Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel, mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és ujabb ideálok felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.

Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…

VIII
A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak, túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb, rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: Szigeti József (szül. 1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű rajzolója. Népszínművei A vén bakkancsos és fia a huszár meg a Csizmadia mint kisértet sokáig tartották magukat színen, de egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és bensősége jóízű vigjátékaiban – Becsületszó, Falusiak – érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk, kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik Dobsa Lajos (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan, különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett. Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését Márczius 15-ike czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl IV. László, Egy nő, kinek elvei vannak s a Vigjáték-tárgy a kiválóbbak és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott, visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége, leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket, okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, Kövér Lajos, (1825–1863.) jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját. Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki. Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni. Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden. Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék. Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad. Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk, fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

Körülbelül így történt ezuttal is.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben. Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon, vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és lélekszorongató realizmusa ellen.

Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, Rákosi Jenő (szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt. Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett szüleinek kilencz gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger kincse s pompás birodalma van.

Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a mesék öregapjáról, Aesopus-ról szólt. Ennek a romantikus, szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala drámairodalmunk ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab. Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja hódítani a dicsőséget.

 
Nyelvet, Apolló! nyelvet – nyelvet! Ah,
Üdvözlégy szent Olymp lakója – oh –
Karon ragadlak, mert félek, elszállsz,
Félek, lehelletem elárul és
Szárnyul pártolva hozzád –
Ellebbensz, a miként jövél, – oh hagyd,
Hagyd fognom kezedet, hagyd látnom arczod,
Honnan Auróra mosolyát lopá,
Hagyd részegűlni szemeden szemem
S engedd magasztalnom szépségedet…
 

Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első, édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?..

A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek, olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon, győzelmesen vonul fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába. Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később Reform czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett. Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával, a Budapesti Hirlap-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a magyar hirlapirodalomnak.

Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben is jobban szerette a töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak Régi dal régi gyűlölségről, Ötödik László, Krakkói barátok, Szerelem iskolája, Két királyné, Endre és Johanna stb., de első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani. Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb virága. A kik ez irányban követték, Éjszaki Károly, Dóczi Lajos, Toldy István s részben Csiky Gergely, működésükkel már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.

IX
KOMOLY MÚZSÁK

Ennek a rendkívül termékeny korszaknak megvolt az az átható ereje, hogy a szépirodalmon kívül, melyet gyümölcsözővé tett, virágzásba borította a tudományok némely ágát is. Megkezdődött a nemzeti törekvéseknek, az eszmék vegyi bomlásának az a nagy forrongása, melyből egy uj, munkásabb Magyarországnak kellett előállania. A szépirodalom terén lángelmék vezettek, tehetség tehetség nyomába lépett, szinte torlódás támadt, – mig más részről a komoly múzsák szolgálatába csak egyesek szegődtek s inkább a jövendők számára egyengették az utat, mintsem jelenüktől várták a babérokat. De szellemi pezsgés, tanultság, akarat dolgában immár nem volt hiány. A megujhodott és kipallérozott nyelv teljesen alkalmasnak bizonyult a tudományok mívelésére s vezérférfiaink egy részében megvillant az eszme: lerakni végre az alapokat az önálló magyar tudományosság számára is.

Mindez majdnem természetszerű eredménye volt a megelőző nagy szépirodalmi fellendülésnek, ahogy virágzás előzi meg a gyümölcsöt érlelő nyarat. Voltaképpen a szellemi fejlődésnek ilyen képe lebegett Széchenyi előtt, midőn az akadémiát alapította s ilyen az akadémia előtt is, midőn működését megkezdte.

Az akadémia vezérférfiai közűl azonban talán senkit sem hatott át a magyar tudományosság iránti lelkesedés annyira, mint egy német származású, temperamentumos kis embert, a tudós társaság titoknokát, Toldy Ferencz-et. (1805–1875.) Családi nevén Schedelnek hítták. Orvosnak készűlt, de Kazinczyék, később az Auróra-kör lelkes írói gárdája, melynek előkelő tagjaival baráti viszonyban állt, még idejekorán elhatározó befolyást gyakoroltak rá s teljes vonzalmát az irodalom felé irányították. Nagy készültségével, erős akaratával s rendkívüli munkabirásával egyike lett a küzdő magyarság legbátrabb harczosainak s a nemzeti eszme leglelkesebb híveinek. Mozgékony, agitáló természet, heves és polemikus, – a mások véleményével szemben nem igen türelmes, de annál határozottabb bajnoka Kazinczyék nyelvujításának s magának a mesternek és izlésnemesítő, nemzeti műveltséget hirdető irányának föltétlen követője. Jóformán egyenes szellemi utódja, a kit csak kora sodor egy lépéssel előbbre, midőn az Auróra-kör lobogója alá szegődik. Irodalmi pályafutását műbirálatokkal, kritikai dolgozatokkal kezdi meg s mind jobban-jobban belemélyed tanulmányaiba, melyek egy-egy jelentősebb írónk munkásságát ölelik fel teljes részletességgel s arczképét rajzolják meg hiteles adatok világítása mellett. Semmi sem kerüli el figyelmét, – szerkeszt, gyűjt, kutat, buvárkodik szakadatlanul, éjet-napot összetesz, hogy a multak együvé halmozott irodalomtörténeti anyagából valami rendszeres egészet alkothasson. Bátorító és lelkesítő tanulságot akar felmutatni nemzetének. A régi korszakok elfeledett romjai közűl összeszed minden használható követ s emberfeletti erővel és kitartással hozzá fog egy merészen gondolt, nagyszabású emlékmű fölépítéséhez: megteremti a magyar nemzeti irodalomtörténetet.

Ezen a téren nemcsak uttörő, de alkotó. Évek hosszú során át gyűjtött s rendezett anyagából isten segítségével s a maga vasszorgalmával megépítette azt, amit akart. Végre-valahára láttuk a művet, mely szellemi fejlődésünk nagy történetét volt hivatva föltárni. Itt volt minden, amit a viharos századok folyamában magyar elme gondolt és teremtett. A lomból kiásva, a penészből kihámozva, az avatagból tovább ható életre keltve. Huszonöt éven keresztűl magyarázta, jóformán egyedül, nyelvemlékeinket s adta ki codexeinket, legendáinkat, meséinket stb., hogy kellő alapokat vethessen a még csak terveiben létező irodalmi pantheonnak. Eltemetett, soha számba nem vett érdemek iránt senkinek sem volt több kegyelete mint neki. Behorpadt, ismeretlen sírokat koszoruzott föl a hála és elismerés pálmájával s boldog mosolylyal osztogatta a halhatatlanság babérait. Árnyak jártak körülötte, kiknek beszédét ő jól értette s meg tudta értetni másokkal is. A mi egykori hevüléseink és törekvéseink sírból felhangzó beszéde volt az. Nem éltünk lomhán, nem éltünk hiába. Tettünk mi is, amennyit lehetett.

A magyar szellem energiája és munkája is hozzájárult az általános haladás diadalaihoz. Nincs okunk szégyenkezni a multakért, annál kevésbbé a jelenért. Eddig csak a politikai élet tusáiról hallottunk, – ime itt van belső küzdelmeink érdekes és tanulságos rajza is. Egy irodalomtörténet, mely a vérbe borúlt századok csöndes dolgozó szobáiba enged bepillantani s a létért való szellemi küzdelem nemes erőfeszítéseit világítja meg. Talán nem mindig az igazságnak megfelelő hűséggel, sokszor tévedés, még gyakrabban elfogúltság kiséretében, de állandóan azzal a hazafias czélzattal, hogy számot tevő nemzet vagyunk a művelt népek sorában s a barbárság könnyelmű vádjaira minden írónk élő tiltakozás, nyilt czáfolat.

Toldy Ferencznek, a kiváló tudósnak, ebbeli érdeme elévűlhetetlen s egyuttal a legszebb, legmaradandóbb emlék, mit magának alkothatott. Ugyanazzal a kegyelettel, melylyel ő viseltetett nemzete szellemi munkásai iránt, koszorúzta meg a nemzet is az ő áldásos működését s véste fel nevét a nemzeti hála pantheonjának márványába.

Soktartalmú, széles ismeretkörű s minden tekintetben aesthetikus írónk Greguss Ágost is (1825–1882.) jelentékenyen hozzájárult a magyar tudományos irodalom emeléséhez, különösen az essay-irodalom nemesebb formáinak kifejtéséhez. Erős kritikai elme, finom bonczoló tehetség, emellett költői hajlamú ember, sőt néhány mélyérzelmű lírai darabjában s verses meséjében igazi költő. Nagy műgonddal dolgozó munkása annak a kicsiny, de lelkes körnek, mely a magyar tudományosság megteremtését tűzte ki törekvései czéljául. A németektől alaposságot és lelkiismeretességet tanult, a francziáktól ízlést. Egyike azoknak a ritka tudósainknak, kik a tudomány nyelvét éppenséggel nem tartják valami kizárólagos abrakadabrának, de szeretik az eszméiket érthetően, szabatosan, világosan és kellemesen kifejezni. Nagy tudásával igazi szeretet párosul: gyönyörködtetni és tanítani másokat. Ebbeli dolgozatai – különösen a balladáról szóló könyve, továbbá Tanulmányai-nak két kötete s a Shakspere pályája czimű akadémiai koszorút nyert munkája – mintaszerűek. A filozófia, széptan, társadalmi tudományok s irodalomtörténet köréből vett tárgyai szinte átmelegűlnek és meglelkesednek élénk, szines és világos előadásában. Oktat és élvezetet szerez. A magyar aesthetikai irodalomnak egyik legérdemesebb, alapvető munkása, ki a szépet csakugyan a szépért szolgálta teljes életében.

Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a széptudományok mívelése mellett, ezekkel mintegy karöltve a történeti irodalom is erősebb fejlődésnek indult. Ennek a hagyományaira, multjára, jogaira, ősi alkotmányára annyira féltékeny nemzetnek most, midőn válságból ujabb válságba lépett, nagyobb szüksége volt, mint valaha a történeti eseményekből leszűrt igazságokra és tanulságokra. A század első tizedeiben költészetté lett maga a történelem is. Horvát István, ez a soktűzű és szédítő előadású történetíró csakúgy lelkesített szines rajzolataival és merész feltevéseivel, mint akár Vörösmarty a maga Zalánjával. De ezen a téren immár kevésbbé volt szükségünk a fantazia kicsapongásaira, mint az egészséges önismeretre. Ezt pedig csak a kritikai módszer segítségével szerezhettük meg. Széchenyi föllépése után nem sok értelme lett volna a nemzeti gyengék takargatásának, sem a hizelgő áltatásnak, melylyel korábban szívesen honoráltuk a buskodó és tétlenkedő hazafiságot.

Tanulság kellett, okulás az átéltek és tapasztaltak árán.

A fejlettebb nyelv, a míveltebb izlés, a szélesedő szellemi látkör s a mind sűrűbb társadalmi, politikai és irodalmi érintkezés meghozta ezen a téren is az üdvösebb fordulatot. A történeti kutatás iránya komolyabb lett, a módszer határozottan javult. A régi iskola hívei jóformán a minden szigorúbb kritika nélküli anyaggyűjtésre szorítkoztak, mint pl. Fejér György, (1766–1851.) a kinek roppant munkája, a negyven vaskos kötetre terjedő Codex diplomaticus tudományos életünknek egy külön oklevéltárát tartalmazza.⁵ Az ujabb módszer követői azonban az anyag nemesebb formákba öntött földolgozására vetették a fősulyt.

Ezek közűl az elsők sorában kell felemlítenünk Jászay Pált (1809–1852.) és gr. Teleki Józsefet (1790–1855.). Amaz hosszas búvárkodás után két nagyobb szabású munkához fogott, melyeknek, fájdalom, mindegyike töredék maradt, de így, csonka voltukban is, alapvető, becses művek, valódi hivatás fényes termékei. A nemzeti hanyatlás tulajdonképeni okait minden magyar történetíró a szerencsétlen mohácsi veszedelemben kereste s találta meg. Általános volt a meggyőződés, hogy azóta korhadunk és pusztulunk. Abból a korból kellett hát levonni a legkomolyabb és leghasznosabb tanulságokat. Ezt akarta megcselekedni Jászay Pál, midőn még a forradalom előtt, 1844-ben, kiadta A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után czímű munkájának első s egyetlen kötetét. Meg akarta rajzolni azt a kort híven, teljesen, a legapróbb jellemző vonásokig, de a nagyméretű terv kivitele fölülmulta erejét. Csak öt hónap történetét irhatta meg. Ezt azonban oly gondosan és szépen, annyi színnel és erővel, hogy szinte magunk előtt látjuk a régi dúltság megrázó jeleneteit s úgy olvashatjuk könyvét, mint valamely szomorúan regényes történetet, melynek mégis mindenben igazság az alapja. E zavaros és lázas képek rajza mellett ő maga sem nyugodt, – előadásában sok az idegesség, helylyel-közzel a szónokiasság, mely hatásra törekszik, de mindezek a tulajdonságok csak rokonszenvesebbé teszik írói egyéniségét. Ezzel s a szintén töredékűl maradt másik művével (A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az arany bulláig) uj irányokat jelöl meg. A történetirás kilép a krónikák szűk köréből, megszűnik közönséges följegyzések lajstroma lenni s lesz belőle, a mi voltaképeni hivatása: a gyarló ember számára az élet mestere.

Gr. Teleki József, az akadémia egykori tudós elnöke, élete java részét szintén egy nagy történelmi munka megirására fordította. Harmincz évi előtanulmány és búvárkodás után kezdett a Hunyadiak korá-nak kimerítő, részletes feldolgozásához. Tizenkét kötetre tervezte, méltó emlékeűl a nagy nemzeti hősöknek, kiknek szobruk nem volt a hazában. A roppant monográfiából hat év alatt (1852–1857.) kilencz kötet jelent meg. A széles alapokra épűlő korrajz tüzetesen beszámol minden adattal, minden apró törmelékkel, melyet az író, hatalmas hőseinek megmintázására, összehordott s ebben a tekintetben készlete gazdagságát és bőségét nem lehet eléggé bámulnunk. Alaposság, igazságszeretet, hazafias felfogás dolgában minden tiszteletünkre érdemes munka. Talán terjedelmesebb, mint kellene, stilje is túlterhelt és hosszú mondatokban ömlő, de jellemrajzai hívek s a korviszonyok rajza erős és éles elmére vall. A lelkes grófot halála megakadályozta műve befejezésében. Mint a tudósokkal gyakran megtörténik: kissé elszámította az életet. Annyi szeretettel s gyönyörrel mélyedt el ama diadalmas kor tanulmányozásába, – oly lelkiismeretes gonddal kutatta át a forrásmunkák és oklevelek rengetegét, hogy akközben egy jó darab élet szállt el fölötte s a fáradhatatlan kutató elől elrabolta a feldolgozó szükséges éveit. De végzett munkája csonkán is teljes dicsőségét hirdeti.

A történelmi tudományok gyors fellendüléséhez nagyban hozzájárultak az átalakulás korának erős politikai mozgalmai, a forradalom eredménytelensége s a kiegyezés előtti időszak válságai. Az aggódó hazafiság hivő lélekkel ragadta meg a történelmi jogok s hagyományok mentő horgonyát. Fényes tehetségek léptek a kidőltek nyomába s mind többen és többen foglalkoztak a multtal a – jövő érdekében. Bátorítóan, sokoldalulag és eredményesen.

Ezek között kiváló hely illeti meg a forradalmi kormány kultuszminiszterét, a szabadságharcz után külföldre menekült Horváth Mihályt (1809–1878.), a ki számüzetése éveit Belgium és Svájcz szabad levegőjén is elnyomott nemzete vigasztalására és oktatására fordította. A történetírás terén nem volt ujoncz, sem műkedvelő. Becses és formás tanulmányaival már ifjukorában akadémiai koszorukat nyert s még a forradalom előtt megirta a Magyarok Történetét négy kötetben, mely későbbi átdolgozásában nyolcz kötetre bővűlt. Külföldi tartózkodása alatt pedig két hatalmas munkát fejezett be, melyek mintegy kiegészítői előbbi nagy művének. A Huszonöt év Magyarország történetéből (1823–1848.) Széchenyi korát öleli fel teljes részletességében, a Függetlenségi harcz története pedig a forradalom rajzát adja három vaskos kötetben. Mindkét mű Genfben jelent meg először s a hatvanas évek legkapósabb olvasmánya volt. Az ifjabb nemzedék úgy forgatta, mint a bibliát: áhitattal és okulással. Horváth Mihály könyveiben hazája teljes, kimerítő történelme állt előtte s a legujabb kor átalakulásának hű képe – világosan és érthetően. A mi a közvetlen multban történt – a nagy válságot – mint szükségest, mint kikerülhetetlent magyarázta s nem a krónikás história modorában, de a történetirás nemesebb formáiban s művészetével. A száraz adatokat lélek melegíti át, az események szines és könnyed elbeszélés árján haladnak tova. Tények sorakoznak egymás mellé, de oki összefüggésben s a részeket, eredményeket szervesen összekapcsoló lánczolatban. Nem filozófiája a történeteknek, de egy igazságért lángoló lélek revelacziója. Hű beszámolás mindarról, a mi a magyar faj életrevalóságát, gyarlóságait s erejét láttatja. Szókimondó, bátor előadása nagy és tanulságos korszakoknak, nemzeti erényeknek és bűnöknek. Látköre széles. Mindent számba vesz, a mi mozgató rugója az eseményeknek. Nem marad meg pusztán a politikai mozzanatoknál, de kiterjeszti figyelmét valamennyi kulturtényezőre s egységes képben mutatja fel e sok viszontagságon keresztűlment, folyton küzdő nemzet hősies történetét. A tér, melyet átbuvárol s kutató, munkás szellemével bejár, roppant kiterjedésű. Monografiái egy részét a Kisebb Munkák foglalják össze négy vaskos kötetben, más részök önálló kiadásokban jelent meg, mint Zrinyi Ilona, A kereszténység megalapítása Magyarországon stb. Olyan tudós volt ő, a ki élete utolsó perczéig kötelezettségeket érez nemzetével szemben s legjobb tudásával és tehetségeivel fizeti tartozásait. Nagy érdeme s népszerűségének egyik titka is, hogy alaposságával és pártatlan felfogásával az előadásbeli kellem párosul. Az élet számára dolgozott s nemes munkásságával nemzedékek lelkét termékenyítette meg.

Méltó társa, sőt sok tekintetben tartalmasabb, messze kihatóbb működésű tudós Szalay László (1813–1864.). Komoly ifjúságának minden hevűlését, munkás férfikorának minden erejét a nemzeti kultura szolgálatában lobogtatja. Egyike azoknak az akaraterős, jellemszilárd államférfiaknak, kikre a legválságosabb körülmények közt is bizalommal lehet föltekinteni, mert nyilván látható, hogy életök minden napját a közügyeknek áldozzák. Alig vannak magán-örömeik, de annál több a gondjuk és érzékenységük a közdolgok iránt s hű osztályosai nemzetük minden aggodalmának és szenvedésének. Pályafutásuk nem zajos, de férfias, nyilt és áldásos. Irodalmi működését verses kisérletekkel (Bimbók) kezdte meg, de a költészettől csakhamar átpártolt a jogi s történelmi tudományokhoz s ezen a téren aratta a babérokat. Politikai hitvallására nézve a centralistákhoz tartozott s Eötvössel, Treforttal, Csengeryvel föltétlen híve volt a népképviseleti rendszernek. Államférfiak és szónokok czimű köteteiben is azoknak a külfödi jeleseknek élet- és jellemrajzát írta meg, kik az új korban legtöbbet tettek a parlamenti kormányrendszer kifejlesztésére. Mint publicista is ezt az eszmét szolgálta a Pesti Hirlapba írt jeles czikkeivel. Általában az volt a törekvése, hogy hazánk jogviszonyait összhangba hozza a nyugateurópai elvekkel. A forradalom egyelőre meggátolta a kivitel munkáját s az absolutizmus visszalökte a nemzetet ebbeli törekvésében. A küzdők szétszóródtak a világban. Szalay is Svájczba menekűlt s Mariusként borongott a multak romjain. De nem csüggedt el, nem esett kétségbe. Munkához kezdett ujra s lelke még lángolóbban ölelte át férfikora nemes eszményeit. Jól érezte, hogy mint történetíró, most, e válságos időkben áll a legkomolyabb feladatok előtt s ha valaha, most kell igazán az igazságot szolgálnia. Belemélyedt a multak tanulmányozásába s éles, bonczoló, rideg elmével kutatta át a történtek szövedékeit. Nem akarta sem magát, sem nemzetét áltatni, – nem akarta sem szépíteni, sem kiszinezni a dolgokat, de tanulságossá akart tenni mindent, amiből tanulság volt levonható. Megirta Magyarország történetét azzal a czélzattal, hogy úgy mond el mindent, ahogyan történt, de a tények aztán beszéljenek magukért. A történelem lelkiismeretét akarta megszólaltatni, híven és őszintén. Felmutatta e nemzetet nagyobb válságok hosszú sorában, a hanyatlás, vergődés, pusztulás sötét bizonyosságai közt s fenmaradása csodáján ragyogtatta át azt a hitet, hogy ha a multban ily válságokat kibirtunk, isten segítségével s a magunk emberségéből megbirkózunk a fenyegető végzettel ezután is. Ezen a komoly erkölcsi alapon épűlt fel az ő nagy történelme, mely, fájdalom, csak 1706-ig foly a megjelent hat kötetben, de vezéreszméjét tisztán érezteti mindenütt s alkotmányunk fejlődésének részletes rajzában a nemzeti életrevalóság erőforrásait mutatja fel. Szalay ezt a művét okulásul s jövendő feladatok megoldása czéljából a magyar ifjúságnak szánta, de gyönyörűséges s hasznos olvasmánya lett az az egész nemzetnek, öregeknek, fiataloknak egyaránt, mert hittel sugarazta be a hazafiak lelkét akkor, mikor legjobbjaink is csüggedeztek s hitöket veszítették a jövőben.