Czytaj książkę: «Historische Translationskulturen», strona 28
6 A filmek cenzúrázása
A fenti szempontok szerint a filmeket is cenzúrázták. Az „anti-imperialista” cenzúra egyik tipikus példája a Kádár-korszakból az 1942-ben, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével forgatott Casablanca című film, melynek első szinkronizált változatát 1966-ban vetítették a magyar televízióban. A magyar sajtó előre bejelentette, hogy a filmben az Atlanti-óceán túloldalán képviselt szemszögből mutatják be a második világháború eseményeit. Mindazonáltal például röviddel a Marseillaise eléneklése előtti jelenetben egy francia asszony „Vive la France, vive la Democratie!” felkiáltásából a magyar szinkronban az ideológiailag sokkal kevésbé vitatható „Éljen a szabadság!” lett. A dekadensnek tekintett Nyugat részeként Franciaország, valamint a demokrácia dicsőítő ábrázolása a szocialista káderek számára – úgy tűnik – tilos volt. Az ilyen semleges megfogalmazásokkal az esetleges kormánykritikát szerették volna elkerülni.
A film híres zárójelenetében az eredeti szöveg helyett („Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”) a magyar szinkronváltozatban „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én” lett – így elveszik a film politikai mondanivalója. A film középpontjában ugyanis nem egy giccses szerelmi történet elmesélése és annak kigúnyolása áll, hanem az, hogy a szereplők megerősítik egymást abban, hogy a konfliktusban a jó oldalon állnak (Hahner 2012).
7 A „vörös farok”
Ha áttekintjük az 1960-as és 1970-es években Magyarországon kiadott tudományos műveket, szembeötlő, hogy – attól függetlenül, hogy pszichológiai, gazdaságtudományi vagy éppen biológiai témájú műről beszélünk, – mindig vannak olyan pontok, melyeknél a szerző kötelességének érezte, hogy teljesen váratlanul elmagyarázza, hogy kutatása mennyiben felel meg a marxizmus és a leninizmus elveinek. Ezeknek a kötelező ideológiai kiegészítéseknek a megnevezésére elterjedt a köznyelvi „vörös farok” kifejezés. A „vörös farok” gyakorlatilag sosem hiányozhatott: éppúgy előfordult fordításokban, mint eredeti művek előszavában és függelékeiben is – ami olykor egészen furcsa megoldásokat eredményezett.
Ternai Zoltán népszerű, A gépkocsi című művében is – mely egyébként viszonylag átfogó képet adott a gépjárműipar vívmányairól, annak ellenére, hogy a szerzőnek alig volt lehetősége részt venni nemzetközi gépjárműipari kiállításokon és tesztvezetéseken – megjelenik a „vörös farok”. A gépkocsikról szóló kedvelt könyvsorozatokban gyakran jelentek meg angol, német és francia nyelven íródott szakcikkek fordításai. A kiadók tudták, hogy az ideológiai „vörös farok” nélkül csökkennek ezen cikkek megjelenésének esélyei, ezért ezekben a kiadványokban – habár bemutatták a nyugati fejlesztéseket – elsősorban a Trabanthoz, és a Wartburghoz hasonló kelet-európai „autócsodákat” és a rohamosan fejlődő szocialista autóipart ünnepelték (Mérő 2003; Boros 2017).
A „vörös farok” a műfordításokban is szerepet kapott. A hivatalos kommunista-szocialista kultúrpolitika számára ideológiai-nevelési szempontból problémás, részben semleges világszemléletű, fordított irodalmi művekre is igaz volt, hogy egyáltalán nem engedték azokat megjelenni. Később, a „puha diktatúra” ideje alatt megjelenésüket már engedélyezték – de kizárólag megfelelő megjegyzésekkel, akár elő- és utószóval kiegészítve: azaz a ”vörös farok”-kal megtoldva (Gedeon [é.n.]). Bart szerint ezeknek az utószavaknak a vizsgálata külön területté vált az irodalomkritikai kutatásokon belül, mivel segítségükkel egy mű magyarországi fogadtatásának és elfogadásának története is nyomon követhető volt (2002: 45).
Ezeknek az ideológiai hátterű kiegészítéseknek a használatára jó példa az irodalmi művek fordítása esetén Dosztojevszkij. Sok más orosz szerzőhöz hasonlóan Dosztojevszkij műveinek magyar kiadását először a német és a francia fordítások alapján készítették el a XIX. század második felében. Ezt követően az 1920-as és 1930-as években a magyar szépirodalmi fordítók közvetlenül az eredeti orosz szövegeket használták fordításaikhoz.
1948 és 1956 között Magyarországon nem jelenhettek meg azok a klasszikus művek, amelyeket nem engedtek kiadni a Szovjetunióban. Ezek közé tartoztak Dosztojevszkij művei is. 1955 után ismét megjelenhettek Dosztojevszkij művei a Szovjetunióban, így könyveit Magyarországon is fokozatosan újra kiadták – természetesen marxista irodalomkritikai kommentárokkal ellátva. Az 1950-es évek második felében az utószavakban Dosztojevszkijt realistaként jellemezték (vö. „szocialista realizmus”), elsősorban azért, mivel jól tudta ábrázolni nehéz társadalmi helyzetben lévő emberek szenvedését. Az általa leírt állapotokat viszont szintén arra használták, hogy azokkal a kapitalista társadalom negatívumait alátámasszák (Gedeon [é.n.]).
8 A „három T” politikája
Standeisky pejoratív értelmezése szerint a szocializmusban a kultúrpolitika az állami elnyomást jelentette (2003: 123). A korszak kultúrpolitikai irányelvei akkor értelmezhetőek megfelelően, ha tudjuk, hogy mögöttük a kormányzat igyekezete – tartsunk mindent kontroll alatt – húzódik meg. A vonatkozó irányelveket a Központi Bizottság másfél éven keresztül fogalmazta meg, majd határozatként 1958. július 25-én Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei címmel rendelte el. Erre Magyarországon még ma is úgy emlékeznek, mint a „három T” politikája (Eörsi 2008: 75). A cél az volt, hogy megteremtsék a társadalom szocialista társadalommá alakításának és a szocialista gondolkodásmód kialakulásának előfeltételeit. Ezeknek az irányelveknek a végrehajtásáért az állami szervek voltak a felelősek, melyeknek feladata az ártalmas és a negatív törekvések, illetve az ellenséges jellegű kísérletek megakadályozása volt. Ezért a romboló hatású művek ellen szervezett formában jártak el (Kalmár 1998: 148). Ezen irányelvek mentén sorolták a művészetet „magasabb rendű”, „alacsonyabb rendű” és „romboló hatású” kategóriákba (Révészt idézi Eörsi 2008: 76).
Az időszak fordításkultúrája és annak normái is ebben a keretrendszerben formálódtak. A Kádár-korszakban Gedeon [é.n.] szerint a fordításokban egyszerűbb volt a cenzúra alkalmazása, mint a néha nehezebben átlátható magyar irodalomban. Ennek Gedeon szerint az volt az oka, hogy a fordításban a tabu témákat könnyebben fel lehetett fedezni.
A külföldi írók – különösen a nem kortárs alkotók – ebben az időben védettebbek voltak a szabályozó beavatkozások ellen, mint a magyar írótársaik. A műveik a legtöbb esetben így is csak az „ideológiai tisztánlátást segítő” elő- és utószavakkal együtt jelenhettek meg. Ezek a „kigészítések” már a Kádár-korszak legelején megjelentek és a kiadók részben saját maguk védelme érdekében írták azokat. A Politikai Bizottság 1957-es állásfoglalása szerint a szépirodalmi kiadók feladata azon törekvések támogatása, amelyek a szocialista realizmust képviselik vagy amelyek a szocialista realizmusra utalnak. A „nem megfelelő ideológiát” is tartalmazó, ellentmondásos műveket megfelelő marxista előszóval együtt kell megjelentetni, az „ellenséges” publikációk kiadását pedig minden körülmények között meg kell akadályozni (ibid.).
A „három T” a „tiltott”, a „támogatott” és a „tűrt” szavakat rövidíti; a rövidítések sorrendje forrásonként eltérő. A „három T” kapcsán párhuzamot lehet vonni a norma azon definíciójával, amely azt mint előírások, tiltások, illetve engedélyek rendszerét fogalmazza meg. Aczél György nevéhez fűződik a műalkotások és a művészek, az irodalmi alkotások és a szerzők, illetve a fordítások és a fordítók besorolása a „három T” kategóriába. A rezsimhez hű, marxista, illetve a szocializmust dicsérő műveket támogatták, a politikailag többé-kevésbé semleges műveket tűrték, míg a rezsimkritikus, antimarxista műveket tiltották (vö. Romsics 2005: 497; illetve Herkli/Krizbai 2017).
A „három T” szerinti kategorizálás végső soron – a művészet minőségbiztosításának ürügyét használva – azt a célt szolgálta, hogy az ideológiai szempontoknak leginkább megfelelő műveket támogassák.
Számos magyar szerző munkáit nem szabadott kiadni, illetve lefordítani. Így például Kassák Lajosnak, a magyar avantgárd egyik legjelentősebb szerzőjének munkái nem jelenhettek meg magyar nyelven. Ugyanez volt a helyzet Márai Sándor műveivel. Márai Sándor (1900–1989) Kassán született, kétnyelvűen nőtt fel és San Diegoban hunyt el. Az első műve alig 19 éves korában jelent meg a német Frankfurter Allgemeinen Zeitungban. Ma neves polgári szerzőként tartják számon, akinek egyik legismertebb műve A gyertyák csonkig égnek című regény. Kevéssé ismert tény, hogy Franz Kafka műveit ő fordította le először magyar nyelvre. A cenzúra számára problématikus volt Márai liberális gondolkodása, illetve az, hogy nagyra becsülte a szellemi függetlenséget. A szabadságot és annak hiányát az 1932-ben megjelent Csutora című könyvében tematizálta.
1947-ben megjelent A Garrenek műve című sorozatban A Sértődöttek című kötete. A magyar Buddenbrook-ként is ismert műben, a nagypolgári Garren család hanyatlásán keresztül tematizálta a szerző a gondosan felépített polgári társadalom felbomlását és az aranykor végét. A kortárs történésekre és a „külső” és „belső” emigrációra – mint utolsó lehetőségre – való utalás ellentmondott a szocialista kultúrpolitika célkitűzéseinek (Walcher 2016, Libri Könyvkereskedelmi [é.n.]). Ennek a sorozatnak a második kötetét Magyarországon a rezsimkonform irodalmi kritika támadta, illetve a harmadik kötetet bezúzták (Klaniczay 1985: 375).
1948-ban Márai elhagyta Magyarországot és míg a szocialista kormány hatalmon volt, többszöri meghívás ellenére sem tért vissza hazájába. Az Egyesült Államokban, önkéntes száműzetésben magányosan és elszegényedve lett öngyilkos. Írói munkáját halála után ismerték el újra idehaza, 1989-ben a Magyar Tudományos Akadémiai tagságát visszaállították és megkapta a Kossuth-díjat is (Klaniczay 1985: 375).
Wass Albert író „tiltott” kategóriába kerülését mi sem mutatja jobban, mint hogy Farkasverem című regénye Buenos Airesben, azaz száműzetésben jelent meg először magyar nyelven (Benedek 1963: 562). Mára Magyarországon műemlékeket is állítottak neki, habár antiszemita szerzőként tekintenek rá háborús bűnei miatt, hiszen részt vett a romániai zsidók meggyilkolásában. Ez utóbbi a magyarázat arra, hogy miért tiltották be a Kádár-korszakban (Dokumentationsstelle für ost- und mitteleuropäische Literatur [é.n.]).
Konrád György – akit például Herder-díjjal, és A német könyvszakma békedíjával is kitüntettek és műveit több nyelvre lefordították1 – a Kádár korszakban hosszú ideig nem publikálhatott. Polgári háttere és ellenzéki magatartása miatt már egyetemista korában többször kitiltották az egyetemről. Konrád sokat foglalkozott az 1956-os forradalom kérdésével. A látogató című regényét (1969) – ami az egyén társadalmi kudarcáról szól – hivatalosan lesújtó kritikával illették, nem hivatalosan viszont átütő sikere lett. Szelényi Ivánnal együtt kiadott esszékötetének kéziratát – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1978) – lefoglalták a hatóságok és államellenes tevékenység miatt vizsgálatot folytattak ellene és társszerzője ellen. Míg Szelényi kivándorolt, Konrád a belső emigrációt választott (Veres [é.n.]).
A tiltott szerzők és műveik ellentéteként tekinthetünk azokra a politikai szempontból megbízható alkotókra, akik kritika nélkül szolgálták a rendszert. Ők „szolgálatukért” állami díjak és kitüntetések mellett olyan anyagi elismerést is kaptak, amely a többség számára elérhetetlen volt. Ezek az alkotók voltak a támogatott művészek, akik számtalan megbízást kaptak és műveiket – a párt mecenetúrájának köszönhetően – külföldön, akár a nyugati országokban is bemutatták. Szakértőként arról is dönthettek, hogy ki melyik megbízást kapja meg, illetve ki mutathassa be szélesebb közönségnek a műveit. Ilyen támogatott szerző volt például Fehér B. Klára, akinek lefordított színpadi műveit az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is előadták (Benedek 1963: 339). Mellette Illés Béla és Zelk Zoltán (ibid.: 408), valamint Vas István műfordító – utóbbi a szocialista humanizmus képviselője – is megemlíthető (Klaniczay 1985: 405).
Mihail Solohov – a Csendes Don írója, akit később plágiummal gyanúsítottak – egyike azon szovjet szerzőknek, akik rendszerhűségüknek köszönhetően a támogatott kategóriába kerültek és műveiket magyarra fordították.
A „tiltott” és „támogatott” kategóriák mellett létezett egy később bevezetett kategória, a „tűrt” is, amelybe olyan művészek kerültek, akiket nem igazán támogatott az állam, de műveik nem lettek betiltva. Mivel sok művészt néha a „tűrt”, néha a „tiltott” kategóriába soroltak, a két csoport közötti határ képlékeny volt. A „tűrt” és a „támogatott” kategóriák között azonban ez az átmenet nem létezett: csak kivételes esetekben fordulhatott elő, hogy tűrt művek a támogatott projektek listájára kerüljenek. Aczél Tamás író például eredetileg támogatott volt, majd a „revizionisták” támogatása és 1956-os nyugatra menekülése után betiltották – végül a „tűrt” kategóriába került (Benedek 1963: 7).
Kiemelendő Weöres Sándor író, költő, műfordító és irodalmár, valamint felesége Károlyi Amy, aki szintén műfordító volt és többek között Emily Dickinson verseit fordította magyarra. Mind Weörest, mind Károlyit a kezdetekben betiltották. Ennek legfőbb oka valószínűleg az államilag propagált szocialista realizmus visszautasítása volt. Mivel azonban munkájuk magas színvonalú volt, és mindketten nemzetközi elismerésre tettek szert, az 1970-es és 1980-as években végül a „tűrt” kategóriába sorolták őket (Klaniczay 1985: 350, 355–358, 427). A „tűrt” szerzők további példái közé sorolható Nemes Nagy Ágnes fordító és Petri György író (ibid.: 411).
Nem szabad megfeledkezni az 1938-ban született nagyon termékeny fordítóról és szerzőről, Tandori Dezsőről, aki kitűnően fordította péládul magyarra T.S. Eliot, Johann Wolfgang von Goethe, Heinrich Heine, Kraus Karl (Az emberiség utolsó napjai, 1976), Lukács György és Robert Musil (A tulajdonsagok nélküli ember, 1977) műveit (Klaniczay 1985: 410).
A betiltott szerzők és fordítóik számára, – mivel szakítottak az elfogadott fordításkultúra normáival – gyakran csak az a lehetőség maradt, hogy műveiket szamizdatként jelentessék meg. Konrád György – aki az 1980-as évek elejétől a magyarországi demokratikus ellenzék tagja volt – Kádár-korszakban írt műveinek többsége Magyarországon szamizdatként jelent meg (Veres [é.n.]).
9 A szamizdat-irodalom, mint a norma megszegője
A betiltott művek – különösen az önkényuralmi rendszerekben – mindig is vonzerőt gyakoroltak a potenciális olvasókra. Ezek lefordítása eltért a hivatalosan elfogadott fordításkultúra normáitól. Az ilyen művek elterjesztésének legjobb módja a szocializmus idején az úgynevezett „szamizdat” volt.
A szamizdat kifejezés (orosz: самиздат: cам [szam] „ön-, saját” és az издательство [izdatyelsztvo] „kiadás”) самоизда́тельство (szamizdatyelsztvo) orosz szavak összevonásából keletkezett; jelentése „saját kiadás”. A kifejezés tágabb értelemben azon „saját kiadásban megjelent könyvekre vonatkozik, amelyek megjelenése tilos”, szűkebb értelmezésben „a Szovjetunióban megjelent saját kiadású [betiltott] irodalmat” jelenti (Duden 2017).
Mivel a szocialista országokban az átfogó olvasásoktató kampányoknak köszönhetően általában sokat olvastak, így a nyomdai termékek segítségével lehetett sok emberhez eljutni. A szamizdat irodalom célja épp a Sztálin után Magyarországon kialakult puha diktatúra idején azon tartalmak elterjesztése volt, amiket egyébként cenzúráztak volna (vö. Grob 2008). A cenzúrázatlan, hivatalos normákat sértő iratok terjesztése kockázatos volt (Alejeva 2017). A szamizdathoz kapcsolódó kockázatokat (pl. közrendészeti büntetések és közigazgatási bírságok, rendőrségi kihallgatások) a rezsim kritikusai tudatosan vállalták (vö. Jakab 2017).
Jóllehet az 1950-es években voltak előfutárai, Magyarországon csak az 1970-es évek második felében jelentek meg nagyobb számban szamizdat-kiadványok. A gépelt kéziratokat például csak bizonyos napokon és bizonyos időpontokban lehetett átvenni, részben olyan, minden kényelem nélküli lakásokban, amiket külön erre a célra béreltek. Később ezeket a kéziratokat titkárnők különböző irodákban és hivatalokban újra legépelték és indigóval sokszorosították, illetve állami vagy szövetkezeti nyomdák alkalmazottai többnyire munkaidőn kívül nyomtatták ki őket titokban; az Áramlat Kiadónál például átlagosan 1000 példányban. A kész másolatokat, illetve könyveket az adott lakásra vitték vissza, majd később onnan tovább terjesztették.
Ennek kapcsán terjedt el Magyarországon a „butik-irodalom” kifejezés, amikor is a „butikot” az egyes konspiratív lakások, valamint néha egyik-másik kávéház jelentették. Ez a „második” nyilvánosság egyre inkább a titkosszolgálatok célkeresztjébe került – a szamizdat-irodalmak átvevői így néha rendőrségi besúgók és kémek voltak.
A szamizdat irodalom sokszorosításáért és forgalmazásáért felelős személyeket rendszeresen előállították, zaklatták és megfélemlítették. Többször végeztek náluk házkutatást, különböző eljárásokat készítettek elő ellenük – a rezsim azonban nem akart belőlük mártírokat csinálni.
Nem sokkal az 1988-89-es évek rendszerváltása előtt a szamizdat irodalom már sok helyen elérhető volt. Ekkorra részben már Budapest közkönyvtárainak egyetlen hálózata, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár is hozzájutott szamizdat irodalomhoz (Jakab 2017).
A széles körben elterjedt orosz szamizdat művekhez tartozott például Borisz Paszternak Doktor Zsivágó és Alexander Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című regénye (Alejeva 2017). Pór Judit fordításának köszönhetően az 1957-ben írt Doktor Zsivágó magyar nyelvű fordítása először hivatalosan 1988-ban, a rendszerváltást megelőző évben jelent meg (Régikönyvek 2017). A Gulag szigetvilág fordítását is csak 1989-ben adták ki hivatalosan (Antikvárium.hu 2017). A teljes szöveg fordítása – melyet Soproni András készített – 1993-ban jelent meg az Európa Kiadónál (Pálfalviné Wacha [é.n.]).
A legfontosabb szamizdat kiadók és újságok közé tartozott az AB Független Kiadó mellett az ABC Kiadó, az Áramlat, a Beszélő, az Égtájak Között, a Hiány, a Katalizátor Iroda és a Magyar Október (MO) – ugyanakkor ezek mindegyike a Beszélő Kiadó szövegeit vette át.
Az Áramlat Kiadó főképp a Nyugaton magyar nyelven már megjelent művek újrakiadásával foglalkozott. Egyes kortárs írók esetében azok szóbeli hozzájárulását is kérték, hogy művük megjelenhessen a szamizdat irodalomban – így például Konrád Györgyét is, akinek a könyveit több nyelvre is lefordították. A „jogdíjat” öt-tíz szerzői példánnyal „fizették meg” (Jakab 2017).
Az eleinte tiltott, „szamizdatban” megjelent, magyarra lefordított szövegek legismertebb példái közé tartozik George Orwell 1984 című diktatórikus rendőrállamról szóló disztópiája, valamint Állatfarm című szatírája. Ez utóbbi Állatsors, illetve Állati gazdaság címmel is megjelent.
Magyarországon már az 1960-as években léteztek ezen művek géppel írott, szamizdatban” megjelent fordításai. Ezek a fordítások azonban nem műfordítók, hanem elkötelezett amatőrök munkái voltak. Az 1984 magyar fordítását Szíjgyártó László készítette el és 1984-től jelent meg szamizdatként. A hivatalos magyar első kiadás 1986-ban jelent meg a Forum Kiadónál (Novi Sad), illetve Magyarországon hivatalosan 1989-ban az Európa Könyvkiadónál. Az Állatfarm Szíjgyártó fordításában 1989-ben jelent meg magyarul (vö. Múlt-kor Kulturális Alapítvány 2013).
Egy másik ismertebb példa Bulgakov Kutyaszív (oroszul: Собачье сердце) című kisregénye, mely cinikus szatírája az „új szovjet embereknek”. A kaposvári Csiky Gergely Színház 1986-ban adott megbízást a magyar nyelvű fordítás elkészítésére. A darab előadását azonban a hatóságok betiltották. Ugyanabban az évben a szamizdat kiadókhoz tartozó Katalizátor Iroda Könyvkiadó adta ki először ezt a könyvet magyarul, a fordító nevének feltüntetése nélkül.
A főszereplő Filip Filipovics Preobrazsenszkij professzor hajmeresztő kísérletei azokra a veszélyekre figyelmeztetnek, amelyek a kommunista társadalom 1917-ben kezdődött kiépítéséből származhatnak. A szerző Orwellhez hasonlóan a diktatúra minden formáját elutasítja. Ahogyan a Kutyaszívben, úgy Bulgakov sok művében jelentős szerepet játszanak az állatok, akik nagyon jó eszközül szolgálnak a kritika rejtett megfogalmazásához. Az 1926-ban elkészült Kutyaszív a normák többszörös megszegése miatt csak évtizedekkel Bulgakov halála után, 1987-ben jelenhetett meg hivatalosan a Szovjetunióban (Slonim 1972: 47, 49; Schröder 1994: 316, 318).
A szamizdat irodalom hozzájárult Magyarország 1989-es rendszerváltásának szellemi előkészítéséhez, többek között azáltal, hogy megjelenítette és terjesztette a részben a fordítás segítségével importált rendszerkritikus tartalmakat. A szamizdat segítségével meg lehetett kerülni az állam, a pártideológia és a cenzúra által létrehozott gondolkodási tabukat és tilalmakat, valamint az ezekből eredő normákat.
