzáfog olvasásához.
– Derült arcokkal lépsz tisztelőid körébe, dicső férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad, most minden szív örömében dobog látásodon.
A főispán kendőjével takará derült arcainak egyedüli sötétebb foltját, Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt “helyes”-t kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki épp Cserepesen lévén, a küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag táblabíró közt.
– Tisztelet s hála követi lépteidet – folytatá a szónok nekibátorodva – , s egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke nem lenne, ha arra gondol, hogy te vagy kit elöljárónak nevezhet.
– Ez cifrán rakja – szólt a vastag táblabírák egyike, míg a szónok hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá csinosan esztergályozott szókötéseit – , ez Kráveczkynél még különb.
– Kérem alássan – szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul – , ezt a beszédet én csináltam.
– Hogy irigykednek ezek a papok egymás közt – szólt a másik vastag táblabíró az elsőhöz, ismét a szónokra fordítva figyelmét, ki egyébiránt egyet fordítva kéziratán, ismét halkabb hangon kezde beszélni:
– A nyáj, mely itt előtted áll – a küldöttség meglepetve fejét csóválja – , csak egy kis része a gondodra bízott nagy seregnek, mely mezőiden legel, s ki azt elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – , az nem jobb a többieknél, s bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.
A hallgatók egy része tüsszögött, nehányan suttogni kezdének, a főispán maga nem nyomhatá el egészen mosolygását.
– Főtisztelendő uram, mit csinál? – suttogá Sóskuty – fordítson egyet – , s a szónok fordított s félig magánkívül tovább olvasá:
– Itt hasztalan keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan mindazt, mire emberek büszkék lehetnek – a küldöttség mindig nyugtalanabb lett – , parasztokat látsz magad előtt… – Itt az indignáció kitört…
– Ünnepi köntöseikben.
– Megbolondult a főtisztelendő úr?
– De mind jó keresztények – sóhajta Zsolvay angyali rezignációval – , nincs egy eretnek az egész seregben.
– Magánkívül van, kiáltsunk éljent!
– “Éljen”, “éljen” – kiáltott az egész hallgatóság.
– Kicserélték palástomat – sóhajta Zsolvay, s visszavonult, míg a főispán röviden, s amennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.
– Honnan vette elő főtisztelendő úr beszédemet? – szólt a kis plébános, kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz férhetett, ki a másik szobába vonult.
– Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.
– Szép! ön elmondja beszédemet, s én, ki azt fáradságosan készítém, holnapután mit mondjak a püspöki vizitációnál?
– Az istenért, miért vette el palástomat?
– Ön palástját?
– Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.
S a megszólított zsebéből hasonló kéziratot vonva ki, öszvecsapta kezeit: Igazság, ez ön palástja. S a két szónok nagyon elszomorodott, s minden vigasztalás után – noha a főispán a történetet gyönyörűnek hirdeté – nem osztozott a jókedvben, melyben most a főispánt karai— s rendeivel együtt, azon egy kívánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a tisztújítás nagy napjáig, melyen őket ismét látni fogjuk, semmi ne zavarja fel.
12
Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni ha most, midőn Taksony megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá szobámban. – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem; s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely író hármat is el tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony megye fővárosa is?
A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép, melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is, város helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltűnt ugyan, s a friss patak is, mely csör-ge¬dezésével apáinkat talán ide csalta, azóta nagy pocsolyává öregbedett; azonban, ki őszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s kocsikkal felszántott utcákat nézte, nem tagad¬hatá, hogy Porvár Kánaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a legkevésbé otthonos porvári polgár is nehezen vagy alig válhat meg lakhelyétől. Két végetlen utcán kívül, mely a várost ellenkező irányban keresztülvágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv szerint építette lakhelyét, s a megyeház s egypár cseréppel födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelű épületek között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláírás útján készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nőttek; a szederfa-iskolát, hol József császár korából megmaradt három fa, évről évre várja az új sarjadékot, míg új szederültetvény helyett körében csak fejeskáposzta tenyészik; a kövezetről is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zöttyenésekből veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.
Az előszoba, mint a civilizált világban minden előszobák, mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erővel bírnak, telve van várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit; kik mint katonanemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben tisztelt főispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú sora, a táblabírák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztújítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia fel— forgatásán töri fejét, s hogy a közállomány biztosítására elkerülhetlenül szükséges B-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző kezelt, más vallás hatalmába kerül; vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye pecséte úgyis protestánsra bízatott, a tollat ugyanazon hitfelekezetű egyedre bízni nem más, mint a katolicizmus megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön, s a főispánnal tartott beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszeri ismétlésére, mint mit benn töltött – párthívéinek elmondá, nagy öröm támad a hallgatók között, mert a főispán velek mindenben tökéletesen egyetért. Gyertyagyújtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra, másik a kaszinóba sietve, melynek tagjai ez estvére policiális tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.
A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi hivatalra nem fogok kijeleltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon sztereotíp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden főispánról, legalább beiktatása alkalmával elmondatnak – jeles ember vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magasállású férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megacélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal, melyre újságok, s azzal, melyre bankjegyek íratnak – támadtatik meg, elég, ha a szív kissé megkeményedett, elég, ha a római “nil admirari-t” nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.
Ha mindenekelőtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek megismerésére sok idő kell – , legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet őexcellenciája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima homlokát, s szája körül nem szűnő mosoly játszik; attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk, csak annyiban különböző, hogy benne keserűséget nem vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? mert miután más regényírók személyeik köntöseit leírásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó bundában nézzük; a hölgy szívesebben borul keblünkre, ha szép atilla, mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényírók sem ignorálhatjuk. Az arcon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése magashelyzetű egyedeknél főképp ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de ízletes. Zöld atilla agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne láthattad – , ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről aznap mondhatunk. A tökélyről, mellyel e ruhadarabok egytől egyig készíttettek, olvasóim, hacsak Bécsben nem készíttetik magok is ruháikat, alig bírnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan szólanom. A természet, midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk. Valószínű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség mindenkinek, ki e városba jő, karaktere után kérdezősködik, értve ez alatt a címet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb helyzetéhez alkal¬maz-kodik. Hatalmunkban áll bizonyos címet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi címünkhez illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságo¬kat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagyúrra, s legfeljebb aziránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagyúrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.
– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve – , hogy holnap minden jól fog menni?
– Azoknak kivételével, kik talán megveretnek, közkívánat szerint – válaszolt a titoknok. – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgyis csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egypár kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó becsületes ember, önként lemond hivataláról, s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes, hogy excellenciád csak percig aggódjék.
– Csak kicsapongások ne történjenek.
– A városban két század gyalogság van; a vasasok holnap reggel jőnek, és…
– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.
– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – , nem hiszi excellenciád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi s Réty talán tízszer kérdék: megtétettek-e a nyugalom fenntartására szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csak hogy nyakamba nem borultak. Taksony megyében már excellenciád előttöse alatt megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.
– Ne enyelegjen ön.
– Mit tehetek róla, ha mind e baj között néha nem nyomhatom el jókedvemet. Excellenciád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a nagy lármát s rendetlensé-get, az általános romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajdúk egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha excellenciád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utósó gyűlésen a húst kilenc krra szállíttatta le; míg a szomszéd kocsmában a megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajcár mellett! s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezető épp azt vitatá, hogy Veszősyt főbírónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellenciád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Éppen most volt Slacsanek nálam, keserűen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.
– Elraboltatott?
– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – ; elraboltatott; azaz minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellenciád az utósó tisztújításról? Óriási ereje, mellyel egy egész tisztikart vállain elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főképp tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött, a kortesség gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint barátokat szerezhet magának. S most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez szegődött, s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot ígérnek egy más erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy közülök csak egy váljék szolgabíróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom, így hívják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a tisztújítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda ígérkezik. Másnap elmegy, s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje fölött, s faluról-falura csak azért cepeltetik, hogy a hiedelem támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart. Zsoltáry mindig részeg, s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára: mely vele szüntelen játszik, s valahányszor a szerencsétlen, visszaemlékezve a tisztújításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy veszteni, amint éppen szükségesnek találja, úgyhogy a szerencsét-len, még most sem került ki kezeik közül, s holléte sem tudatik.
A főispán nevetett.
– És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?
– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellenciád nem képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s mégsem látta át, hogy falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.
– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyújtózkodva – , de ki tehet róla, ha, mint mondja, nagy befolyása van.
– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory, ki, mint excellenciád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által orákulumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki valaha ügyvéd volt, s most a félnemességnek kérelmek írásával, törvényes tanácsokkal s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellenciád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt…
– Tudom, tudom, demagóg! Rég hallottam felőle!
– Talán nem annyira, mint excellenciád gondolja – monda a titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra kényszerítenek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozza-nak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak. Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek, melyeket demagógok személyes célokra eszközül használnak, neki célok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre van.
– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva – , ha félszázaddal előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utolérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.
– Nem hiszem, kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyűjthetnek pártot magok körül, mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellenciád látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan, kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát tűzték ki maguknak, azokat a sokaság ritkán követi.
– Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a főispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát véve, semhogy szabad elveit, főképp így à la camera, nem tűrte volna – , majd meglássuk. A jegyző feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan, ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előítéleteiket legyőzhetjük; de hatvanéves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilenc.
– Nagyon csalódnám, ha excellenciádnak igaza volna – szólt a titoknok nyugodtan.
– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve székéről – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arcai a többieknél pirosabbak, legyen meggyőződve, éppen ezek festik magukat; és száz eset között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint ítélni a politikai jellemekről is. De úgy tetszik, hallok valakit; kérem önt, nézzen ki, s ha Tengelyi – hagyjon magunkra.
A titoknok kiment, s kevés perccel utána, mélyen meghajtva magát, Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.
– Megbocsát – szólt a főispán – , hogy miután a megye többi tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a távolságot – hideg formasággal felelé: “hogy őexcellenciája mindig parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.”
– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől elválasztani nem tudom, s önt kollegáival egy sorba teszem.
– S excellenciád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. Ami belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől független marad, s nagy szíveket, fellengző gondolatokat találni némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kíván. Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol excellenciád velem?
– Ezelőtt nehány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését – , ha oly időre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán kellemetlenek.
– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellenciád szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig bírok annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.
Tengelyi szavaiban s főképp a hangban, mellyel azokat mondá, több keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog, melyet öntől kívánni vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis bizalom s barátság irántam, kevés jóakarat, s örökre lekötelezhet.
Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet setét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főképp azoktól, kik nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek, nézete szerint, talán bevezetésül szolgál-tak, hogy őt valami aljas vagy önző cél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:
– Ha, mi tőlem kívántatik, elveimmel megfér, excellenciád bátran számolhat reám.
– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kívánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről hallok, meggyőztek: hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok bízott talentumot nemes célokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.
Tengelyi, kinek e szavak jólestek, mert bármit mondunk, kevés van, ki ócsárlásnál, senki, ki dicséretnél, főképp melyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát, s a főispán kis szünet után folytatá:
– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek, szóljon velem nyíltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad el.
A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna; itt a jegyző hallgatott.
– Ne vegye kíváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap tisztújításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.
Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már felnyitá ajkait, hogy előtte egész szívét kitárja, de eszébe jutott: hányszor hallá, hogy a gróf négy szem között a leg¬érzé-kenyebb hangon a legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy céljait keresztülvigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, őexcellenciájának taktikájok iránt semmi felvilágosí-tásokat nem adhat.
A hízelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött nyájassággal folytatá beszélgetését:
– Ön félreérti célomat, higgye el, ami a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem a népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól, kiket helyökbe tenni kívánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok, szóljon nyíltan előttem.
– A nép helyzetét kívánja tudni excellenciád? – szólt mély sóhajjal Tengelyi – oh, ki bírná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe jött, nem nézett-e ki excellenciád ablakán, ha kocsija valamely falun keresztülment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utcákon vagy künn marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vígságot, mely a nép életét már országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.
– Engedjen meg, Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig láttam.
– Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Úgy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, isten által nem is teremtetett másra, mint hogy szabad legyen, de ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt, s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?