Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte el.
Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége, melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne kérdezősködjem a vendégéről.
– Ez Beczkó – felelt Titusz.
Majd hozzá tette:
– Az udvari bolondom.
S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon folytatta:
– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.
* * *
Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.
Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?
A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra mulva Boróczon leszek.
Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!
Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget; így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.
Megelégeltem a társalgást s nemsokára elszunnyadtam.
Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával mutatta:
– Az ott, tekintetes uram, a boróczi vár.
S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a Csobánczy urak, a kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.
Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik még a fáradságot; megindultunk a várnak.
Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú omladék komoran meredezett előttünk.
Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó, kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.
Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.
Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért. Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.
A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon parancsokat osztogatott volna.
Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó, eltévedt denevéreket. Az ablakoknak a fele sem volt ép; az ajtószárnyak nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.
A beszédet mind tisztábban hallottam; megismertem a Titusz hangját.
Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam különböztetni az egyes alakokat.
Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös, vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa, s arczának minden vonása nevetett.
Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni. Ráismertem: Beczkó volt.
Beczkótól oldalvást czigányok vigyorogtak, muzsikálni készen.
A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart előlük. Érdekelt a mulatság.
– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem, hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal, a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró pénzben.
Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet nyitott a művésznek és mutatványának.
– Egy, kettő, három!
A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki éljenzett és üvöltözött.
– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő nótáját.
A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva, félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.
Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.
Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.
Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más választás, mint előállani.
– Nini, Magyar úr! Hogy kerül ide?! Az isten hozta!
Titusz elibém sietett s barátságosan rázta meg a kezemet.
– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a nótáját?!..
Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne olvashassam a zavarát.
Karon fogott, s félrevont a társaságától.
– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik.
Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:
– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de sok természetes becsületesség van bennök.
S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön játszadozott:
– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a fészket.
Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol tartózkodik.
– Ön úgy mulat itt, mint egy kiskirály – jegyeztem meg.
– Falusiasan, Magyar úr, falusiasan – felelte szerényen.
Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első hazai« állít elő.
Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…
Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha malom-zakatolás lett volna.
Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni kezdtek bele.
– Megint lármáz az az átkozott malom!.. Még éjszaka se tud nyugton maradni!.. Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. – Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!..
Aztán fölállt, s bekiáltott a szobába:
– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy kékhasú bankó!..
Kocczintottunk. Odabent pedig megszólalt a czigány:
Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok…
* * *
Mikor visszakerültem Pestre, a gáztársulatnál azzal fogadtak, hogy az igazgatóság áthelyezett egy másik osztályba. Úgy hiszem, ennek az előléptetésnek Titusz örvendett a legőszintébb szívvel.