Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

MÁSODIK RÉSZ

FORRADALOM
1840–1848

Széchenyi a negyvenes évekig föltétlenül megtartotta a maga vezérszerepét. Ildomosan és munkásan járt a nemzet előtt, de a felelősséget érezve, körültekintő óvatossággal, gyakran erős tusakodások és aggályok közt. Hajójára nem vont föl minden vitorlát, csak annyit, a mennyi mulhatatlanul szükséges volt, hogy a jármű haladhasson. De csakhamar jött az idők frissebb szele s belefútt az emberek képzeletének százrétű vásznába. És a gálya akaratlanul is gyorsabban szeldelte a hullámokat. Kéjes öröm hatott át mindenkit s egyszerre fölhangzott a jelszó: Több vitorlát! Föl, valamennyit! Mily pompás érzés repülni! Mily férfias mulatság a küzdelem!

Egy fiatal ügyvéd, Kossuth Lajos volt mindennek az oka. A pozsonyi országgyülésen »Országgyülési Tudósitások« czimén egy kőnyomatos lapot szerkesztett, mely nagyon élénken kihatott a közszellemre s melyért később három évi fogságot szenvedett. Ez az idő éppen elég volt neki arra, hogy kitünően megtanuljon angolul s alaposan megismerkedjék Shakspere hőseivel. Alkalomnak pedig a lehető legjobb volt arra, hogy az egész nemzet rokonszenve, szeretete osztatlanul feléje forduljon. Mikor kiszabadult, veszedelmesebb ember volt mint valaha. Meginditotta a Pesti Hirlap-ot s fél év se tellett bele: hatvan előfizetőjét ötezerre vitte föl. Ez az organum valóságos hatalom lett az ő kezében. Szellemi góczpont, melyben összefut a nemzeti akarat és aspirácziók minden sugara, hogy annál erősebb fénynyel verődjék vissza a háborgó közhangulatra. Az első hirlap volt nálunk, mely figyelemmel kisérte az európai viszonyokat és közérdekü dolgokról tanulságosan, szinesen, izgatón beszélt. Széchenyi aggódva nézte a rendkivüli hatást, a nemzet vágyainak mind merészebb repülését, az izgalmat, mit a Hirlap vezérczikkei országszerte előidéztek s ellene fordult, megtámadta Kossuthot. Egy vaskos könyvben, a Kelet Népé-ben vádolta be, mint a ki mulhatatlanul vészbe fogja dönteni a nemzet hajóját, Kossuth előbb rövid czikkben, később terjedelmes röpiratban válaszolt a vádakra. Titánok mérkőzése volt ez, két lángelme harcza, heves, tragikus, vészes összerobbanás, de végre is, ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Mindketten a nemzet javát akarták, de módjaik oly különbözők voltak, mint természetök. Két elv ütközött össze bennök. Az arisztokrata Széchenyi, a ki »szive fölött folyvást zsarnokoskodott«, elitélte Kossuth érzelmi politikáját; a demokrata Kossuth pedig mitsem akart hallani a hideg ész kizárólagos diktaturájáról s szilaj pathosában az alkotmány sánczain kivül álló Magyarország szive dobogott föl. Széchenyi fölöslegesnek tartott immár minden további agitácziót, mindennapi, rendes hangyamunkáról beszélt s törekvéseiben a főrendekre és kormányra támaszkodott; Kossuth, mint a középnemesi osztály gyermeke, szakitani akart végkép a haladást bénitó multtal, s a felsőbbség atyáskodó, szükkeblü gyámságával szemben a nemzet zömében kereste a szentesitő hatalmat és megváltó biztositékokat.

Minden jel arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A közvéleményben nagy volt a zavar, sok az ellenmondás, – de az izgalomban égő kedélyek egyelőre nem érezték a veszedelmet s maga Kossuth is agyrémnek hitte a forradalmat. Széchenyi jól látta s meg is jósolta a mi következni fog. Többé nem hallgatott rá senki. Vezérszerepe véget ért. A zászlót Kossuth lobogtatta, a nemzetet Kossuth vitte. Az ő tüze lángolt a szivekben s ezt a tüzet többé nem lehetett eloltani. Nem használt itt semmiféle ellene intézett támadás, vagy cselszövény. Az sem, hogy a Hirlap szerkesztését ravaszul kijátszották a kezéből s uj lap inditására nem kapott engedélyt. Megtalálta a maga hatáskörét egyebütt, s gyujtott, lelkesitett, érvényesült tovább. Minden bizalom feléje fordult, minden hit benne öszpontosult, minden remény nevéhez kapcsolódott. A közvélemény igy szólt hozzá: »Légy az uj idők apostola, az uj eszmék történelmi végrehajtója! Tedd, a mit mások nem mernek! Légy követelő, elszánt és merész. Ez a kor a tiéd!«

S ő megértette e szózatot. Lángelméjét az adott viszonyokhoz képest használta föl. Minden beszéde fölért egy-egy cselekvéssel. Ily értelemben egészen a tények embere volt. Maga ez a szó is tőle származik, mint Széchenyitől az alkotmány, Eötvöstől a kétely. Tenni, cselekedni, előre törni, fölhasználni minden kedvező alkalmat elsikkasztott jogaink visszahóditására: ez volt programmja. Merni: ez volt végzete. Mit a türelem! Elég volt belőle! Megszenvedtünk érte bőven. Századok tanulsága áll mögöttünk. Az okoskodás, a huza-vona nem egyéb, mint a tettek halála. Batthyány Lajos elég érthetően hangoztatta: »Nem reformerekre, – izgatóra, vérebre, mely folyvást a kormány fülén csüggjön, van szüksége most a nemzetnek!« Szoritani Bécset, legyőzni Metternichet mindenáron! Ez a közhangulat. Széchenyi hasztalan támad még egyszer ellene a Politikai programm-töredékben: Kossuth belépése a követek házába már valóságos diadalmenet. A kor lelke rezeg hóditó szavában. Kétszer beszél: két csatát nyer. Nem lehet legyőzni. Ellenállhatatlan. Ekközben a Gondviselés is segitségére jön a külföld eseményeiben. Kitör a februári párisi forradalom. Francziaország köztársaság lesz. Az elnyomott Európa lángba borul. Kossuth tisztán látja, hogy képped el a bécsi kormány s mennyire készületlen az eseményekkel szemben. Most vagy soha! Ez az ő ideje! Márczius harmadikán tartja meg hires, nagy beszédét, melyben az egész magyar alkotmány átalakitását inditványozza, egyuttal felolvassa a királyhoz intézendő feliratot. Ne kormányozzák Magyarországot Bécsből, önkényüleg, hozzá nem értő, illetéktelen emberek, de független minisztérium, mely tetteiért egyformán felelős a királynak és a nemzetnek. A dinasztiának is ez az érdeke, ha népei javát őszintén óhajtja. Az inditvány végzéssé lesz s a márczius 13-iki bécsi események hatása alatt a felső tábla is egyhangulag elfogadja. Küldöttség viszi föl Bécsbe a király elé, ötödik Ferdinándhoz, magának a nádornak vezetése alatt. Minő öröm! Minő fogadtatás! A bécsiek tomboló lelkesedéssel várják a küldöttséget. Kossuth kocsiját virágokkal boritják el, ölelkeznek, éljeneznek, könyekre fakadnak. Csupa szeretet, exaltáczió, meghatottság mindenfelé. Kossuthnak több izben kell beszélnie s boldog, a ki hallja, a ki kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolhatja. Másnap, a késő éji órákban megvan minden! Batthyány Lajos a miniszterelnök.

Ekközben Pesten is megmozdult az ifjuság s márczius tizenötödike lelkes tüntetések közt folyt le. Kossuth diadallal érkezett vissza Pozsonyba és lázas sietséggel fogott a munkához. Elkészitette az uj törvényjavaslatokat, melyeknek harminczegy törvényczikke az uj idők szellemében egy csapásra átalakitotta alkotmányunkat. Néhány rövid nap és, ime, csodadolgok történtek! Az országgyülés századok munkáját végezte el. A jobbágyság fölszabadult, Erdély egyesült Magyarországgal, közös lett a jog és teherviselés, megvolt a népképviseletre épitett kormány, a vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, eltöröltetett a papi tized, s a sajtó szabadon beszélhetett. Szóval: a feudalis Magyarország összeomlott s a jog és törvény hatalmas bástyái közt előállott az ujjáteremtett, egységes magyar nemzet.

Maga Széchenyi is – most már tagja az első független magyar minisztériumnak – megilletődve állt e nagy eredmények előtt s tisztelettel és csodálkozással adózott Kossuth szellemének. A békés nemzeti ujjászületés e dicső látványa egy pillanatra mélyen meghatotta, szinte ellágyitotta. De a következmények, fájdalom, mégis az ő eloszolni nem tudó aggodalmainak adtak igazat. Az volt a főbaj, hogy Magyarország és Ausztria egymás közti viszonyát rendezetlenül hagyta az annyi téren megindult reform. Kormányzás, hadügy, pénzügy stb. végkép össze voltak bonyolódva. Az uj törvények életbeléptetése rendkivüli nehézségekbe ütközött. Az udvar nemcsak szokatlannak, de magára nézve némileg lealázónak is tartotta az uj kormányrendszert. Nem lehetett oly könnyedén parancsolni mint azelőtt, a hatalmaskodás törvényes korlátok közé volt szoritva s a megváltozott viszonyok mögött Magyarország különválásának rémképe kisértgetett. S ekkor támadt a pokoli gondolat: zavarokat zúditani Magyarországra és a zavarban visszaállitani a régi kormányzás nemzetbénitó rendszerét! Föllázadtak a szerbek. Jellasich, horvát bán, megtagadta az engedelmességet s fegyverkezett. Erdélyben az oláhság pusztitotta a magyart. Nyilvánvaló lett, hogy mindez Bécs műve. Jellasich betört az országba. A császár nevében! A nagy ábrándokat, az ujjászületés friss örömeit országos rémület váltotta föl. A minisztérium, melyet már hónapok óta csak a »kötelességérzet bilincsei lánczoltak a kormány gályarudjához«, lemondott. Széchenyi iszonyodva látta maga előtt a jövendőt:

– Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! Testvér a testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dulnak szét mindent, a mit alkotánk. Oh, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, – flagellum dei!

S ekkor, ezekben a vészes, válságos napokban kell megnézni Kossuthot. Alakja sohasem volt magasabb, bátorsága férfiasabb, lángesze hóditóbb. Az egyetlen, a ki nem roskad össze, de fölemelkedik, hogy fölemelje nemzetét is. Lánglelke végigviharzik, fölrázó szózata végigharsog az országon: Veszélyben a haza! Kétszázezer katonát, negyvenkét milliónyi hitelt kér és az országgyülés, mint egy ember, áll föl, megadja. Még ellenségei is tapsolnak. S Kossuth befejezi beszédét: »Önök mindnyájan fölállottak és én leborulok a nemzet nagysága előtt.« A roppant khaoszban a szilárdságot képviseli, a kétségbeesésben a hitet, a bizonytalanságban az erőt. Szenvedélyes lelke bizalmat önt a csüggedőkbe, bátorit és megnyugtat. A merre jár: diadalut az utja. Minden szava győzelem a lelkeken:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a nemzettől: meg akar-e halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen? Ha a magyar most nem kél föl tömegben, a haza földét megszálló ellenség agyonnyomására: úgy olyan gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában azonos lesz a szégyen és gyalázat nevével. Akkor a magyar istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei közt a televény buzaföld sivatag homokká fog változni és hontalanul fog bujdosni a föld hátán, alamizsna helyett pedig arczul csapja az idegen faj, mely őt saját hazájában koldussá teendi. És hiába fog fordulni a valláshoz vigasztalásért: az Isten, a kinek teremtési művét gyávasága által megalázta, nem bocsátja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon… Fegyverre hát!

S elkezdődött a nagy történet: a halálra szánt magyarság csodás önvédelmi harcza a lázadó nemzetiségek, majd a zsoldos császári seregek ellen a szabadság nevében, az igazságért, a hazáért, a törvényekért. Vereségekkel kezdődött. De midőn a vad katonai hatalom már-már befejezettnek hitte borzasztó munkáját s ura lett a Dunántúlnak, a Felvidéknek, a fővárosnak s Magyarországot az ausztriai császárság tartományának nyilvánitotta: megfordult a koczka, honvéddé lett minden ember, a kaszák, a fejszék fegyverekké, a harangok ágyukká, hőssé még a gyermek is s a diadalmas csaták hosszu sora bizonyitotta be, hogy a magyar dicsőség nem mese. Egymásután jöttek a tokaji, branyiszkói, szolnoki, hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi diadalok, majd a nagysallói, komáromi fényes győzelmek, Buda bevétele… s azután annyi dicsőségre: az orosz invázió, a világosi katasztrófa… az aradi vésznapok…

Mért folytassam? Széchenyinek igaza volt. Ez a nagy és érzékeny lélek magát vádolta a bekövetkezett szerencsétlenségekért. A forradalom tulajdonképeni inditékát, legfőbb okát a működése által fölkeltett mozgalomban látta s önvádtól tépdesve, tévedésének tudatától marczangolva megőrült.

Most már tisztán látjuk, hogy mind annak, a mi történt, nem ő volt az oka, de a nálánál sokkal hatalmasabb viszonyok. Ezekből kerekedett a vész s midőn kitört: emberi erő azt többé föl nem tartóztathatta. És ki fogná vádolni a vihart – »azért vihar, hogy tördeljen!« – mert fákat döntöget, vetéseket gázol el, szóval: pusztitva ront végig erdőkön, mezőkön, – ha arra gondol, hogy ugyanekkor a kóranyagok egész özönétől tisztitja meg a levegőt s milliónyi uj élet magvát szórja szét a nagy természetben? Mint egyes embernek szüksége van arra, hogy megpróbáltatásokon menjen keresztül s a szenvedések tüzein áttisztulva jusson el az önismeret magaslataira: ugy a nemzetnek is. Kétségkivül nagy volt a megpróbáltatás, és sok, szerfölött sok az áldozat, de az erő, mely e roppant küzdelemben megnyilatkozott, annyi diadal és gyász után mégis csak megmentette alkotmányunkat. És hol van az a magyar ember, a ki sajnálná az áldozatokat s nemzete történetét ama dicső lapok nélkül óhajtaná átadni a jövőnek? Szakitsátok ki e lapokat a történelemből s pótolhatatlan veszteség fog támadni. Meghal egy eszme, mely igy örök tanulság, egy nagy tény, mely a világ bámulatát vívta ki számunkra. Kiapad egy forrás, mely a nemzeti erők szakadatlan megifjítására van hivatva s elnémul egy hősrege, melynek költészetében több hatalom van, mint a fokozatos, rendes, bölcs fejlődés összes valódiságában.

II
PETŐFI
1823–1849

Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi. Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.

Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a finom megindulások korának nevezni. E kor költői rajonganak az öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes, a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk, mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, – de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s mindjobban közelednek a hazugsághoz.

Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam. Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré. De ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt, mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten. Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és semmibe sem vették az előttük czikázó életet.

E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része Bajza körül csoportosult. A Zarándok és Andalgás költője a gyöngéd és olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia, nektár és stil dolgában jó példával járt előttük. Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár. Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:

 
Falu végén erdő,
Erdőben magány,
A magányban sirdomb
Hársak alkonyán.
Domb körül csörögve
Omlik a patak,
Hársak közt madár zeng,
Szellők inganak.
 

Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű karom; álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!« s a szerelmes bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit bámuljunk inkább? Kunoss bőbeszédűségét-e, a ki egy »sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt) galambról egész kis époszt ir, vagy Császár Ferencz kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai versenyezhetnek? Vagy tán Hiador ürességeinek hódoljunk s magas szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.

És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis, az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt Bánkbán sorsára s a Két szomszédvárról, mint »kannibáli műről« elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt, mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog összeroskadni.

Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró. Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó, szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.

Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt, hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a nevető rónák friss illatának.

A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a költészet egész világa összeomlik körülöttük.

Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt? Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről megfeledkezve, nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit? Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?..

Ki? – Egy heves, szilaj vérmérsékü s kemény erélyü ifju, kinek életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen. Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható – sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén, büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü bevallása annak, hogy ő – Petőfi. És ez nem vonható kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon rázza föl a hüledező, didergő társaságot.

– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek, – de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól, de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog. Azt hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda nézzetek!

S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a szegénységet, a nyomort, az egész életet.

S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed bájával, heves szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló, zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek, mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő köveit dobálták föl.

Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján. Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors, intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint: elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az emberi lélekben s a természetben zavaros és határozatlan. Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát, hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen, mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh, ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá szálldostak.

Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a legyek dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt. Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő, ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le; tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az örökszép ideálnak hódolna.

E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül mintegy tüntetőleg, szakadatlanul zengettek, – távolról pedig harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan, de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek. Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, – igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett menedéket.

Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára, hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére, eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a valóságban. Hallani véljük szüntelen. E természetes, csengő, igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni, lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása mindig csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá Taine remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés. Halálával uj élete kezdődik s működése most is kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni, mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született. Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.