III
Fodros tükörén a haboknak
Kikötve van egy piczi csolnak…
Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében, mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta éjszaka, a szobája csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.
– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.
Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet. Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész kiállhatatlan, hosszú nyáron át.
Egy este, a mint a verandáján ülve, Anyégint lapozgatta, nem tudni hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem gondolt réges-régen:
– A levél!
Szinte ijedten ugrott fel a székéről.
Igazság, a levél! De hogy is felejtkezhetett meg róla ilyen sokáig?!
Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan.
Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg, érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet; meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…
Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett, s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.
Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a síró baba először lett ijesztően rosszul.
Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.
És egyszer igy szólt Török Ernőhöz:
– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül. Megteszi, a mit kérek?
– Természetesen.
– Akármi lesz az?
– Akármi.
– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni, hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom, hogy itt találják meg a párnám alatt.
– Hátha én halok meg előbb? Én vagyok az öregebb.
– Semmi kibúvó. Én tudom, hogy nagyon rosszul vagyok.
Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis Pallayné véget vetett ennek a vitának.
– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb, elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel. Nos, megteszi?
– Megteszem.
Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud lenni.
– Mondja, Ernő, hisz maga a telepathiában?
– Hiszek benne, ha maga úgy akarja.
– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.
IV
Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol a pusztáján él és gazdálkodik.
Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást. Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló ostobaságot.
Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.
És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta; ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem ismer lehetetlenséget.
Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap mondta magában:
– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.
A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint az idevalók.
– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.
S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:
– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!
Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.
V
Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen. S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.
Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire; csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.
És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin. Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az ültőhelyében.
Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán beszállt az udvarába.
Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert, mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a virágját s fölrepült a magasba.
Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.
A SZEGÉNY KIRÁLY FERI
I
Az Arany Bika kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is, s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza. Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.
Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák: senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a helyiséget ostromlók előtt:
– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.
Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban, rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:
– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év? Micsoda találkozás?
A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:
– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.
Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost, a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a rokon, úri vért.
Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.
– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.
– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?
– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az ünnepen családostul fognak megjelenni.
– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos bál.
– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét tartják.
– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?
– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr. Lovassy Mihály.
– A kúriai bíró?
– Nekem legalább úgy mondták.
– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt, minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!
– Én úgy hallottam, nagyságos úr.
A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és borravalóiról.
Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni kezdtek a jogosult vendégek.
Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.
– Te Gerzson Pista vagy!
– Te meg Babarczy Sándor!
– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.
– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.
A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.
– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén. Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.
A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.
– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?
– Lovassy Zsorzsin.
Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.
Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel barátkozott.
– Szalárdy Imre vagyok.
– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó Jenő, főmérnök.
Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.
A hölgy elpirult.
– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.
– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.
A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert a polgármesteren kívül.
– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!
– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik közülünk.
– Az ám, a szegény Király Feri!
Valaki azt kérdezte:
– Mikor is halt meg szegény Király Feri?
– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.
– Szegény Király Feri!
Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez szokott, úri kis személye előtt.
Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak halk beszélgetését:
– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!
A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz fejen.
Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:
– Nagypapa, ne aludjál el!
– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.
– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit ismert.
– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.
– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.
Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.
II
Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós, lenn, a terem másik szélén.
Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel egyedül maradt.
– Te Bodó vagy, ugy-e?
A kis mosolygós felállt, s úgy fogadta el a feléje nyujtott kezet.
– Dehogy! Bodó azóta már alszik. Én Galambos György vagyok.
– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig emlékszem a nevedre.
– Elhiszem. Nem sokat érintkeztünk, mert gyűlöltük egymást.
– Ugyan ne beszélj!
– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam rád.
A másik csupa álmélkodás volt.
– Nem tévesztesz össze valakivel? Én Udvardy Károly vagyok.
A kis öreg nevetett.
– Tudom.
Sokszor nevetett, de a nevetését kellemetlen volt hallani.
– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek, s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti az efféle bolondságokat.
– Az ám – szólt a másik – az idő alaposan megváltoztatja az embert.
– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?
– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi ketten vagyunk itt agglegények.
A kis öreg nem felelt se igennel, se nemmel.
– Hehehe. A többiek szépen elszaporodtak.
Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.
– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint inkább nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig; már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?
– Engem elaltat ez – felelt a másik, rámutatva a boros üvegére.
– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat, meg a számokat felejtem el.
– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.
Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a ki nem érte meg a találkozó napját.
A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok fő-főrendezője. Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki. Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását: ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott rá komolyan haragudni.
Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet gondolt, s három nap mulva meghalt.
Szegény Király Feri!
– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas, meghalt huszonnyolcz éves korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.
Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit, s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis öreg soha.
– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel. Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre emlékezni.
– Az ám, nagyon mulatságos – hehehézett a másik.
Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az alkoholtól, s szüntelen nevetett.
Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.
– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.
– Én még maradok – makacskodott a másik. – Még van egy kis borom.
Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába, s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta aludni. Oly soká jött a reggel!
Másnap legelőbb is a polgármesterrel találkozott, s megkérdezte tőle:
– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.
– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el közénk, de hát meg kellett híni őt is.
– Úgy?!
Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.
»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok!..«
S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő megmaradt!