ODA A MILLIÓ!
A galagonyási kasznáréknál nagyban készülődtek a vendéglátásra, minthogy afféle disznótor volt nálok úgy tél vége felé.
Jó kis tél volt s amióta a havazás elállott, harapósabbá vált a hideg. Reggelenkint olyan zuzmara rakodott a fákra s a bokrokra, hogy gyönyörűség volt azt a meleg szoba ablakán át nézni. Az ereszről hosszú jégcsapok csüngtek olyan hegyesen és meredten, mintha ezernyi tőr lett volna egymás mellé akasztva. De csak annál igazibbá vált az ilyesmik által a téli hangulat, ami nélkül nem is lehet a disznótor az, aminek lennie kell.
Amikor itt volt az ideje, jöttek-érkeztek a környékbeli vendégek; – a darázs sem igyekezhetne jobban a mézszagra. A kasznárné ténsasszony a konyhán sürgött-forgott, buzgólkodott, őneki az volt legnagyobb büszkesége, hogy jövő ilyenkorig beszéljenek az emberek erről a disznótorról. Az édes ura pedig a pince körül szorgoskodott, ahonnan a finom borokból is hozott fel kóstolót erre a különös alkalomra. Ő hozta rendbe a kártyaszobát is; – mert a harminckétlevelű biblia forgatása el nem maradhatott. Enélkül a férfiak csak ittak és pipáztak volna, ami okos embereknek mégsem elég az egész éjszakára; pedig hajnalig tartó mulatságról volt szó.
A behavazott utakon még szánkóval is bajos volt a közlekedés; a ló elakadt a hófúvásban; – a bennrekedt szánkót néhol ökörrel-bivalylyal kellett kivontatni. Amit a kasznárék két bivalya mozdított, az mozdult is esze nélkül.
A keszi jegyző ilyenformán lemondott a szánkázásról és elhatározta, hogy inkább lóra ül, úgy léptet át a Galagonyás-majorba. Peterdi kasznár úrékhoz. Egy óra alatt így is szépen odajuthat. – Kis mokány lova prüszkölve ballagott vele az esti időben is szép hóvilágos tájékon. A jegyző elgondolkodott útközben erről-arról és már előre örült, hogy valahára megint lesz egy kis „párti”. Az ilyen „murik” nem esnek meg anélkül, vagy kaláber vagy tarokk, vagy ami mindegyiknél különb: – egy kis ferbli, egy kis „hazai csendes”; – hej, ez az igazi!
– Bizony szép játék az, – mormolta magában, – csak érteni kell hozzá. A balekot könnyen pőrére vetkeztetik a nálánál gyakorlottabb-ügyesebb huncutok. Más egyéb hazárdjáték is van a világon, de ész csak ehhez kell; bája, zamatja csak ennek az egynek van; a többi mind a buta vakvéletlen esélyétől függ. A jó ferblistának ellenben a rossz kártya sem rossz, mert azt éppen úgy el tudja titkolni, mint a veszedelmesen jót. Az igazi ferblijátékos olyan, mint a szfinx: – kitanulhatatlan, megismerhetetlen. Ő rajta a kártyája meg nem látszik; ő sohasem ideges, nem kapkodó, nem siet, de el sem késik, soha. Mindig nyugodt és mindig megfigyel, anélkül, hogy valaki sejtené. Igazi szinész a jó ferblista, még pedig az univerzális tehetségüek közül, akik néha olvadó lirikusok, hogy a következő osztásban már cselszövő intrikusokká, vagy álmodozó melankolikusokká, esetleg zajos hősökké változzanak, akik hevesen támadnak kis erővel is; még olyankor is, amikor a félénkek reménytelenül mondanak le és eldobják vigasztalan kártyájukat Az ilyen játékos előbb-utóbb kivárja a maga úgynevezett negyedóráját, – amikor tudniillik jár neki a kártya, – s akkor végigsöpri viharos szerencséjével az álmélkodó, megfélemlített kompániát.
Ilyen „matador” volt például a d – i „főúr”, a jókedvű plébános, akit az ő szelid, szentes ábrázata, állandó mosolya, rendíthetetlen nyugalma közveszélyessé tett, ha kártya volt a kezében. Senki sem tudta a „kasszát” olyan ártatlan ábrázattal „behúzni” és senki sem értett hozzá, hogy olyan kígyósimasággal forgassa meg a „visszavágások” éles tőrét aggódó ellenfelei veséjében, amelybe különös talentummal látott bele.
A „ferblit” el sem lehetett képzelni a kasznáréknál a „papunk” nélkül, ahogy a főurat Peterdi papa nevezni szokta. És ha játékközben magán érezte a pap szelid, kérdő tekintetét, ráförmedt:
– No, mit les úgy rajtam, maga baziliszkus szemű?!..
Ma megint volt reménység efféle évődő mulatozásra; – de előbb végig kellett enni a disznótort, ami még jógyomrú embernek sem utolsó feladat lehetett. Hisz ami egy másfélmétermázsás kövér disznótól jó csak telhetett, az mind a vendégek elé került. Először is a fáintos kocsonya, füléből, körméből, orrából; – azután a tormás hús, meg a nyomon követő mindenféle kolbász és hurka; a borsos kolbász, a fokhagymás kolbász, a véreshurka, májashurka, tüdőshurka; mindehhez káposztasaláta, vörösrépa, uborka, krumpli pirítva, nyers káposzta, savanyú mustár, édes mustár, friss sertéskaraj, tepertős pogácsa, új tepertővel sütve. No meg egy kis túróscsusza, meg egy kis kompót a – sült pulykához, amit azok számára találtak fel, akik a „disznóságokat” kevésbbé szeretik.
Bizony ilyen vacsora megkivánta a különféle vidámító italokat is; a kadarka-fröccsöt, a rizlingkvaterkát, a muskotály-kóstolót, meg egy kis vöröset a bikavérű burgundi fajtából; aztán az asszonynépnek holmi ürmöst, konty alá való édességet…
Mire a kártyaasztalokhoz kerültek a vendégek, valamennyinek kétfelé állt a füle és csak szuszogni bírt; még azt is nehezen.
Ilyen testi és telki állapotban kezdődött a „csöndes”, – amelyhez persze hozzáült a keszi jegyző is, aki csak akkor éledt fel egészen, minthogy félig megfagyva jött volt meg lóháton.
A pap évődni kezdett vele:
– Hallja-e, nótárius uram, miféle csacsija van magának? Földig lóg le róla a lába! (Tudniillik a jegyző meglehetősen nyurga ember vala.)
A jegyző sunyított:
– Tudja, főuram, Jézus Krisztusnak sem derogált a csacsi; és mégis jobb, ha magam ülök rajta, mintha megfordítva volna.
Azután nekifogtak annak, „amiből éltek”; – tudniillik a kártyának – és csudák csudájára mindjárt az első „kasszát” a jegyző söpörte be.
Besöpörte a másodikat és a harmadikat.
Megnyerte a negyediket, az ötödiket.
Amikor a hatodik, hetedik, nyolcadik is hozzá vándorolt, akkor már mindenki babonát, ördöngösséget, huncútságot, gonosz lélekkel cimborálást stb. emlegetett. Még a főúr is mintha egy kicsit veszített volna nagy hidegvéréből. Nem kritizált ugyan, nem heveskedett; de ümmögött és csóválta a fejét.
Mindez semmit sem használt. A jegyző csak nyert, nyert, mintha fizették volna érte. Utoljára több volt már előtte száz forintnál. (Akkoriban még forintban beszéltünk.)
Ekkor a lelke fenekén egy titkos hang szólalt meg és nem hagyott neki többet békét. A hang ezt sugdosta: – Kelj fel! Szedd a sátorfádat és menj haza! Szökjél meg, mert ha itt maradsz, visszaveszítesz mindent!..
A bekvaterkázott jegyző fel is kelt; de annyi esze volt, hogy a tervéről egy árva hangot sem szólt. Csak kikivánkozott egy kicsit, ami ellen elvégre is senkinek sem lehetett kifogása.
Kiment és kissé bizonytalan lépésekkel botorkált le az istállóba, ahol a lova volt. A ködmönét nagy bölcsen, szintén magával vitte.
Sebtében maga nyergelt; még csak segítséget sem: hívott, hogy meg ne súghassa valaki odabent, hogy szökik.
Amikor nagynehezen felkapaszkodott a lovára, az minden biztatás nélkül elindult vele hazafelé.
Szelid, alázatos, báránytermészetü lovacska volt, a mindenbe belenyugvó fajtából. Nyugodtan lépdelt s a jegyző úgy érezte magát rajta, mintha karosszékben ringatnák. Lassankint el is bóbiskolt. Először behunyta az egyik szemét, azután felváltva a másikat; azután időnkint mind a kettőt is. Eközben folyvást hallotta a ferbli-jelszavakat, avizókat, kommandókat: „mi a vizi?!..” „besszer”! „rebesszer”! – „hivok”! „blindre! megadom! mije van”?!
Mindig őneki volt legtöbbje félálmában is és mindig elvitte a kasszát; – olvasta a sok nyereséget: tíz, húsz, száz forint, ezer forint, egy millió forint!.. No, ez már valami!..
Erre maga is megijedt, felriadt.
Ohó, ni, – az imént olyan jó csöndes idő volt most pedig fúj a szél és mintha havaznék! Dehogy! Csak a zuzmarát verdesi le a fuvalom az útszéli fákról s annak a jégmorzsái csapkodják szemközt.
Ettől ugyan még lehetne egy kicsit bóbiskolni. Hisz olyan szépeket álmodott az imént. Megpróbálta, hátha folytathatná. A milliónál hagyta volt el; most lehunyt szemmel mormolta magában: – egy millió, egy millió, éppen egy kerek millió!.. Farkas! – ordított fel hirtelen, minthogy valami veszett morgást hallott álmában.
A szelid lovacska is megzavarodott a bősz kiáltástól és amit még sosem tett, elkezdett forogni, ágaskodni.
A nótárius tágra meresztette a szemét, de semmit sem látott. Horkoltam álmomban és azt gondoltam farkasmorgásnak; – állapította meg a saját vígasztalására; azután megnyugodva sarkantyúzta meg a lecsendesült lovacskát, amely újra visszaesett békés szamártürelmébe.
A szél csakugyan feltámadt és egyre söpörte a jégmorzsákat a fákról. A jegyző már vágyott volna az útja végére, de bizony az még sehol sem volt. Addig még lehetne tán egy verset bóbiskolni. Vagy nem?! – Csak azért sem?!.. Hát jól van: nem! – és éppen ezért: igen. Az ember ilyenkor fölteszi magában, amit akar, de csak azt cselekszi, amit lehet.
A nótárius nem akart aludni és máris megint aludt. Álomképzetei zagyvák és kalandozók voltak. Érzései különösek, földöntúliak.
Ugy érezte, mintha hullámok sodornák; a szél is taszította; már nem hasogatta az arcát. Közben a muskotály illatát szimatolta. Ej, be jó finom borai is vannak a kasznár úrnak…
Jó ideig tartott ez, amikor végre valóságos kutyaugatásra riadt fel. Hálaistennek, csakhogy itthon vagyunk! – mormolta fennhangon.
Amikor a lova az istálló előtt megállott s felnyeritett, a jegyző letoppant róla. A kutyák majd megették; ott hörögtek, vicsorogtak körülötte, amíg szorongó káromkodására valami rekedt hang el nem parancsolta őket onnan.
– Ki maga? – kérdezte a jegyző meglepetve.
– Én itt a bakter vagyok, kérem alássan.
– Hol: itt?! Én nem ösmerem magát.
– Itt a Galagonyás-majorban; itt vagyok én a bakter. És ösmerem ám a téns jegyző urat.
– Megbolondult maga? – hörkent fel a rémüldöző falupennája; hogy lehetne maga a galagonyási bakter, ha én a keszi jegyző vagyok?
Erre a különös logikára viszont a bakter nézett nagyot. Nem érthette a furcsa összefüggést, ami abban volt, hogy ha a jegyző úr Keszin hiszi magát, akkor hogy mondhat mégis olyan bolondot a bakter, hogy ez itt a Galagonyás-major.
– De pedig mégis az volnék, instálom a téns jegyző urat. Láttam is, amikor úgy egy félóra előtt el tetszett lovagolni, oszt' most vissza tetszett jönni.
A jegyzőnek leesett az álla. Szépen vagyunk, mormolta, boros fejében keresgélvén a helyzet nyitját. Hirtelen a fejére csapott. Eszébe jutott, hogy a lova megbotlott az úton és a zuzmarát szembe csapkodó szélben ide-oda forgott maga körül. Bizonyos, hogy megfordult akkor és minthogy könnyebb volt neki, ha hátulról fújja a szél, a gazdája beleavatkozásának a hiányában visszaporoszkált ide, ahol egyelőre közelebb is érte az istállót.
Mit tehetett? Ebbe már bele kellett nyugodnia. Minthogy mindeközben úgyis megint megszomjazott arra a fáintos muskotályra, visszabotorkált a kompániájához, a kártyaszobába.
Éppen jókor. Ott már kurrentálták, életrehalálra keresték; rögtön le is ültették előbbi helyére és osztottak neki ferblit. Egyik kezében a kártyát szorongatta, a másikban a kvaterkás poharat.
Egy óra múlva egy garasa sem volt, nemhogy a nyereségből, hanem még a magáéból sem. Mindent a pap nyert el tőle.
Amikor plűre vágódva feltápászkodott a zöldasztal mellől, kissé bárgyún, de azért vidáman motyogta:
– Fuccs a milliónak!
PÁRBAJ FEGYVER NÉLKÜL
Alkonyodott. A mező sárga fényben úszott. A leszálló nap végigsimogatta sugaraival a nagy pusztát, amelyben bágyadt mosolygással gyönyörködött. A mezőn alig volt már valaki. Egy pár kaszás mindössze. A szedresárok táján kaszálgatott Kondor Peti is, de éppen abbanhagyta, mert észrevett valamit.
A Nyitra védőtöltése felől egy lovas ügetett az Irtás-major irányában. A lova ugyancsak kinyujtózkodott, szinte röpült, pedig csak ügetve haladt-suhant. Aki rajta ült, tudott vele bánni. Ló és lovas szinte fürdött az esti aranyfényben.
Peti összehúzta a szemöldökét, megcsikorgatta a fogát. Vállára dobta a kaszáját s nagyot nyögve indult a vadkörtefa alatt ácsorgó fogatához. A szekér előtt a lovai ki voltak akasztva az istrángból.
Befogott hamarosan; egy saroglyára való friss lucernát dobált fel a szekérre vasvillával, azután elkocogott ő is az Irtás-majorba vezető úton.
Amikorra odaért, már beesteledett. A nagy pusztát végigsimogatta az esti szél. A legény nem érezte a hűvösséget, az ő feje forró volt. Kifogott, bevezette a lovakat az istállóba; friss szénát adott nekik s úgy sietett aközben, hogy az öreg kocsis meg nem állhatta, hogy rá ne szóljon: „Mán megint bomlasz valamiért, te fiú; nem csuda, iszen holdtölte van.”
A legény olyasmit dünnyögött, hogy kinek mi köze ahhoz; de csak halkan mondta; nem akart volna most civakodni, hiábavaló szavakat váltani. Legsietősebb dolgát is csak nagyjából végezte s aztán ellépett az istállóból; körülkerülte a szérüskertet s a kazlak mögött sebes lépéssel indult a juhászszámadó lakása felé, amely az utolsó házban volt a pusztai major cselédlakásai közül Alighogy az akácos mellett arra fordult, nagyot dobbant a szive. Úgy volt, ahogy gondolta. Az irnok úr lova oda volt kötve a ház előtt nyujtózkodó fiatal hársfához.
A szénahányó vasvilla most is ott volt a Peti kezében. Azt, tudja Isten miért, magánál felejtette. Most először is beledöfte a gyepes földbe, de úgy, hogy a villa két ága elgörbült bele; azután kirántotta a földből heves, indulatos mozdulattal. Lihegett, fujt; olyan kongó hördülés szakadt fel a melléből, amilyen a gulyabeli vadbika dünnyögése.
A számadó kutyája elébe jött s farkát csóválva hízelkedett volna neki. Elrúgta magától. A szegény kutya nyiffant egyet s eloldalgott. Peti a homályban élesen világító ablakhoz lopódzott s be akart nézni rajta, de az ablak alsó fele el volt takarva belől valami kendővel s a lámpa fénye csak a felsőrészén özönlött ki. A függönyt pótló kendőn keresztül mintha két egymáshoz nagyon közel levő árnyék látszott volna. Petinek nem is a szeme, hanem a szive mondta meg, hogy kiknek az árnyalakjai azok. Az egyik bizony a számadó leányáé volt, a másik nem is lehetett másé, csak az írnoké.
Ilyenkor, estennet, szokott az úrfi ellátogatni ide a felső udvarból, lóháton. Valami jómódú fiú volt, aki csak tanulni jött a gazdaságba s maga tartott lovat magának. Azt, ha nyúzta is, nem kifogásolhatta az ispán úr. De még csak nem is nyúzta; iszen repült az a nagyszerű állat és a felső udvarból jó negyedóra alatt könnyen itt volt. Jönni úgy jöttek, hogy a madár se gyorsabban; hanem annál lassúbb volt az elmenetelök. Az írnok úr ficoltatta a lovát a ház előtt; Ka indult is, megint csak visszafordult; úgy tett, mintha nem bírna a lovával, amely mindig visszakivánkozott a fiatal hársfa mellé. Amikor a számadó otthon volt, akkor kevesebb ideig tartott a fincoltatás; de ha úgy talált érkezni az úrfi; hogy az öreg juhos még nem került haza, akkor annál tovább virtuskodott a leány előtt, szinte a leánynak, akitől nyilvánvalóan nehezen vált el. Pedig mit akarhatott tőle? Hisz az ilyen pusztai vadvirág nem holmi csélcsap úrfiak keblére való, ahol nagyon is hamar elhervadhat.
A számadóné csendes, szűkszavú asszony volt, aki, ha gondolt is valamit, nem igen merte azt elárulni. Ha meg a kis leánya kérte, hogy ne szóljon az apjának, akkor éppenséggel megnémult; bomlott a gyermekéért s minden kivánságát teljesítette volna. Mindössze ennyit szokott mondani: „Bözse, vigyázz!” és ebben benne volt minden elképzelhető intés és jótanács.
Bözse vigyázott is. – Ösztönös szeméremmel tartotta magától távol az úrfit, de mégsem annyira, hogy a ficsúr csak annál jobban ne hevült volna a közelségében. Ha a kezét simogatta az úrfi, nem rántotta el, hagyta; de ha a derekához közeledett a karjával, rácsapott a feléje nyúlkáló kézre. Csókot egyetlen egyet lophatott tőle az úrfi, azt is véletlenül, de annak az ízét nem bírta elfeledni; hanem a kis leány résen volt attól fogva és semmiféle praktikával sem lehetett a tolvajságot megismételni.
Peti mondta a leánynak:
– Bözse, én egyszer kárt teszek abban a nyálasban!
A leány kacagott:
– Ugyan, ugyan. Peti, mit akarsz? Derék fiatal úr az, olyan szépen tud az beszélni, tanulhatnál tőle!
Peti majdhogy el nem harapta a nyelvét, olyat készült mondani. Hogy még ő tanuljon attól!.. És feltette magában, hogy ezután lesi, figyeli s ha több lenne kettőnél, majd teszen valamit; azt csak ő tudja, hogy mit.
Ma különösen sötét kedvében volt. Elszántan érezte, hogy ma lesz valami, akármi. Ma beszél az úrfival; a többi attól függ!.. Ugy tervezte, hogy a szérüskert sarkánál várja, ott muszáj neki elhaladni, ha visszalovagol. Akkor megállítja, megkérdezi; vagy útnak ereszti vagy nem; nagyon elszánt volt s a vasvilláját komoran szorongatta, úgy állott lesbe a hármasfánál, éppen a szögleten.
Várt, várt, sokáig; mindegyre türelmetlenebbül forgott a hársfa körül, mintha megkergült volna; minduntalan kinézett a tanya felé: jön-e már! Alig bírta a várást, hisz aközben igazán este lett és őt is kereshették. A Jószág nem kérdi, nem is bánja, mi baja az ilyen kocsis ember szivének, az megköveteli a magáét az egész napi munkája után.
A kisbéresek már itattak; pattogtatták az ostorukat, terelgették az ökröt a kútról hazafellé. A gólya erősen kelepelt az ököristáltó tetején; tudja Isten, mi ütött ahhoz is ilyen későn. Talán macska mászkált a fészke körül, arra ripakodott. Lám az is hogy félti az övét, hogy síkra száll érte!..
Épp akkor mozdultak végre valahára a hársfa tájékán. Az úrfi lova röhintett, az azt jelentette, hogy jön a gazdája. Peti kikukucskált; látta, amikor egyetlen lendülettel fenn termett az irnok a ló hátán. Bözse ott állott s nézte; még akkor is búcsúzgattak, mint akik nem bírnak egymástól elválni. Amikor az úrfi valahára indult, Peti is visszabujt s leste. Szorongatta a villa nyelét; elszántan tervezte, hogyan toppan majd a lovas elé; főtt a feje, hogy hogy is kezdje, mit mondjon, legszívesebben semmit sem beszélt volna, csak a vasvillára bizott volna mindent. Fülzúgása támadt s attól úgy rémlett neki, mintha beszélgetve jönnének ketten is; a fiú meg a leány. Nem bírta tovább a nagy lelki zakatolást, előugrott a hármasfa mögül s a vasvillát ütésre emelte, Éppen akkor, amikor csakugyan odaért a fiú meg a leány; mert ámbár zúgó füllel hallotta, mégis úgy volt igaz, hogy biz azok ketten jöttek s beszélgetttek; a leány kisérte az úrfit egy darabon, mert egy útjuk volt a szérüig.
A vadul előugró alaktól az úrfi lova megijedt s minthogy éppen gyengén fogták a száját, nagyot ágaskodott hirtelen, megpördült maga körül s ezzel a váratlan lendülettel úgy elhajította magáról a lovasát, hogy az nyekkenve hömpölygött meg kétszer is a földön.
Akármi egyéb történt volna, éppen csak erre nem számított a haragos legény. Igy nem mehetett neki az elesettnek, aki amúgy is olyan szörnyen megszégyenült. Petinek az eszén ez villant át: – Ezt ugyan röstelheti! Milyen figura lett egyszerre; hogy nyög és káromkodik!..
Már lecsillapodott bosszúálló dühe; első gondolata a ló volt, a tüzes paripa, amely világgá készült nagy megriadtában; azt nem volt szabad engedni. Egy ugrással a zablájánál termett s elkapta az álladzóját; szorított rajta egyet; attól a nyugtalan állat mindjárt olcsóbban adta; horkolva-fujva maradt meg a helyén. Mire Bözse az első sikoltás után a másodiknak fohászkodott volna neki, már semmi baj sem volt, csak az, hogy az úrfi sántítva tápászkodott föl s bicegve jött, úgy szidta Petit, dühtől-méregtől elváltozott kappanhangon: te szamár, te ökör, te birka, te ló, te disznó!..
Olyan mulatságos volt, hogy Bözse nem bírt magával s felkacagott. Petit mintha hájjal kenegették volna. Ezt a csengő kacagást nem adta volna most a kerek világért sem. Bánta is már az úrfit, aki majdnem megpukkadt! Ő is kacagott. Minél jobban szidta a póruljárt írnok, annál jobban kacagtak mind a ketten. Szinte egymástól ragadt rajok a jóízű, megkönyeztető kacagás.
– No, – mondta végre a legény – gyűjjön mán. fogi mán meg a kantárszárat; biccenjen valahogy a nyeregbe. Igaz is, minek nem ül rendesen a lovon.
– Te szamár, te állat, – kezdte újra az úrfi, elképedve azon, hogy ő, a tanult mester lovas, ne ülne a nyeregben rendesen. Talán te nem estél le lóról sohasem? – förmedt fel pukkadó méreggel.
– Nem én! – mondta Peti jókedvű nyugalommal.
Még Bözse is tódította:
– Az? Biz az nem esik le; az itt a pusztán a legjobb lovas.
Az úrfit mintha hátba vágták volna. „A legjobb lovas!” – csendült a fülébe, miközben fájós tomporát simogatta. És ezt neki mondják. Éppen Bözse mondja!
Ettől a dicsérettől végkép elmult a Peti indulata. Büszkén nézett Bözsére, meg az úrfira és újra mondta leereszkedő biztatással:
– Gyűjjön no, fogi meg a kantárszárat; majd segítek, hogy túl ne forduljon, ha kapaszkodik.
Ez már több volt a soknál. Az írnokocska megemberelte magát; sziszegve lódult nyeregbe és minthogy csakugyan jó lovas volt, meg is ült most már, ámbár bőgőnek nézte a csillagos eget, olyanokat fájdult a dereka.
Se szólt, se beszélt, végigvágott a lován; még meg is sarkantyúzta. Ugy eliramodott tehetetlen dühében, hogy csak úgy porzott utána a puszta. A gyerekek utána bámultak; azt hitték, ragad vele a ló, nemsokára eltűnt a fasorban.
Bözse meg Peti még akkor is kacagott rajta.
– Jaj, de furcsa volt, – vihogott a leány, – jaj, te Peti, te!
Peti elégedetten röhintett rá: ühüm!