A GRÓFNÉ
A gróf vendégei ebéd után egy kicsit sziesztáztak. Nagy nyár volt; rekkenő hőség még a pusztán is. A fülledt sárgáskék levegőben alig mozgott valami, ami élt. Még a légy is árnyékba vonult; a madarak is; a galambok a cselédházak eresze alá menekültek; jól eshetett ilyenkor a kastély hűs szobáiban a kényelmes pihenés. A gróf elhelyezte a vendégeit az északi oldalon levő épületszárnyba, az emeleti úgynevezett „platánszobákba”; azoknak az ablakait tudniillik gyönyörű óriás platánfák árnyékolták. Ő maga azután lement a parkba, amelynek egyik félreeső sarkában volt a telivér csikók kifutója. Szerette a lovakat és minthogy a vendégek miatt ma még nem nézhetett feléjök, tehát pótolni akarta a mulasztását. Elindult a gesztenyefasor felé, amely a gazdaságba vezetett: de amikor a virágos táblák mellett elhaladt, a borostyánnal sűrűn befuttatott lugasban, nem messzire tőle, megvillant valami fehérség. A gróf látott ott valakit. Az egyik vendégét, – egy leányt. Krebsler Simon kisebbik leányát, Ginát.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha nem vette volna észre. De mégis kíváncsi volt rá, hogy miért szökött meg ez a fiatal leány az övéi mellől; mi hozta ide, holott nagy kényelemben élvezhetné az emeleten a dolce far nientet. Az apja, az öreg Krebs Sámuel – pardon – Krebsler Simon (!) most bizonyosan ingre vetkezve nyujtódzik a „szófán”; Trilla kisasszony pedig – a nénje, a gyönyörűséges tündérszép nénje – valamelyik selyem karosszékben álmodozik… ki tudja, miről.
Önkénytelenül kanyarodott lassan a lugas felé és egy kicsit leste, kitalálni igyekezett, hogy vajon látja-e, nézi-e őt a leány; oda is ment volna, nem is; közeledett is feléje, nem is; mint amikor a meglapult vaddal szokta elhitetni, hogy nem vette észre, úgy ment arrább-arrább; aközben pedig zsibongtak a gondolatai és újra átélte annak a furcsa esetnek az előzményeit, hogy Krebsler Simonék most az ő vendégei.
Biz ez elég furcsán történt. Amikor utolsó nagy kártyavesztesége után már azon tünődött, hogy nem volna-e legokosabb mindent elintézni egy golyóval, betoppant hozzá Krebsler Simon.
Régebben is ösmerte; még abból az időből, amikor Krebs Sámuelnek hivták. Akkor még kisember volt; minden üzletecske jó volt neki; el nem szalasztott volna egy vörösgarasnyi nyereséget sem. – Hja, méltóságos gróf úr – szokta volt mondani – kleine Fische gute Fische – a közmondásnak igaza van. De hovatovább mindinkább csak a nagyobb és nagyobb halakra vetegette ki a horgát; sőt végül már olyan volt, mint a balatoni nagy halászgazdák, akik ezer mázsa halat húznak ki egy fogásra a nagy kerítőhálóval; abban azután lehetnek jó kis halak, csakhogy tömegével. A nevét is megváltoztatta akkorra; Krebs Sámuelből átvedlett Krebsler Simonra; ahol nem cáfoltak rá, ott kiadta magát bankárnak; különben lehet, hogy az volt már. Mondhatott akármit, úgyis a pénze „beszélt”. Miatta ugathattak a kutyák.
– Gróf úr, kezdte, a gróf úr ösmer engem, hogy én soha életemben sem voltam hazárd; mindig „zicherre” mentem, ha valamit elkezdtem; és most az egyszer, lássa, hazárd vagyok. Olyasmivel jövök, amit ha nem tetszik megérteni, akkor mind a ketten a rövidet húzhatjuk. De hátha!..
Megakadt; biztatást várt. A gróf éppen eleget kockáztatott életében, hogy utolsó hazárdcselekedete előtt megértse ezt a hajlandóságot másban is. Megkérdezte: – Mi az, Samu? Miről van szó? Beszéljen.
– Hát jól van, beszélek. De tessék engem végighallgatni egészen; ne tessék addig hirtelenkedni, amíg el nem mondtam. Rosszabb már úgy sem lesz. Csak jobb lehet.
A gróf mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt ez, amelylyel az ezresbankót szokta odadobálni a bakk-asztalra: a „mindegy”-mosolya.
Krebsler Simon nekifohászkodott.
– Ha meg tetszik engedni, leülök. Még belé sem kezdtem és máris elfáradtam. Mindegy, benne vagyok. Azon kezdem, hogy van nekem kereken négy millió korona vagyonom, ami megvan. A többi, legalább is még egy millió, lóg; de felém. És van nekem egy leányom – azaz hogy kettő van, de én most csak az egyikről beszélek – ez a leányom maga a Vénusz, maga a paradicsombeli Éva, maga a szépség, ahogy festik; és ki van nevelve-tanítva, nem is grófnénak, hanem hercegnének; mindent tud és van ráadásul most rögtön két millió koronája; de ha én akarom, több is, akár még egy millióval több. Ha olyan valaki veszi el, aki nekem is tetszik…
Nagyot fujt s megtörölgette izzadt homlokát. A gróf csak mosolygott.
– És maga, Samu, ezt a szép leányát nekem szánta, ugy-e?
– Gróf úr – pattant föl Krebsler – önnek ördöge van. Ön maga a lángész; ön…
– Én egy tönkrement mágnás vagyok, ennyi az egész – vágott közbe a gróf. – Megértem, hogy ezt az ajánlatot teszi. Őszintén szólva, az ön helyén én nem tenném. De az izlés ellen nem lehet disputálni. Hanem egyet kifeledett a számításából, kedves Samu.
Krebsler nagyot nézett. – Csudálnám, gróf úr.
– Azt, hogy nekem van ám egy különös bogaram; nem a grófi cimer, legyen nyugodt; azzal már elkészültem; hanem az a rögeszmém, hogy én nem veszek el olyan nőt, aki nem szerelmes belém. Talán ezért nem is házasodtam eddig. Ez már nem a gróf bennem, hanem a férfi.
Krebsler mind a két kezét fölkapta örömében, úgy deklamált. – De gróf úr, az Istenért! Van olyan, aki önbe nem szerelmes? Lehet olyan? Hiszen még én is!..
A gróf megint mosolygott. – Hja, édes Samu, az más. De a leánya! 'iszen még nem is ösmer; még nem volt szerencsém hozzá. Magam is csak hallomásból tudom, hogy csakugyan szép; mondják.
Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk- és mutatóujját az orra alá tette, azután cuppantott. – Gyönyörű! – mondta. És megismételte, megduplázva a „ny”-t. Gyönynyörű!
– Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk – vélekedett a gróf. És azzal a furcsa állandó mosolylyal, amely mögött akár minden bolondság is rejtőzhetett, így szólott: – Tudja mit, kedves Samu; én holnapután kimegyek Csillagiba, a birtokomra; legyen szerencsém ott mindnyájokhoz; nézzenek körül; maga sok mindenhez ért; ha még talpra állhatok valahogy, nagy változtatásokra lesz szükség a gazdaságban is; a kés a torkomon, nekem sok időm nincs; hamar kell döntenem, a többit majd meglátjuk…
*
És ez a holnapután: ma volt.
Krebsler, meg a két leánya csakugyan vendége volt a grófnak. És Krebsler csakugyan úgy jött s ment a birtokon, mintha már végképen bent ülne. Trilla pedig, a nagyobbik leánya, csakugyan nagyon szép volt.
A haja bronzvörös, de nem festett; a nap is, az árnyék is csudás fény változatokat mutatott azon a sziréni vörösségen. Az arca Madonna-arc, a szeme Phryne-szem, termete a vigyázó őzikéé, beszéde a pajkos-szellemes Pucké; leánynak kissé asszonyos volt, legalább az eszével. Az öreg Krebs olyan volt mellette, mint egy hordár. Még ő maga is szerette mondogatni – már mint Krebs – vajjon kit csudált meg az anyád? te jerikói rózsaszál; te Adonáj leánya!
Gina (Regina) igazi kis hamupipőke volt a nénjéhez képest. Beszédes-lelkes szép kék szemén kívül nem volt rajta semmi különös sem. Fehér ruhácskájában, amely nyakig volt gombolva, olyan volt, mint valami igénytelen kis nevelőnő. A haját „copf”-ban hordta; szép vastag fonatban, kék szalaggal.
A nénje mellett alig törődött vele valaki. A gróf szólott hozzá néhány udvarias szót; olyankor gyönyörűen elpirult a kis leány. Nagyon szépen tudott elpirulni. Az a bizonyos sokat megénekelt hamvasan piros őszi barack bizony elszégyelhette volna magát mellette. Ez a pirulás jutott eszébe a grófnak, amikor most mégis a lugasnak tartott.
Gina megrezzent a láttára, mint a vadmadár, amelyet a bokrában meglepnek.
– Hát maga. kisasszony, nem fél ettől a liliomhervasztó kánikulától? – kérdezte a gróf, csakhogy valamit mondjon. A leányka bátran nézett a szemébe.
– Nem, én nem félek, – kezdte kissé akadozva; de azután mindjobban belemelegedett, nekibátorodott. – Én nagyon szeretem a pusztát, a magyar pusztát; nekem ez a gyönyörű rónaság olyan sokat mond… el nem telnék vele sohasem…
A gróf csudálkozva merült szemével a leány arcába. Milyen érdekes, finom arc, gondolta; és milyen őszinte nyilt lélek, milyen igazán leányos.
– Hogy mondta? – kérdezte fennhangon – szereti a pusztát? Hát ösmeri?
– Ó igen, ösmerem; van egy barátném, egy nagybérlő leánya. Ő bejön hozzánk télen a városba, én pedig kimegyek hozzájok májusban és odakint vagyok őszig. Amikor haza kell mennem, sírhatnám. Nekem ott és itt is, lám, minden olyan kedves. Én ösmerek minden madarat, minden fát, minden füvet, minden kis bogarat; nekem nincs nagyobb örömem, gyönyöröm, boldogságom, mint a pusztai hajnal s a pusztai alkonyat. Ha én az esti harangszót hallom, szeretnék leborulni és szeretném, ha soha el nem hallgatna többet, mert az a legszebb zene…
– Kisasszony, üljünk le egy kicsit – mondta a gróf gyöngéden és a nagy gyékényzsöllyék egyikét Gina elé tolta.
– Köszönöm, gróf úr… és ön is… – rámutatott a szomszédos zsöllyére. Olyan volt, mint a bakfis, akit éppen most hoztak ki a zárdából. Nagyon kedves volt.
Ugyanezt gondolhatta a gróf is, mert nagyon rajta feledte a szemét a kis leányon. – Édes gyermek – mormolta magában.
– És nem unja? Sohasem unja? – kérdezte. – Mert biz itt egy kicsit egyhangú, azt hiszem.
– Ó, Istenem! Egyhangú! Mint a legbensőbb imádság; a mezei munka maga is imádság – „add meg a mi kenyerünket”; és azt a mezei munka adja.
– Hol tanult ilyen szépen imádkozni, kis Gina?
A leány a neve hallatára megint elpirult.
– A zárdában, – mondta – a többiekkel; meg aztán idekint, ahol minden imádkozni tanít. A gróf nem szokott imádkozni?
Ilyet a gróftól nem igen kérdeztek mostanig. Igazán közel volt hozzá, hogy elpiruljon, amikor azt füllentette: dehogy nem.
– Én egyébiránt ismertem már a grófot – szólt Gina hirtelen és a füléig piros lett.
– Honnan, gyermekem? – kérdezte a gróf szinte kíváncsian.
– Azon a lóversenyen én is ott voltam a kis barátnémmal, amelyen a lovával felbukott. Oh, de megijedtünk… És olyan boldog voltam, amikor hire terjedt, hogy él és hogy nem is lett nagy baja.
– Sajnált?
– Nagyon!
– S azóta emlékszik rám?
– Mindig.
– Akkor hát szivesen jött ide?
– Oh, Istenem!
– És innen is nehéz szívvel megy majd el? Szeretne itt maradni? Mindig itt lenni, itt élni?
Gina nem bírt szólani. Lesütötte a szemét. Olyan furcsa volt ez a sok mohó kérdés. De a gróf még egyet kérdezett. Erős, határozott hangon ezt kérdezte:
– Akar itt maradni?!
És már fogta is a leány rebbenős kezecskéjét. Nem eresztette el. Gina most elsápadt. Az egész mindenségért sem nézett volna a grófra, aki kétszer is ismételte:
– Feleljen, kis leány, feleljen! Minden csak magától függ, – tette hozzá különös nyomatékkal.
Gina nem tudta, az agya lüktet-e úgy vagy a szive, amikor elszántan mondta:
– Ha a gróf akarja… Ahogy a gróf akarja…
A kastélyból egy gyűrött és pohos alak jött a virágágyak felé. Krebsler Simon volt. Nem vetkezett ingujjra a szieszta alatt. – Trilla nem engedte, – hanem úgy feküdt végig a „szófán” felöltözve és mindent összegyűrt magán.
A gróf feléje sietett.
– Hallja-e, kedves Samu, mondok valamit.
– Parancsoljon, gróf úr; 'iszen tetszik tudni…
– Jó, jó, rendben van a dolgunk, elveszem a leányát.
Krebsler akkorát ugrott, hogy majdnem hanyatt vágódott.
– Megyek! – kiáltotta, – hozom! – Most fésülködik éppen…
– Várjon csak, kedves Samu; ne zavarja; … én azt gondoltam, magának mindegy, egészen mindegy, hogy melyiket; én hát megkérem magától a Gina kisasszony kezét.
Krebsler kővé dermedt. – Mindegy, – motyogta, – persze, hogy mindegy; hál' Istennek, – nekem nagyon mindegy.
Gina feléjök tartott; nagyon zavart volt még, de érezte, hogy neki is van köze ahhoz, amit ezek beszélnek most. Mindent akart tudni. Már nem volt többé kis leány.
Krebsler lekapta előtte a kalapját és mély meghajlással, ünneplésen bókolt: grófné!
Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt.
A gróf fölényes mosolylyal fűzte karjára a menyasszonyát.
LÁNGOLÓ KÉZCSÓKOK
Borsody Jánosék egy körülbelül ezerötszáz holdas birtokon gazdálkodtak az Alföldön, olyan gazdaságban, ahol a nyolcvan kilós buza nagyon természetes és magától értendő volt. A birtok tulajdonképen az asszonyé volt, nemes Csákváry Leonáé, aki alighogy az intézetből kikerült, hamarosan férjhez is ment Borsody János huszárfőhadnagyhoz, első és egyetlen szerelméhez. Minthogy árvaleány volt, akinek a gondjától morózus gyámja is szívesen szabadult, az esküvő hamarosan megvolt és a főhadnagy, aki az egyenruhát inkább a parádé okán szerette, semmint igazi hivatásból, minél előbb kvietált; – elment úrnak a felesége pusztájára.
A kis tapasztalatlan asszonyka boldogan kezdte az ő páros pacsirtaéletét, nem volt más gondolata, mint az ura, ez a csinos, finnyás, kissé piperkőc fiú, aki bizony semmiféle gazdaság kedvéért sem kelt fel hajnalban, ahogy az igazi jó gazdához illik, hanem olyan lusta életet kezdett élni már az első hetekben, mintha soha sem is hallott volna a katonaságnál hajnali ébresztőt.
A gazdaság mégis rendben volt mindenképen, amit annak lehetett köszönni, hogy a fiatal pár jóformán semmit sem törődött vele. Hisz ott volt Kardos, az intéző, akit az asszony gyámja a magyaróvári akadémiából hozott volt ide annakidején, az igazgató ajánlására. Erre az emberre mindent rálehetett bízni, ez mindenhez értett, mindent el is végzett, csak nem kellett az útjába állani. Rá kellett hagyni, hogy tegyen, amit akar.
Bozontos szemöldökü, komoly és szótalan ember volt az intéző, talán idősebbet is mutatott, mint amennyi igazán lehetett; sűrű, vastag bajusza semmiesetre sem fiatalította. Hozzá még szakállt is viselt, minthogy a pusztán bajos lett volna rendesen beretválkozni, a szakállát maga nyírta, annak a szinét kissé kiszítta a nap; a szájában akkor is ott volt a makrapipa, amikor nem égett; örökké kis vadászkalapot viselt; a gazdaságot kétszer is bejárta naponkint lóháton, de amikor vacsorára bejött, mindig tisztán, csinosan kiöltözve jelent meg az uraságnál, mert hát együtt vacsoráltak. Ilyenkor már vége volt a külső munkának, lehetett egy kicsit kérdezősködni, beszélgetni, tervezni; máskor nem is, mert Kardos időközben nem ért rá; az ebédjét is az irodájába küldték, akkor evett, amikor előkerült; őrá nem számíthattak volna pontos időre sohasem.
A vacsora aztán összehozta őket. Ilyenkor voltak a tervezgetések; már tudniillik, hogy Kardos tervezett; előterjesztette a szándékait, elmondta, mit végzett; tapintatosan úgy tett, mintha mindenre jóváhagyást várna, pedig senkisem mondhatott neki ellent; hisz a gazdálkodáshoz a boldog pár majdnem semmit sem konyított. Minthogy az intéző mindenképen igen jó modorú ember volt, akin meglátszott, hogy gyermekkorában ezüstkanállal ehetett és nem holmi tarka cihát húztak a párnájára, (valami elszegényedett úricsaslád sarjának kellett lennie), szivesen elbeszélgettek vele és ha kissé jobb hangulatában elmondogatott egyet-mást a paraszti életből olyat is, ami nem tartozott éppen a gazdálkodáshoz, örömmel hallgatták; jóízű kis történetein kacagtak, ámbár ő maga még csak nem is mosolygott.
El sem lehetett volna nagyobb ellentétet képzelni, mint ez a két férfi volt: Borsody meg Kardos. A volt főhadnagy az ő finomságával, keskeny kis barna bajuszával, jól ápolt körmeivel, karperecével, finom cigarettjeivel, egészben majdnem nőies lényével, olyan volt amellett a marcona kútágas-ember mellett, mint a gyerek. Az asszony úgy simult az uracskájához, mintha a folyondár akarna védeni egy erre szoruló törékeny fát. Ha Kardos elbúcsúzott, kezet fogtak vele. Amikor az asszonynak kezet csókolt, úgy rászorította az ajkát arra a kis kézre, hogy szinte nyoma maradt. Hiába! nem igen érthetett a nagy gyöngédséghez. Mindent olyan erősen, határozottan, olyan egészen cselekedett.
Borsody mondta is a feleségének: nagyon derék ember, csak ne szorítaná meg úgy a kezemet; minden kézfogás után összeragad az ujjam…
Az asszonynak eszébe jutottak a kemény kézcsókok, de hallgatott. Okosabbnak tartotta. Ezt a Kardost végre is úgy kellett venni, amilyen volt.
Napközben az urak kocsikáztak, néha lovagoltak, néha egy kicsit vadásztak is, de csak úgy kényelmesen. A főhadnagy kitünő lovas volt és az asszonyka nagyon gyönyörködött benne, amikor úgy látta szép, tüzes paripáján. Ha összekerültek a pusztán Kardossal, az ellentét megint csak élesen megvolt közöttük. Az intéző tizenhatmarkos csontos hátilova bizony nem volt szép, hamem akármilyen szántáson sem botlott meg. Ha a lovasa leszállott róla s a nyakára dobta a kantárszárat, a ló úgy lépdelt utána, mint a kutya. A főhadnagy is meg akarta ezt próbálni, de Castor, a bolond, elugrott; nekieredt a legelőnek. Ekkor tünt ki, hogy az intéző milyen lovas és hogy az a csunya nagy ló milyen ló. Hirtelen a nekiszelesedett telivér után nyargalt és a karikásával az első kétszáz lépésen belül megpányvázta, elfogta, hozta vissza.
Egyikük sem szólott. A főhadnagy egy kicsit röstelkedett, az asszony ezt észrevette, a világért sem dicsérte volna meg az intézőt. Kardosnak magának kisebb gondja is nagyobb volt ennél; amott a kátyus úton megfeneklett egy szénásszekér, arra nyargalt.
Este, a vacsoránál, az asszony megint arra gondolt, amire már néhány nap óta gyakrabban. Amikor tudniillik gazdasági dolgokról esett szó, akkor az intéző mindig az urának beszélt s magyarázott. De ha az effélével készen volt és rákerült a sor a csevegésre, olyankor mintha a főhadnagy ott sem lett volna, már csak őneki, az asszonynak szólott minden szava. Mintha mulattatni akarta volna. Hogy néz! – gondolta magában az asszony; soha életemben sem láttam ilyen szemet.
Egyszer tűz ütött ki a belső majorban, valami rozoga istálló gyuladt ki és a tüzes perje átcsapott a juhakolra is, amelyben vagy kétszáz fajjuh almozott. A főhadnagyot alig bírta a holtrarémült asszonyka felkelteni; mire kijutottak, az egész puszta ott volt a tűz körül. A cselédasszonyok óbégattak, a férfinép oltott ahogy bírt, a fecskendővel már javában dolgoztak, az akol tetején egy férfi vizesponyvákat dobált az égni kezdő nádra, a tűz fényénél óriásnak tetszett; valami vad erő volt abban, ahogy a fel-felsistergő lángok közt csápolt a ponyvákkal, amíg a tüzet szét nem verte s el nem tiporta a veszedelmet – egymaga. Csupa korom és füst volt, amikor lekerült az akol tetejéről. Akkor elővette a zsebéből a makrapipáját és rágyújtott. Meglátta a rémült asszonyt, ahogy tétlen urához simulva reszketett. Az még csak nem is vigasztalta, úgy elbámult maga is.
– Tessék csak nyugodtan lefeküdni. Most már itt vagyok – mondta. – Itt most csak útban vannak az urak.
Ez nem szép kérés volt, hanem parancs. Még a főhadnagy is így érezte. A világért sem szólt volna ellene. Igaza van, – súgta a feleségének, – menjünk.
Az asszony fülében folyvást ez csengett azon az éjszakán (minthogy nem igen aludt): – „most már itt vagyok!”… Mintha akkor már nem is lehetne baj. És csakugyan, úgy érezte, hogy igaz, akkor nem lehet baj.
Késő ősszel, amikor már jóformán minden mezei munkán túl voltak és a puszta unalmassá, egyhangúvá kezdett válni, a főhadnagy nem bírta el a semmittevést és bejárogatott a városba. Ott mégis csak volt valami, egy kis társasélet, meg kaszinó, ahol kártyázni lehetett. Akárhányszor csak a késő éjszaka vetette haza. A felesége eleinte ébren várta. Azután megszokta elmaradását és már nem várta meg; másnap az ura délig aludt, ebéd alatt ásított, unatkozott, alig várta, hogy újra fogathasson és mehessen.
– Ha akármi kell is, szivem, – mondta a befelé duzzogó és az elégedetlenségét némán elrejtő asszonykának – csak hivasd Kardost, üzenj neki, ő majd intézkedik. Magam sem tudnék jobban.
Kis híjja volt, hogy erre fel nem kacagott a felesége. Amikor a kocsi kigördült az udvarról, az asszony fitymáló gondolattal ismételte: „magam sem tudnék jobban!” és hozzátette: mintha egyáltalában tudnál, mintha értenél valamihez!
És minthogy így egyedül nagyon unatkozott, hivatta Kardost.
Amikor az intéző úgy tapasztalta, hogy az ő kis úrnője érdeklődni kezd a gazdaság iránt, kinyilt a szive, megeredt a szava. – Én nem is tudom, – mondta, – hogy nem lehet szeretni ezt az életet. Mikor ebben minden olyan szép és olyan becsületes. A királylyal sem cserélnék, ha kint lehetek a pusztán. Lám, most november van és a ködjárás mennyi elevenséget hoz az üres rónaságra! A fehér ködök úgy szállnak, mintha százezer galamb szárnya libbenne össze lassú ereszkedéssel, a bogáncson pirosfejű tengelicerajok lakmároznak s a hangjok olyan, hogy nincs az a pacsirta, amely túltenne rajta; jönnek-mennek a vadludak s beszélgetnek, a nagy tuzokok őrt állanak a pusztán és vigyáznak a semmire; minden szép itt, minden!
A fiatal asszony eltünődött. – Miért nem házasodik meg maga, Kardos? – kérdezte hirtelen, de bele is pirult a túlságosan bizalmas kérdésbe. Az forgott a fejében, hogy milyen igazán házasembernek való az ilyen, akinek nem kell több és más, csak amit otthon mindig megkaphat.
Az intéző hallgatott egy darabig. Azután azt mondta: – Én nem házasodhatom meg sohasem.
– Nem házasodhatik?! Miért nem?
– Mert olyan asszony nincs több, mint maga!
Még csak meg sem adta a szokásos tiszteletet a „nagyságolással”. ”Magának” mondta. Olyan volt ez az egyetlenegy mondása, hogy szinte megrengett tőle a föld. Egy egész világ omlott össze tőle. Már nem az úrnő meg az intéző volt szemközt egymással, hanem az asszony, meg a férfi.
Igy nem maradhattak sokáig együtt. Az asszony zavartan keresett ürügyet és elküldte – az intézőt. A gondolatával pedig ijedten kisérte – a férfit.
Amikor az ura hazakerült, még ébren volt, de nem árulta el. Magára akart maradni. Mit is mondhatott volna? Ha mindent úgy mond el, ahogy volt, akkor az talán vádaskodásnak látszhatott volna. Abból mindenféle baj lehetne. Hallgatott, csak anynyit mondott reggel az urának:
– Én nem hivatom többet azt a Kardost. Én nem értek a gazdálkodáshoz. Beszélj vele te magad.
Este a főhadnagy mosolyogva kötekedett Kardossal:
– Intéző úr, panasz van magára, minek untatja a feleségemet a bocik dolgával? Máskor meséljen neki valami szépet. Nevettesse meg, hogy ne álljon a szája olyan pityergőre.
Kardos az asszonyra nézett, de az elkapta előle a tekintetét.
Amikor megint arra a kézcsókra került a sor, az asszony alig merte odaadni a kezét. Most meg már úgy érezte, hogy süt az intéző ajka. Szerette volna remegő ujjait elrántani, de az a tapintatlan, kemény kéz nem engedte.
A főhadnagy felszisszent a kézszorításra. – Terringettét, Kardos, miből van maga? – kérdezte és megrázta összeragadt ujjait.
– Pardon, – mondta az intéző mentegetődzve és ajánlotta magát.
Amikor a házaspár egyedül maradt, a főhadnagy hizelegve mondta a feleségének:
– Édes kincsem, egy vallomással tartozom neked, röstelem, de megesett és most már nem segíthetek a dolgon máskép, csak teáltalad. Tegnap vesztettem…
Az asszony kiegyenesedett. – Kártyáztál? – kérdezte csudálkozva.
– Kivételesen, szivem, kivételesen, – hebegte az ura.
– Pedig amikor megkértél, megigérted a gyámomnak becsületszóra, hogy sohasem veszel többet kártyát a ke…
A főhadnagy közbevágott:
– Igen, igaz! Nem is tudom, hogy esett: megtörtént, azt hiszem, egy kicsit mámoros lehettem.
– Mennyit vesztettél? – hangzott a fagyos kérdés.
– Hm, hm! Kissé kellemetlen, kissé sokat. Annyit, hogy pénzt kellene felvennünk. Ha te aláírnál egy váltót szivem…
– Soha!.. Ezt meg én igértem volt meg a gyámomnak. Becsületszóra. És én meg is tartom.
– Igen? Hehe!.. No lám! De talán mégis, lásd, ez egyszer… Máskép nem segíthetek magamon. Szentugyse nem.
– Ne beszéljünk többet erről a dologról, barátom.
– De, nézd, édes Leona, kérlek szépen…
– Már mondtam, ne beszéljünk róla.
A főhadnagy kiegyenesedett.
– Hát így vagyunk? – kérdezte nyersen. Akkor parancsolom. Ami a tied, az az enyém. És ha szeretsz…
Az asszony felkacagott. Nézte a fennhéjázó kártyást, aki szerelemre hivatkozva, követel tőle pénzt. Igazán a szivéből kacagott. Ha szeretlek?.. Ó Istenem, már nem!
Másnap a főhadnagy elutazott. A felesége nem is búcsúzott tőle.
*
Amikor Borsodyné magára maradt, hivatta az intézőt.
– Kardos, – mondta szokatlanul erélyes hangon, – magának tudnia kell a dologról, válok az uramtól.
Az intéző némán, meglepetten nézett rá, de az asszony most nem sütötte le a szemét.
– Válok, – ismételte nyomatékkal.
Kardos kissé elhalványodott. A homlokára mély ránc szaladt. Lehetetlen volt benső felindulását leküzdenie.
– Akkor én is megyek, – mondta elszántan.
– Maga is?!.. miért?.. Megőrült? – hebegte az asszony zavartan.
– Én is; mert én maga mellett így nem bírom el. Amúgy még könnyebb volt.
Többet akkor sem mondhatott volna, ha a fülemilék nyelvén vallott volna szerelmet.
Az asszony megértette.
– Várjon, – mondta pirulva, – nem tart a válás olyan sokáig.
És engedte, hogy a kezén megint ott égjen az a lángoló csók…