VESZEDELEM AZ ERDŐN
Fülledt nyári este volt s Balázs, a pérpagonyi erdész, lassan bandukolt hazafelé az erdei ösvényen, amely kacskaringósan vezette végig a sűrűségekkel és tisztásokkal tarkított pagonyban. Egész nap talpon volt s most már jól esett volna otthon egy pohár hideg savanyúvizes bor mellett megpihenni. Hiába volt olyan acélos, erős, edzett, mégsem tréfa az, hajnaltól alkonyatig lesni, kergetni a bizonytalanul bujkáló orvvadászokat, akik már megint nagyon vakmerően garázdálkodtak. Alig vol nap, hogy a vadőrök ne jelentettek volna neki – a főnöküknek – valami ujabb csinyt, amit az a veszedelmes népség követett el. Lövést hallottak itt is, ott is; de hiába volt minden igyekezete az erdész- és vadőrszemélyzetnek, nyomra akadni nem birt; a tettest vagy a tetteseket elcsípni sehogy sem tudta.
Ekkor vette a kezébe az ügyet Balázs, a péri erdész. Olyan harmincöt év körül levő vasember volt; fáradhatatlan, szivós, rettenthetetlen és halálmegvető, aki azért nem házasodott meg, mert akkor nem birt volna eléggé elszánt maradni. Egy cigányasszony úgyis megjósolta neki, hogy vadorzó lesz a veszedelme és a végzete. Kétszer már le is lőtték; ott maradt az erdőn vérbe fagyva: más emberfia százszor elpusztult volna olyan sebekben, de ő talpra állott lassankint. Hanem a bátorsága nem csökkent; inkább vakmerőséggé fajult. Engesztelhetetlen, fanatikus gyűlölettel volt a vadorzók iránt és nem volt olyan fergeteges idő, hogy utánok ne, ment volna, ha azt remélte, hogy találkozhatik velök.
Éppen kiért a dunai töltésre, a védőgátra, amelynek a kanyarodójánál gunnyasztott a gátőr viskója. Eszébe jutott, hogy ott jó víz van a kútban; tikkadt volt, kivánta a hűs italt, arra tartott, nem kellett az útjából nagyon eltérnie. A gátőr, az öreg Pandur Gazsi, otthon volt s húzott is neki friss vizet szivesen. Éppen a vacsoráján rágódott volt, valami tyúkcombon vagy micsodán. Amikor az erdészt meglátta, odadobta a csontot a házőrző kuvasznak; az rögtön bekapta, szétropogtatta, eltüntette. Balázsnak úgy tetszett, mintha azt a csontot ő előle siettek volna eltakarítani olyan gyorsan. Rászólt a vén bakterre: – Tán fácánt zabált kend? A gátőr nagy szemet meresztett, ötölt-hatolt. Honnan venné már ő a fácánt? Egy vén gyöngytyúkja volt, azt sütötte meg a leánya, magyarázta.
Erről a leányról hallott már az erdész, de még nem látta. Pedig híre volt annak, hogy milyen különös teremtés. Nem régóta került haza az apjához, csak amióta a szegény öreg ember mellől elhalt a második felesége. Ez kora tavasszal történt s akkor a leány – az első asszonytól való – aki azelőtt a nénjénél volt valahol, megsajnálta az apját s visszajött hozzá, hogy gondozza. De alig-alig volt itthon; tudja Isten hol járt napról-napra; reggel elment, este megjött, hajnalban elment, délben megjött, néha meg este ment el és hajnalban került haza. Mint valami vándorló lélek, akinek nincs nyugta. Az apját hiába kérdezte volna valaki, az semmit sem tudott. Különben is ritkán érdeklődött egyik-másik vadőr a leány iránt, csak ha éppen erre járt valamelyik. Szépnek és fiatalnak mondták, de azzal egyikök sem dicsekedhetett hogy sokat beszélt vele. Sötétnézésű, hallgatag teremtés volt a gátőr Eszterje. Röviden felelt, ha kérdezték, ő maga senkit sem kérdezett; ha tehette, kitért a szó elől. Embergyűlölőnek hitték. Pedig be' kár volt érte, hogy így érje utól majdan a hervadás.
Már éppen tovább készült Balázs, amikor a ház mögül előtoppant a fekete párduchoz hasonlatos leány és nagy szemet meresztett a nem várt látogatóra. Összevillant a szemök és a fekete párduc sütötte le előbb a magáét. Balázs ugyancsak rajtafeledte a tekintetét. Nem volt csuda. A leány nyulánk, sötét alakja emlékeztetett a sátoroscigányasszonyokéra; a haja koromfekete volt, a szeme mint az éjszaka, a nézése izzó, a mozdulata hajlós, a arca napsütötte. Most éppen zavarban volt egy kicsit; a köténye csücskével legyezgette magát s eközben kirázott valamit a kötény zsebéből. Az erdész meglátta, felkapta, visszaadta. De aközben megint csudálkozott egy sort. Mert egy kilőtt töltényhüvely volt az a valami és Balázs az ő gyakorlott érzékével azt is megérezte, hogy a puskapor szaga még rajta van a kormosbelsejű töltényen. Azt hát nem régen sütötték el.
Egy árva szót sem szólott, hanem annál többet gondolt. Még a szive is nagyot dobbant bele. Ime, gondolta, ez a leány tud a vadorzóról; talán a szeretője; ettől, vagy ennek a révén mindent meg lehet tudni.
Elkezdett a leánynyal beszélgetni és csudák-csudája, az embergyűlölő boszorkány felelt neki. Olyan volt a hangja, mint a póli-madáré; lágy és bársonysima, édesen csendülő és panaszos, mint a mély fuvola. Az erdész elfeledte lassanként, hogy mit is akart; hogy titkosrendőrként akarta volna kipuhatolni, honnan került a leányhoz az a gyanús töltény. Különben is mondott annyit a leány, hogy találta, az erdő szélén találta, amikor gombázni volt. Ezzel be kellett érni egyelőre. Miért ne lehetett volna ez igaz? Már késő este volt, amikor Balázs bucsut vett a gátőr-viskótól. Hazamenet azután folyvást látta a fekete párducot; visszaidézte maga elé a képzeletében. Még a hangját is. Sohasem hallott még olyan mélyrezgésü asszonyhangot.
Másnap megint arra a tájékra került valami ürügygyel. A gátőr legelőt kért volt a tehénkéjének; – arra azt felelte az erdész: majd meglássuk. Most úgy vélte, megérdemel ennyi kedvezést a szegény gátőr s elment hozzá, hogy ő maga mondja meg neki a jó hirt. Annál jobban bosszankodott, amikor nem találta otthon a leányt.
Harmadnap megint hiába járt arra; negyednap pedig már káromkodott is, de hogy miért, azt nem mondta. Hanem a gátbakter ezzel fogadta a késő este hazavetődött leányt:
– Hallod-e, ma is itt volt az erdész, ne szökdössél előle annyira, mert amilyen hirtelen indulatú ember, még az én fejem bánhatja.
Eszter elgondolkodott. Kiült a padra a viskó elé és nézte az erdőt meg a csillagos eget. Valahol messze egy róka vakogott; bent a sűrüségben bakőz riasztott; megijedhetett valamitől. Az öreg gátőr régen aludt a vackán, amikor a leánya még folyvást a csillagjárást leste.
Másnap azután egész nap sem mozdult el hazulról. Az erdész urat várta titokban. Az bizony meg is jött, sőt jóval korábban, mint rendesen. Azon kezdte, hogy megszidta Esztert, hogy hol csavarog mindig. De mintha még a szidásával is simogatta volna. – Talán van valakid? – kérdezte féltékenyen.
A leány csak ennyit mondott: nekem?! és abban annyi csudálkozás volt, hogy Balázs fellélekzett. Amikor elváltak, ráparancsolt: nekem ne ténferegj örökké; nem szeretem; még bajod eshetnék. Tele van a környék kóborló cigányokkal.
Eszter újra csak tünődve nézett rá, mintha sehogysem értené, mit törődnek annyit ővele; nem volt ő ahhoz szokva; nem fél ő senkitől sem. Az erdész pipára gyújtott s elindult az útjára, hazafelé. De az erdő széléről visszajött.
– Te, mondta, holnap aligha eljöhetek. Vadorzót lesünk. A fácánosban tett kárt tegnap is. Csak az én kezem közé kerüljön egyszer! csak egyetlen egyszer!.. Pedig már megszoktalak, – csapott át hirtelen más témára; – szivesebben jönnék ide, mint hogy azokkal a bitangokkal vesződjem. A vadőreim is mind azzal bajlódnak.
A leány hallgatott. Az erdész hirtelen megkérdezte: vagy eljöjjek? mondd! Eszter hosszasan, kérdően nézett a szeme közé és mintha ez lett volna a szemében: mit akarsz te tőlem? Arra meg az erdész nem tudott egykönnyen felelni. És másnap ott hagyott csapot-papot, fácánost, vadőrt és vadorzót és amint alkonyodott, lelkendezve indult a gátőrházhoz. Még akkor is odament volna, ha fergeteges jégeső állta volna útját.
*
Amikor félúton a bordási vágásba ért, lövést hallott a füzes sűrüjéből. Arra egyszerre elfelejtett minden egyebet, csak a vadorzót érezte; halálos gyűlölete afelé hajtotta, kergette. Azzal a nagy tájékozással, aminő csak az ilyen szabadban élő emberben fejlődhetik ki ennyire, rögtön tudta, melyik ponton történt a lövés. A vadőrök most a fácánost őrizték, itt csak vadorzó járhat. Azzal a könnyedséggel, amelyet még a saját emberei is csudáltak benne, surrant a bokrok közé, hogy toronyiránt jusson minélelőbb a gaztett színhelyére. Mert abban nem kételkedett, hogy az a lövés nem volt hiába'. A legnagyobb biztossággal csúszott át olyan helyeken is, ahol más emberfia százszor eltévedt volna. Tiz perc alatt megtett így annyi utat, amennyit az ösvényen csak félóra alatt járhatott volna meg.
Egy magasles volt a sűrüség közt; arra akart fellépni óvatosan, hogy onnan széjjelnézzen. De már elkésett. A bokrok közt erre tartott valaki. A zörgésről tudta, hogy az nem vadállat, hanem kétlábú ragadozó; könnyen, puhán lépdelt a „vadorzó” (csakis ő lehetett), meg-megállott és neszelt, figyelt, hallgatódzott, azután újra indult. Már itt zörgött a magasleshez vezető cserkésző-uton; az eléje hajló galyakat félretolta. Cipelhetett valamit, mert hallani lehetett, hogy a lélekzete zihál.
Még egy pár másodperc és – ott állottak szemközt egymással, három lépésnyire egymástól; – az erdész a puskáját lövésre készen tartotta, de a hang, amikor „állj”-t akart kiáltani, mégis a torkán akadt.
Ott volt előtte megtorpanva, ijedten eltorzúlt arccal a fekete párduc és mintha ugrásra készült volna, hirtelen meggörnyedt, ledobta a terhét, villámgyorsan kapta fel ő is a puskáját, amelynek csöve rámeredt Balázsra.
Az erdésznek átvillant az agyán a cigányasszony jóslata: „vadorzó lesz a veszedelmed!” Egy másodperc századrészén mulhatott minden, mégsem lőtt. Egyszerre eresztették le a puskájukat. Balázs némán közeledett a „vadorzóhoz”, aki megvillantotta hófehér fogsorát. Mosolygott. A puskaját maga kinálta oda; az erdész elvette, megnézte. Jó duplapuska, – mondta, – hol dugdosod?
– Itt, a nagy fűzfa odvában, – felelte a leány nyájasan, mintha arra válaszolt volna, hogy hol árulnak olyan kalárist, aminő az ő meztelen nyakán díszlett.
– Mit lőttél? – kérdezte tovább az erdész szelid hangon s a földre dobott zsákra fordult a tekintete.
– Őzet! – vallott a „vadorzó” nyugodtan és már nem sütötte le a szemét, sőt most Balázson volt a sor, hogy megzavarodjék a rácsudálkozó tekintettől.
– Hátha valamelyik erdőőrrel találkoztál volna? – szólott szemrehányó hangon. – Elfogott volna…
– Engem ugyan soha!.. – kiáltotta a leány fennhéjázva.
– Hisz' látod, én is elfogtalak.
– Az más!..
Az egész nagy erdő minden bokra azt suttogta: „az más!” Balázs megrészegedett a szótól is, a hangtól is, de az értelmétől mégis a legjobban.
– Meggondolatlan vagy – dörmögte.
Eszter kiegyenesedett, megragadta az erdész karját, keze még a kabáton át is sütötte a nagy darab ember testét, lelkét. – Ne haragudjon rám – csicseregte hizelgő simulással.
– Én? Terád?! – kiáltotta az erdész. És csak restelte folytatni, amit gondolt, – hogy akár valamennyi őzet lelőhetné miatta.
A következő pillanatban ott csüngött a leány a nyakán. Ölelte, hogy majdnem megfojtotta. Balázs alig bírta kinyögni: vigyázz, jön valaki!
Csakugyan jött. A bokrok megint megzörrentek és egy kutya csaholt.
– Ez Tamás! – mormolta az erdész – a legjobb vadőröm. Bizonyosan ő is hallotta a lövést.
Egy szót sem! bizz rám mindent. – Azzal elkezdett kiabálni: – erre-erre Tamás!
A vadőr lihegve furakodott át a bokrokon.
– Ejnye, – mondta és lekapta a kalapját, – de megfuttatott a tekintetes úr! Legalább két kilométert szaladtam egy szuszra.
– No, majd kijár érte egy pohár jó bor; most csak kapd fel ezt az őzet és vidd a gátőrházhoz, onnan majd elvitetem holnap.
A vadőr katona volt; fegyelemhez szokott; szó nélkül engedelmeskedett. Csak féloldalt pislogott a leányra és azt gondolta magában, ami neki tetszett. Éppen csak az igazat nem gondolta. A gyepre dobott vadorzópuskát észre sem vette eközben.
Amikor eltünt és ők ketten megint egyedül maradtak, Balázs rámordult a leányra: – Most megölelhetsz. És szinte felbődült veszett gyönyörüségében, amikor a leány szót fogadott neki.
– Gyere, hazaviszlek! – mondta szenvedélyes akarattal, alkut nem tűrő hangon.
– Asszonynak visz? – kérdezte a leány, követelve.
Az erdésznek már vérben forgott a szeme, lüktetett az agya, dobolva dobogott a szíve.
– Annak viszlek; – felelte elszántan.
– Ha megcsal, megölöm; tudja ugy-e, hogy a kezemben volt az élete?!
Balázs elképedt. Felkacagott. – Ó te! te!! – egyebet nem tudott mondani; csak újra kacagott.
És magához rántotta a leányt. —Gyere!..
*
Így lett mégis „veszedelme” a vadorzó.
A SZERELEM HANGJAI
– Kérlek… kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el… ne engedj hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat… nyugodjál meg, azután hallgass meg; kérdezz…
– Kérdezzelek!.. Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál!
– És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem.
– Oh!
(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borus, szinte sötét arccal nézi a férfit. Mintha abban az „Oh”-ban a felháborodás mellett leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás, kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy világ összeomlása, – minden, ami rossz s ami keserű.)
– Édes!
– Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen.
– Azt én nem tudam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk.
– Majd megválik. Tapasztalni fogod.
– Látod?!
– Nyelvbotlás… semmi; különben is olyan nagyon mindegy. Mi köztünk sohasem lesz már többet az, ami volt. Nem is lehet. Erről nem tehetek; még ha akarnék sem. Különben ne gondold, hogy valami túlságosan a szivemre veszem. Tudtam én ezt; vártam én erre mindig. Ismertelek. Hiszen jól van. Most még tegezlek, mert máskép nem bírnék veled őszintén beszélni. De vége…
(A nyitott ablakon be-beröppent a forró nyár szellője; odakint úgy sütött a nap, mintha egy nagy kohóba akarta volna beleolvasztani a világot. Az asszony fáradtan hanyatlott hátra a zsöllyéjében; a kalapja a fején volt, a keztyűje a kezén; gépiesen legyezte magát egy ujsaglappai, amelyet a könyves asztalkáról vett el az imént.)
– Édes asszonykám! Édes! Olyan szerencsétlennek tudnám magamat érezni, és mégis van a neheztelésedben valami boldogító. Az az érzésem, hogy féltesz…
– Ez nem féltés. Ez csak a megalázottság szégyene, tudd meg.
– Ne tagadd, féltesz. Ne vedd el tőlem ezt a nagy örömet. Olyan nagyon vágytam én erre mindig. Hányszor mondtam.
– Mégis megcsaltál. (Hevesen): De hogy is merted? Hát nem tudtad, hogy ezzel olyat rontasz el, amit sohasem lehet jóvá tenni? Elrontottad, ami a legtöbbet ért Büszke bizalmamat ölted meg mindenkorra. Azt a nehezen ápolt, mindig gyanakvásra hajló bizalmamat, amelylyel ugyan áltattam magamat, de igazi megnyugvást találni benne nem bírtam.
– Minden tőled függött, csak tőled magadtól.
– Ugyan!.. én talán megcsaltalak? Én talán nem voltam egészen csak a tied? Mersz a szemem közé nézni?
– Oh, Istenem, tudom én, hogy csak az enyém voltál; és mégsem voltál az egészen. Valami hiányzott… Gyere közelebb, nem bírok így ülni melletted; add ide a kezedet, hadd húzzam le a keztyűcskédet…
– Erre igazán semmi szükség sincsen. Azt mondtad, kérdezzelek. Beszélj. Ne mondd, hogy úgy mentem el tőled, hogy meg sem hallgattalak. Mit akarsz még mondani?
(Az ablak előtt egy nagy fa zöld árnyéka imbolygott erre-arra. Mintha valaki, aki láthatatlan, titokban be-bekukucskált volna. A lombok halk sóhajtással lendültek össze, aztán megint széjjel.)
– Mit akarok mondani? Tulajdonképen csak egy nagy és örök mondanivalóm van s ezt olyan jól tudod. Szeretlek! Nagyon szeretlek és te vagy az első és egyetlen asszony, aki ezt így hallja tőlem, a szívem-lelkem remegő, boldog, mindent kináló nagy vágyával utánad… Ne fordulj el. Ne tégy úgy, mintha nem hinnéd, vagy mintha csak a kételkedés paránya is megbírná mérgezni a hitedet. Azt mondtad: ösmersz. Hallottál rólam valamiket; sőt én is elmondtam neked az életem üres bizonytalanságát, amelyben a boldogság ösztönszerű vágya és keresése asszonyok mellé vezetett, akik sohasem bírtak meghatni, boldogságot adni. Amit te irántad éreztem, az az első perctől fogva valami egészen más volt.
– Gyönyörű érzés lehetett. Nagyon kivételes érzés. Annyira, hogy példátlan hűségre ösztönzött, ugy-e?
– Ne csúfolódjál. A végén látni fogod, hogy a hűségemen semmi csorba sem esett. Engedd, hogy beszéljek.
– Tessék.
(Elnézett a mozgó lombok felé; a szemében szomorú lemondás volt, amelyet közönynek szeretett volna mutatni; arcán gyönge pirosság; a szeme szögletében egy kis szokatlan harmatozás, mint egy erőszakkal visszatartott könycsepp.)
– Már rég' túl voltam igazi fiatalságomon, amikor megösmertelek. Azt te sem gondolhattad, hogy nem volt a multamban asszony. De azt mindjárt megmondtam neked, hogy olyan soha, akiben mindaz meglett volna, ami énnekem annyira nagyon kell. Te sohasem igyekeztél azon, hogy meghódíts és mégis mindenem lettél. Azzal a te csöndes tartózkodásoddal, amely a lényed legbensőbb titkossága, mélységesen mély érdeklődést és kiváncsiságot ébresztettél bennem, amelynek eleinte csak nyugtalan betegévé, később elszánt és sokszor kétségbeeső bolondjává váltam. Emlékszel-e, amikor először mondtam: „Boriska, baj van; nagyon szeretem magát”, akkor már fülig voltam. Hogy néztél rám, Istenem! mintha csak ez lett volna a szemedben: – sejtettem, tudom, de nem akarom tudni és jobb, ha elhallgat, mert különben egészen elveszít. – Nem mutattál sem megdöbbenést, sem lázadást, mégis éreztem, hogy büntetsz. Egy hang nélkül. Csak azzal a reménytelenséggel, amely a lényedből olyan ellenállhatatlanul sugallódott belém. Elfulladt a szerelmi vallomásom. Nem kértem mást, csak hogy engedj ott maradnom a közelségedben, csak hogy érezzelek; a szemed beszélt akkor is az ajkad helyett és azt mondta: „szegény”.
(Az asszony szeme a lombról visszatért a mellette mormoló férfira. Az a szem megint azt mondta: „szegény”.)
– Látod, akkor is így néztél. És én bennem nem az ingerelt dac éledt fel attól, hanem az ijedtség, hogy nem rontottam-e el mindent, mindenkorra. Talán éppen az volt a szerencsém, hogy olyannak láttál, amilyennek soha egyetlen más asszony sem. Nem volt az ravasz kieszelés, hogy a kényre-kegyre meghódolt rab hallgatott azután melletted. Valami megsúgta, hogy az a nagy és hatalmas akarat, amely száz asszony közül kilencvenkilencnek veszte, a te nem tetszéseden megtörik. Hosszú hónapokon át egyszer sem mondtam azután, hogy szeretlek; csak éreztettem veled. És amikor egyszer azon a legritkább véletlenségből adódott magános délutánon egyedül értelek, és a divánra nyugtatott félig mezítelen karod elvette a megmaradt eszemet, akkor sem bírtam szerelemről beszélni, hanem félénken, fájdalmasan, nem tudva mit teszek, ráomoltam a karodra, akkor a te „szegényedet” nem volt lelked eltaszítana hanem ott maradtál borzongva, remegve, szemedet lehunyva Boriska, igy volt-e? Igaz-e, hogy neked sohasem volt szabad az én égő szívemet mutogatnom? Szerelemről hallani annyi volt neked, mint felkorbácsolni a lelkiösmeretedet; szerelemről te nem tudtál, nem bírtál, nem akartál beszélni; akkor sem, amikor az én menyországi diadalom után másnap olyan boldogan néztél a szemem közé és arcom mohó kérdésére ezt felelted: „nem bántam meg! semmitsem bántam meg!”
(Az asszony lehúnyta a szemét; karját rányugtatta a zsöllye támlájára; most is félig mezítelen volt az a szép kar. A férfi egy szempillantás alatt odasimult s elkezdte a csókjával égetni.)
– Hát csókold, nem bánom, úgyis utoljára… hisz' megcsaltál.
– Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az, hogy „megcsaltalak!” De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!” – ezt nem! ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy, ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát tépjek-szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is fel-felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat nyügözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal, hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél volna-e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes drága uram!” – de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna? Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!..” Nem bírtam el ezt a gondolatot.
– Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja.
– Nem kerestem.
– Találtál.
– Az lehet.
– Akivel megcsaltál. Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira”.
– Milyen gúnyosan mondod, látod!
– Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes” levele.
– Olvastad?
– Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a kezemben van! Ha már elvesztetted nálam.
– Úgy-e, milyen gyönyörű stilus.
– Talán el legyek ragadtatva?
– Igazad van.
– Nekem mindig igazam van.
– Most az egyszert kivéve.
– S ugyan miben nincsen most igazam?
– Abban, hogy megcsaltalak volna.
– „Volna?!”
– Hisz' nem csaltalak meg.
– S ez a levél?
– Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is, aki tudna velem szerelmesen beszélni.
– És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd mondani?
– Ha akarod, rögtön.
– Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem mondtál…
– Mit tennél, Boriskám, életem?!
– Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem.
– Kikaparnád a szememet, mondd, mondd!
– Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt.
(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a lába elé. Akkor még rá is topantott s arrább taszította.)
– Édes. édes, édes! – búgta a férfi boldogan.
– Hozzám ne nyúlj!
– Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés.
– Utállak, gyűlöllek.
– Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani.
Hogy áldom azt az asszonyt, meg a levelét!
– ?!
– Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem törődnék, ha…
– Ha?
– Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél.
– Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz meg többet.
– Soha többet! esküszöm.
– Kinek? bánom is én.
– Boriskám, mondd, hogy szeretsz.
– Ne szorítsd a kezemet… hagyj békét a karomnak.
– Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet, egyetlen egyszer, most.
– „A szerelem hangjai” (!) hisz' megkaptad, megkapod; csak akarnod kell. Menj az asszonyodhoz.
– Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok.
– Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz…
– Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága.
– Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom.
– Úgy-e, gyönyörű stilus?
– Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörü! tudom is én; ilyen levelet minden bakfis írhat;
helyesírást sem tud; két „t”-vel írja, hogy „szerettlek”.
– Nem az van ott, te drága: „szerettelek”.
– Fogadjunk!
– Jól van, fogadjunk.
– Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad!
– Ha csak olvastam volna!
– Hát még? mit tehettél egyebet is?
– Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a stilus.
– Te fogalmaztad?
– Persze, hogy én. Azután leirattam. Azután elveszítettem nálad.
– Hogy én megtaláljam?!
– Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet veszíteni?
– Akkor mégis megcsaltál.
– Féltékenynyé akartalak tenni.
(Az asszony fülig pirul.)
– S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette uracskám? értette?
(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos galyat. A szobában hirtelen árnyékos borúlat támad egy pillanatra. Az asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.)
– A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam.