LEPKÉK A RÓZSA KÖRÜL
A Ludas-csárda ott van valahol a Nagy-Hortobágy szélén, Ohat irányában, ahonnan Csege felé fut a végehosszatlan pusztai út. Ez a csárda is újítás már a legendás Hortobágy határán, amelynek százezer holdas síksága valamikor úgy nyújtódzott egyvégben, megszakítatlanul, mint a messziről jövő lágy sóhajtás. Az ilyen szabad pusztákon nincs is igazi szélcsend sohasem. Ha a zámi pusztán legeltető gulyás hajába beleturkál a délről szálló nyári fuvallat, úgy oson onnan tovább, nesztelenül, hogy meg sem áll a cserepesi, meg a kishortobágyi csárdáig; pedig azok már ott vannak jól túl a Nagy-Mátán, Szabolcs alatt.
A Nagy-Hortobágy szűztestének szeplőtelensége ma már csak legenda. Állandó tanyák és épületek vannak a délibáb ez ősi hazájában, ahol valamikor csak a hortobágyi csárda volt az utas pihentetője. Onnan köröskörül mindenütt hallgató rónán kalandozik a szem. Ott terül a Ludas-rét, meg a Pap-ere; tavasszal hullámos tenger mind a kettő, meleg nyáron meg száraz sivatag, amelyet az aszály halványsága fest fakóvá, amíg egy-egy jótevő zápor azon hamarjában új zsendülésre nem serkenti a nagy szárazsághoz szokott széki növényzetet.
A Ludas-csárda a Ludas-rét sarkában gubbaszkodik, az ohati földek fordulóján, ahonnan a pásztornép eltérhet tetszése szerint Egyeknek, vagy Csegének, ha a Hortobágyról jószágot hajt át ide, vagy amoda. A csárdás maga csak olyan félig ember; se eleven, se hótt; mindig beteg és bagós pipáján kivül se Istene, se testilelki egyéb öröme nincsen. Hanem a felesége! – az más.
Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor az öreg csárdás ráakadt, akkor már – úgy hirlelték – a harmadik urától szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő karján, amely az „asszonyhűség” utolsó állhatatlan díszét cseni-lopja.
Jómódú ember volt a csárdás, – emiatt „megtetszett” a menyecskének, aki éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason; – messzire minden állandó veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni, vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy fujtatásra, egy etetésre-itatásra való.
Amikor beköltöztek, akkor még megjárta Vitás uram állapota, Akkor még eléggé „bírta magát”. Egészsége, ereje elég volt a munkájához képest, ami nem állott sokból. Jobbára csak leste a vendéget, jön-e valamerről; – pipázott aközben és nézte az asszonyt, félszemmel; rá-rásandított s gyönyörködött benne, úgy, hogy az ne is vegye észre.
Az asszony volt a vén csárdás jobb keze mindenben, sőt néha a bal is, meg akár mind a két lába is. Mert fürge és ügyes volt, hamar tanúlt s olyan szívesen gyakorolta a vendégszeretetet, hogy már ezért is erre került az utas, ha tehette; – pedig a legyeskedőnek, az ura előtt, tüntetően a kezére ütött: rátarti volt, – nem lehetett vele másképen „tréfálni”, hacsak nem szép szóval.
Az ura dicsérgette:
– Jól van, Anica lelkem, rózsaszál vagy; tüskés, ahogy rózsához illik; – Így van jól!
Hanem arra még sem gondolt, hogy az ilyen ritka virágszál, éppen mert egymaga van, messze környékről idecsalogat minden csélcsap lepkét; a hortobágyi pásztornép fiatalja pedig, a bojtárság, mind ilyen. Csikósnak-gulyásnák lova is van; anélkül a nagy határtalanságon világgá mehetne a kisértetlátó jószág. De még a juhász is a régi módi szerint ütött nagyot a szamara fejére, ha nem sietett eléggé, amikor a Ludas-csárda felé irányodtak.
Vitás uram csak azt vette észre, hogy kezd az esti, sőt a késő esti vendég megakadni a csárdája szellős ivójában. Nem a rendes fuvarosnép közül került ki az ilyen, hanem úgy termett itt lóháton, váratlanul, mint a hirtelen támadó fergeteg. Egyik-másik olyan habzó lovon rúgtatott a csárda elé, hogy a pejlovat is szürkének mutatta a róla szakadó tajték; a szürke meg szinte elfakult a párolgó izzadságnak miatta; fújt mindegyik s remegő horpasza csakúgy zihált; még álltában is egyre riadozott a nagy futás után. Hisz' messziről jött.
Hogy honnan, azzal a gazdája nem igen számolt be. Magával az öreg csárdással különben sem sokat álltak szóba. Valamennyi a csárdásné körül lebzselt. Eleinte csak úgy magában furcsálta a dolgot Vitás uram; de aztán rámorgott a tolakodóbbjára: – jóravaló bojtárnak kint a pusztán ilyenkor a helye!
Hamar megérttették vele, hogy az ő neve: „hallgass”. Az egyik, akit csak Sanyi néven ismert, – a gulyás, – azzal vágott vissza, hogy álmos kuvasznak pedig vackon a helye; – a másik, a csikós, az meg biztatta, hogyha kántálni van kedve, menjen kántornak Nádudvarra, különben megeshetik, hogy reggelre kigyulad a csárda, ha még arra sem jó, hogy egy ital bort kapjon benne a szomjas pásztorember. Ennek a homlokán széles hasítás volt; fokostól-e, bicskától-e, ki tudná. De látszott rajta, hogy nem olyanfajta, akinek hiába jár a szája.
A csárdás jobbnak látta, ha magába nyeli, amit gondolt. Kérdőn pislogott a menyecskére, hogy az meg mit szól hozzá. Nem szólt az semmit sem. Néma volt, mint az apróhal a megdagadt Hortobágy-folyóban, amelynek csillanó siető vize keresztülfutott a nagy pusztán. Csak a szeme beszélt; de olyan titkos nyelven, ahogy a vándorfelhő beszélget egymással, amikor kergetődzik odafent s az alkonyati nap csókjától pirosan, hivogatja a társát ismeretlen gyönyörű tájak felé. amelyeket innen alólról bizony még sejteni sem lehet.
A menyecske hozta a porciókat, a hosszúnyakú üvegeket a szomjasoknak; – nevető szeme felelt az incselkedő bojtároknak.
– Mi az? – kérdezte néha a csárdás nyugtalanul.
– Ejnye, hát légy volt benne! – morgott a csikós és kiloccsantott egy hörpentésnyit az üvegből: rá is csapott az asztalra, hogy csakúgy csattogott. Mit kérdezi?
A menyecske úgy nézett a haragos legényre, hogy az attól mindjárt megjuhászodott s mentegette magát: – nem baj no, sok ott a légy, ahol sok a jószág.
– Sok ám a piaci légy, – dünynyögte a csárdás, de nem merte hangosan mondani. Csak figyelte azután, – erre ugyan ráért, – hogy ácsorog az asszony estefelé a csárda előtt és elnéz a messzeségbe, ahol pedig nem igen volt egyéb látnivaló, mint egy-egy kútgém. Arra sandított a csárdás is titokban. Még a tenyerét is a szeme elé tolta ellenzőnek, – hátha úgy jobban látna. Láthatta, hogy esteledik lassan a ragyogó síkságon, ahol az aranyködök olyan csudálatosan tudnak elbámulni, mihelyt a nap a nyugati ég felhőibe takaródzik. Azok a felhők néha utána omlottak a fényes naptányérnak s olyankor megtisztult tőlök az ég alja. A Nagy-Hortobágy mintha ott folytatódott volna az égi mezőségen, csakhogy még sokkal üdébb zölden, mint idelent. Néha pedig elindultak a felhők alólról fölfelé és sötét palástot borítottak az útjokra, amelynek a végét, ki tudja, hol érik majd. Nagyon szép volt ezt nézni s a csárdás nézte volna is szívesen, ha nem az lett volna a vége, hogy egyszerre csak feltűnt a rónán egy sötét pont, amely felhőnek nagyon is kicsiny volt és nagyon idelent mozgott, errefelé; azután nőtt-nőtt, mindaddig, amíg csak lovasemberré nem vált. Olyankor a csárdásné befordult a küszöbről a kis tornácra, onnan az ivóba, mintha semmiről sem tudna. Az érkező vendéget Vitás uramnak kellett fogadni, köszönteni, beljebb tessékelni; ilyenkor a podagrája kiújult; a belső méregtől összehúzta a köszvény a derekát; ráfogta, hogy azért káromkodik.
Próbálta megszokni, de biz' nem bírta. Tűrt, mert muszáj volt. Már azt is megfigyelte, mikor készül ünnep a csárda körül; pedig a kalendáriumi szentekkel nem sokat törődött. Az asszony tudniillik néha úgy kicsípte magát hétköznap is, hogy nem jó volt ránézni. Egy-két fordulóra úgy meg tudott szépülni, formásodni, hogy a csárdás csak a fejét csóválgatta rá, mint a nyaktekercs. Nem sok kellett az ilyen átvedléshez a menyecskének; egyszerre csak ott volt ingvállban, feszes szoknyácskában, a nyakán kalárissal, a lábán cipellővel, a haját egy fogással felsodrította kontyba s tarka keszkenőt kötött rá hátul csokorba; elől meg kihúzgálta alóla a rakoncátlankodó dús fürtöket, végül belepillantott a tükörbe s mosolygott. A szegény bojtárlegény megszomjazhatott attól egyébre is, nemcsak a vinkóra.
Mindezek miatt folyvást rossz volt az álma Vitás Mátyás uramnak. Igaz, hogy öreg embernek kevés alvás is elég, de semmi alvás mégis sok a kevésből. Pedig ha vendég jött, akkor ezzel érte be rendesen. Ebbe végképen belerokkant; így lett belőle se eleven, se hótt. Olyan, aki már csak a bagós pipájában lelte örömét, s akinek minden harmadnap epeömlése volt.
Az ilyen fáradt, beteg emberrel ki törődnék? A bojtárok törődtek vele legkevésbbé. Kivált az a kettő, a barna csikós, meg a szőke gulyás. Az egyiket Petinek hívták, a másikat Sanyinak. Amaz pejlovon járt, emez szürkén. A menyecske mindegyiket szívesen látta; de mindegyiket – máskor. Úgy elrendezte velök, hogy itt sohasem találkoztak. Egyik a másikról még csak nem is tudott. És ezt észrevette az öreg csárdás.
Heteken át forgatta a fejében a dolgot és hallgatott vele, amíg csak pontosan meg nem bizonyosodott róla, hogy melyik nap az egyiké, melyik a másiké; – akkor egyszerre elkezdett a gulyásnak szíveskedni. – Te Sanyi, mondta, amikor a legény búcsúzáskor a szürkéjére lendült, – ez a tiéd se' rossz ló; de ha a csikósét látnád, a pejt, azét a lókötőét, hát az mégis különb; az asszony is azt tartja.
– Micsoda csikós? – kérdezte a gulyás fölhorkanva.
– Nohát, aki idejár minden héten. Fene legény, hetyke legény; ha neked olyan kunkori barna bajuszod volna, te tejfölösképü te!
A gulyás összerezzent. Úgy megszorította térdével a lova derekát, hogy ágaskodni kezdett. Bántotta az összehasonlítás, mert hogy csakugyan kesely volt sarjadzo bajusza.
– Oszt' mikor gyön az ide? – kérdezte felvillanó szemmel.
– Mikor-e? Ha ma csütörtök van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz. Szombat a rendes napja.
– Ugy-e?! – a rendes napja?..
– Az. A rendes napja. De nem szereti, ha olyankor más is erre vetődik. Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni.
– Hallgatja?.. Igazán hallgatja?..
– De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni!
– Majd megpróbálom, talán tudok, – dörmögte a gulyás. – Meglássuk, ki tud jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok!
Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott.
A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de felvágták a nyelvedet egyszerre.
– Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög vigye az ilyen kései vendéget.
Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem lett volna… Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy érni fogja, arra mérget mert volna venni.
Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél, ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az.
Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek. Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből. Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt. Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva.
A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll csakúgy hullámzott a keblén.
A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.
Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, hogy az ő kedvéért nyomban ölre-birokra menjen a két vetélytárs. Ő már lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; „egy-kettő-három!” – hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó jókedvvel.
De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:
– Hát te hogy kerülsz ide, öcskös? – kiáltotta.
A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:
– Mi szél hord téged erre, te lókötő?
A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már nem eszik meg egymást.
– Ti ösmerősök vagytok? – kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.
– Hogyne volnánk; egy dajkáló-anyánk volt, – magyarázta a csikós.
– Hájszen a bátyám, – mondta a gulyás, – a mostohabátyám! De hogy ez a pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.
– Mondtam én? – riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a turpissága.
De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek csütörtök éjjel olyan sokat.
– Vén kujon, – pörölt rá az urára, – menjen kend borért a pincébe; nincs idefent s én csak nem mehetek le így.
(Már mint ilyen takaros-csinosan.)
Vitás örült, hogy elhúzódhatik.
A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.
– Itt ma ne soká maradjunk, öcskös, – dörmögte a csikós.
– Ma ne, – visszhangozta a gulyás.
Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte őket beljebb a menyecske.
A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:
– Álmos vagy tán, ecsém?.. Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye”, magad mondád.
A gulyás ráemlékezett; nevetett.
De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem olyan harapós legény az!
– Idd ki ecsém, – mondta s odanyújtotta neki a teli üveget, – ettől olyan lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.
A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony biztatta őket: no még egygyel.
– Majd máskor, – szabadkoztak.
– Mikor? – kérdezte ravaszul a csárdás.
A gulyás rántott egyet a vállán.
– Majd tán a jövő héten, – mondta, a bajusza helyét pödörgetve.
A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:
– Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.
A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem árulta el.
A felesége megint a veséjébe látott.
– Úgy kell kendnek, vén kujon, – suttogta magában; de ő sem ütötte dobra a gondolatát.
A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a messzeségben.
A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.
– Hallod-e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak járnak.
– Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?
– Csak az, hogy holnap pakolsz, oszt megyünk.
– Hova a csudába?
– Őszbe fordulunk maholnap; jönnek a vadludak, nem szeretem a gunarak gágogását. Megyünk vissza, Szabolcsba.
Az asszony elértette a gonosz célzást. Még gonoszabbul kérdezte: azt hiszi kend, hogy ott nincsen gunár? Különben nekem mindegy, – tette hozzá fitymálva s rántott egyet a vállán.
A csárdásra rájött a köhögés. Elkezdett hápogni. Csakúgy a kezével integetett, a fejével bólintgatott. Azt mondta vele: tudom! tudom!
A nyitott ablakon át éles hang süvített be. Egy kósza gunár húzott át a pusztán, az gágogott. Az asszony nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon:
– Hallja?
Ugy rémlett a csárdásnak, mintha az a hangos gunár is őt kacagná. Bosszúsan dörmögött: magában káromkodott.
Becsapta az ablakot.
LECKE
A falusi kert estikéi már javában nyiladoztak, minthogy alkonyodott. Messziről olyan porfelhő nyúlt a kertek alá, mintha füstöt hajtott volna erre a szél. Ott vonult a csorda hazafelé a községi legelőről. Az urasági udvar gömbakácaira százával telepedtek a verebek: itt volt rendes éjjeli szállásuk. A fák alatt egy cirmos kandúr nyalogatta a száját s a verébszállás felé pislogott.
Az akácos rondójában, gyalúlt deszkából öszszerótt asztal mellett, néhány gyékényzsöllye volt, amelyek egyikén egy már időses nő ült. Ámbár egyetlen ősz hajszála sem volt, arca fonnyadtsága mégis elárulta korát. Simára fésült, két oldalra szétválasztott haján kis fekete csipkefejkötő csücsült Az egész alakban valami merevség és szigorúság ötlött szembe. Ölében kézimunka volt; de azzal most szünetet tartott. Pihent.
A rondón kívül, az istálló tájékán, szikár, hajlott vállu öreg úr gyönyörködött abban, hogy milyen jó étvágygyal csámcsognak a vályúra kapatott malacok. Volt belőlök vagy negyven. (Egész kis vagyon.) Ugyancsak igyekeztek felhabzsolni az eléjök öntött darát; visítottak, tolakodtak, belelépegettek a vályúba, telhetetlen étvágygyal vacsoráltak, az öreg úr nagy mulatságára.
Az idős nő figyelmét az terelte el onnan, hogy a nyitott kapun egy lovas poroszkált be, aki azután a rondó tájékán ácsorgó parasztlegény mellett megállott s a kantárt odadobta neki.
– Jártasd meg Rárót, izzadt, – mondta és lovaglóostorával csápolgatva indult volna a malacok felé, amikor egy nyomatékos hang visszafordította.
– Bandi, kérlek egy szóra!
A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre, hogy van ott valaki.
– Igen, mama, – mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony gerendakerítésén. – Jó estét kívánok, csókolom a kezét…
– Honnan jösz?.. Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál igazat. Majd megmondom én, hogy honnan jösz. Ülj csak ide mellém egy kicsit. Most jó alkalmunk van egy kis sürgős beszélgetésre. Malvin leveleket ír odabent; az apósod pedig – amint látod – a malacaival van elfoglalva, ilyenkor se lát, se hall; a kis leányod lefeküdt, – vacsoráig ráérünk…
Pászty Andráson meglett férfiember létére is végigborsódzott valami, amikor kedves anyósának ezt a bevezető mondókáját némán meghallgatta. Az egyetlenegy emberlény, akitöl az élővilágon tartott, az anyósa volt. Nem mintha az a bizonyos zsörtölődő anyóstípus lett volna; inkább csöndes, keveset beszélő, nem akadékoskodó, sok mindent láttatlanná és hallatlanná tenni tudó tapasztalt asszonyság volt. Hanem ez a hallgatagsága néha borzasztóan kifejezővé vált azzal, ahogy nézett; sőt azzal is, ahogy nem nézett. Ha ráemelte a szemét valakire, annak a veséjébe látott. S ha azzal a már ösmeretes szándékossággal nem nézett az emberre, abban annyi néma vád tudott lenni, hogy Bandi urat olyankor az izzadság is kiverte.
Amikor beleereszkedett a szomszédos zsöllyébe, a nő újra kezdte:
– Nézd Bandi, én sohasem szerettem más emberek dolgába avatkozni és azt hiszem, nem is tapasztaltad azalatt a nyolc esztendő alatt, amióta a fiunknak fogadtunk, hogy akármikor is az utadban lettem volna. Csak egyetlenegy dolog van, amivel törődöm; de azzal azután szívvel-lélekkel, és abban nem ösmerek megalkuvást. Azt hiszem, tudod mi az. Megmondtam akkor, amikor Malvint hozzád adtuk. Malvin az én egyetlen leányom és az ő boldogsága az én egyetlen életcélom.
Egy kicsit elhallgatott. Bandi úr azt hitte, rajta a sor, hogy valamit mondjon és alig titkolt szorongással kezdte: de mama kérem!
– Várj, – szakította félbe az anyósa, – tudom, olyasmit akarnál mondani, hogy iszen eddig még nem adtál okot különös panaszra. Nem vitatom. Eddig csakugyan, megúsztad a nagyobb bajt és én hallgathattam… pedig mindent tudtam. Az én szememet nem kerüli el semmisem.
A fiatal férj nagyon örvendett annak, hogy a gömbakácok árnyékát olyan jól megsüritette az este. Érezte, hogy a színét változtatja. Nem mert tiltakozni.
– Azt is tudtam, hogy másfél évvel ezelőtt miért szaladgáltál a bugyi postára olyan sokat. De minthogy a postáskisasszonyt áthelyeztetnem csak egy szavamba került, tehát nem tartottam érdemesnek, hogy veled szót váltsak róla. Hanem azóta még jobban résen vagyok…
Megint elhallgatott. A falu harangja éppen elkezdte kongani az Áve Máriát. Az öregasszony felállott, keresztet vetett és a templom felé fordulva halkan imádkozott. Bandi gépiesen ugyanezt cselekedte. A harang enyhe, dallamos szava áhítatosan csendült végig a környéken; a nyugati ég sárgászöld kárpitja fölött pirosszélű felhőraj pihent, látszólag mozdulatlanul; azt a felhőcsoportot még elérék a nap búcsúzó sugarai. Amig az esti imádság tartott, olyan csend volt, mint a templomban. Azután az első hang megint az anyósé volt:
– Még jobban résen vagyok, – ismételte nyomatékosan. Ahogy eközben a vejére nézett, az a homályon keresztül is úgy érezte, mintha két tüzes tű szúródnék a szemébe. Pislogva fordult el. Egyáltalában egy szót sem bírt szólani.
– Elmondok neked valamit, – folytatta az idős nő hosszabb szünet után, – valamit, amit csak végső esetre tartogattam. Most elmondom. El kell mondanom. Egyesegyedül csak neked… Abból mindent megértessz.
Érezni lehetett a hangjából, hogy nehéz elhatározás szűrődik át a lelkén s hogy olyasmiről van szó, ami titok volt eddig és kell, hogy ezentúl is titok maradjon. A veje ösztönszerűleg érezte, hogy meg kell valahogyan könnyítenie a közlést s a bizalomért hálásnak illik lennie. Lehajolt az öregaszszony kezéhez és megcsókolta.
– Hát jól van, elmondom, – kezdte az anyós elszántan, mintha az a kézcsók viszont őt bátorította volna. – Engem is megcsalt egyszer az uram; de —csak egyszer… Még fiatalasszony voltam és a kis leányomon kívül az uramban találtam az életem minden boldogságát; mégis megcsalt. Pedig szép voltam és ő is szeretett. Amikor elvett, halálosan szeretett; de azután is; én azt hiszem, akkor is szeretett, amikor megcsalt. Egy bérlő volt itt a szomszédban; isten tudja, honnan került ide; az uram unatkozott, átjárt hozzá vadászni, kártyázni; én magam is küldtem, ha láttam, hogy nem leli a helyét. Akárhogy szeressen is, egy kis társaság elkél neki, gondoltam. És azután egyszer egy levelet találtam a zsebében. Nem kerestem. Eszembe sem jutott. De aludt és valami számlával jöttek; nem akartam felkelteni; tudtam, hogy úgyis csak fizetne, belenyúltam a zsebébe a tárcájáért és ekkor kiesett a tárca mellől egy levél. Aznapi levél. A bérlő felesége írta. Küldönccel küldhette. Abból mindent megtudtam. Amikor fölébredt, – mert én nem keltettem fel, – odaadtam neki azt a levelet és megmondtam, hogyan jutottam hozzá. Akármit mondott, én mindenre csak azt feleltem: jól van. Egy szó szemrehányást sem tettem, hanem attól kezdve nem voltam többet a – felesége.
Az ég alján az a pirosszélü felülő épp ekkor borúlt el egészen. A ragyogó meleg napból az emlékezés sem maradt már itt. Hűvös esti szél suhogtatta meg a gömbakácok lombját. Bandi úr feszült figyelemmel hajolt előre és halk dörmögéssel kérdezte:
– Mit mond? hogy érti ezt?!
– Csak ahogy mondtam, fiam.
– Hogy attól kezdve – nem…?!
– Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet.
A fiatal férjen jeges borzongás futott végig.
– De hisz' szerették egymást.
– Szerettük. Valamikor nagyon szerettük.
– És Guszti-apa?!
Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan mormolta: – Amit én egyszer kimondok!.. És aztán hirtelen más hangon, emeltebben, hozzátette: – No, mindegy. Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom lakik benne.
Bandi úr elszörnyedt. Dühös rettegést érzett.
– Csak nem gondolja mama? Csak nem képzeli? Ohó! Hogyisne. Én inkább elválnék, azt előre megmondom.
– Guszti is így beszélt: az uram.
– És miért nem tette meg?
– Mert nagyon szerette a kis leányát. Nagyon szerette. Nem bírt volna élni nélküle. Az a gyermek mindene volt. Azt még nálamnál is jobban szerette. Eljátszogatott volna vele napestig; a pesztrája volt: a pojácája volt; a bolondja volt. A szemefénye volt az a gyermek.
– Mindez úgy maradhatott volna azután is.
– Hogyan? Ha elválunk?
– Akkor is.
– Ha én elviszem a kisleányomat magammal, magamnak? A leánygyermek válás esetén az anyjáé…
András úron eddig ösmeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna; akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy mindenségért sem; – s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra, akivel olyan boldogan éltek eddig – már teljes nyolc év óta – s akit igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit megcsalni.)
A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik benne.”
Még csak ez kellene! Inkább dőljön össze a világ, de rögtön!
Olyan hangon, amelyben szinte kényre-kegyre megadás volt, kérdezte:
– Mondja mama, mit akar velem?
– Én? Semmit sem, fiam. De lásd. én mindent tudni szoktam. Most is mindent tudok. Sőt tudok hallgatni is arról, amit tudok. Ameddig jónak látom.
Bandi úr lehorgasztotta a fejét. Nem merte tovább faggatni az anyósát. Csöndesen, alázatosan mondta:
– Hát akkor hallgasson, mama, kérem.
Guszti apa kiabálva közeledett. – Nagyszerüek ezek a malacok! Nincs ilyen malaca az egész vármegyében senkinek sem! Nini Bandi, hát te itthon vagy? Akkor tán vacsorálhatnánk is?
Bandi kezet csókolt a szigorú nőnek. Eközben végiggondolta az öreg pár életét és magában titkon sóhajtotta: ti szegények!