Czytaj książkę: «Historische Translationskulturen», strona 27
10 Veränderungen im Publikationswesen
Die Aufhebung der Zensur und die Einführung der Presse-, Meinungs- und Redefreiheit ging mit erheblichen Veränderungen in Bezug auf das Verlags- und Publikationswesen sowie das publizierbare Themenspektrum einher. Es kam vermehrt zur Publikation von vor 1988/89 verbotener Trivialliteratur, Esoterik und (pseudo-)religiöser-spiritueller Literatur sowie erotischer bzw. pornografischer Schriften. So wurde beispielsweise im Jahr der Wende 1989 der auf esoterische Literatur spezialisierte Verlag Amrita könyvkiadó gegründet, in welchem ungarische Übersetzungen kommerziell sehr erfolgreicher Bücher z.B. des indischen Mystikers, Gurus und spirituellen Lehrers Osho zu Themen wie Mysterien des Lebens, Meditation, Zen-Tarot etc. erschienen. Die im Sozialismus geltende, eher prüde und rigide Themenwahl wurde zunehmend durch die Übersetzung erotischer und pornografischer Schriften aufgeweicht. Ein Beispiel dafür ist die im Európa kiadó herausgegebene Anthologie mit dem Titel Szajna-parti Erosz – Hat évszázad pajzán francia versei (Eros am Ufer der Seine – Übermütig-kecke französische Gedichte aus sechs Jahrhunderten). Diese erotischen Gedichte wurden von György Timár aus dem Französischen ins Ungarische übertragen (N.N. 2012).
Statt der großen Verlagshäuser sind im Publikationswesen laut dem ungarischen Statistischen Zentralamt bis 2010 mittlerweile knapp 200 freiwillige Vereinigungen sowie in ungarischem bzw. ausländischem Eigentum befindliche Unternehmen und Joint Ventures tätig. Häufig sind aber auch Bibliotheken, Museen, Ministerien und AutorInnen selbst als HerausgeberInnen aktiv. Die Struktur des Publikationswesens hat sich insofern verändert, als dass auch in diesem Bereich ökonomische Gesichtspunkte in den Vordergrund gerückt sind, d.h. es gibt mehr Neuauflagen ein- und derselben Werke als früher. Insgesamt werden immer mehr unterschiedliche Bücher, allerdings in immer geringerer Auflage vermarktet. Das trifft sowohl auf Originalausgaben als auch auf Übersetzungen zu (Belyó 2010). Der staatliche Einfluss auf die für die Translationskultur geltenden Normen wurde durch diese Entwicklungen zurückgedrängt. Stattdessen dominieren ökonomische Prinzipien (private Verlagshäuser, Bedienung einer immer differenzierteren Nachfrage etc.).
11 Abschließende Bemerkungen
In diesem Beitrag wurde gezeigt, dass die ungarische Translationskultur im Sozialismus in erheblichem Maß von Normen geprägt war, die sich sowohl aus rechtlichen Regeln als auch indirekt aus der offiziell nicht, aber real sehr wohl vorhandenen Zensur sowie willkürlichen Entscheidungen von ParteifunktionärInnen ergaben und dass diese Normen im Zuge des Wandels hin zur „weichen Diktatur“, Veränderungen unterlagen. Außerdem wurde dargelegt, dass Normen in jeder Phase und auf jeder Ebene des Translationsprozesses, von der Auswahl geeigneter und erwünschter Ausgangstexte angefangen (vgl. „preliminary norms“, Welche AutorInnen durften übersetzt werden? Welche nicht?) bis hin zur konkreten Textgestaltung (vgl. „operational norms“, z.B.: Wie durfte Lenin nicht dargestellt werden? Was geschah mit den Gottesbezügen in den Übersetzungen von Jules Verne?) eine Rolle spielten. Alles das scheint die These von Prunč zu untermauern, dass „in den autoritären Gesellschaften […] auch die Translationskulturen von autoritären oder wenigstens von hierarchisch organisierten Entscheidungsstrukturen bestimmt“ werden (2007: 340).
Thematisiert wurde auch die von Oppositionellen und Samisdat-Verlagen ausgehende Gegenbewegung dazu, d.h. der Normenbruch, der in der Diktatur mit der Inkaufnahme erheblicher Risiken sowie zum Teil gravierender Konsequenzen für die betreffenden „Normenbrecher“ einherging, und welche neuen Sujets im Rahmen von ins Ungarische übersetzen Werken Eingang in die ungarische Translationskultur fanden. Es wurde aufgezeigt, dass durch die Wende 1989 eine Fragmentierung im Verlagswesen stattfand und eine viel breitere Palette an Themen, auch fragwürdiger Qualität, aufgegriffen und übersetzt werden konnte.
Durch die Charakterisierung der ungarischen Translationskultur im Sozialismus anhand zensurbendingter Normen lässt sich auch ein besseres Verständnis für die Herausbildung und Entwicklung einer durch Normenbrüche entstandenen Samisdat-Literatur erzielen, wobei die gesellschaftlichen, politischen und wirtschaftlichen Veränderungen in Richtung eines weniger autoritären Systems sowie die Freiheit im Denken gerade auch durch das Brechen von „preliminary norms“ (z.B. Übersetzung von im Sozialismus verpönten Werken) und „operational norms“ (Normenbrüche in Bezug auf die jeweilige Textgestaltung und Art der Darstellung) gefördert wurde.
A magyar fordításkultúra a szocializmusban ‒
fordítás a cenzúra, a normák és a szamizdat béklyójában
Edina Dragaschnig, Claus Michael Hutterer
1 A magyar fordításkultúra a cenzúra normáinak tükrében – A témaválasztás indoklása
A tanulmány célja a szocializmus kései szakaszában, a Kádár-korszakban a cenzúra által meghatározott normák fordításkultúrára gyakorolt hatásának bemutatása.
Ez a korszak a magyar fordításkultúra szempontjából fontos, ugyanakkor viszonylag keveset vizsgált időszak – annak ellenére, hogy ekkor olyan radikális társadalompolitikai, kulturális és gazdasági változások mentek végbe (vö. Harmat 2015), amelyek a magyar fordításkultúrát is jelentős mértékben befolyásolták. Az 1989-es rendszerváltás szellemi előkészítése többek között a gazdaság- és társadalompolitikai változásokban és a totalitárius rendszert követő időszak egyre gyengébb cenzúrájában mutatkozott meg. Megjelentek például a szamizdat kiadványok, vagyis a cenzúra által nem engedélyezett, „magánkiadásban” terjesztett nyomtatványok és hangfelvételek (Jakab 2017). Utóbbiakkal mind formai, mind pedig tartalmi szempontból ellenszegültek a pártideológia által korlátozott szólásszabadságnak, a normák és számos tabu megszegésével pedig a hatalom ellen fordultak. A politikai és a gazdasági rendszerváltás jelentős mértékben befolyásolta a kiadói tevékenységet és a legálisan fordítható irodalom választékát is.
A felvázolt téma összetettsége miatt a tanulmányban a vizsgált időszak magyar fordításkultúráját csak vázlatosan ismertetjük. Az ismertetés során a hangsúlyt a cenzúra által meghatározott normákra, valamint – a szamizdat kiadványok megjelenésével – azok megszegésére helyezzük.
Az alábbi kutatási kérdésekre keressük a választ: Hogyan működött a cenzúra rendszere Magyarországon a szocializmus idején? Milyen normákra következtethetünk ebből az akkori fordításkultúrában? Mit értünk a „vörös farok” kifejezés alatt? Mit jelentett a „három T”1 a magyar kultúrpolitikában? Milyen mértékben járult hozzá a szamizdat irodalom a normák megváltoztatásához, illetve a fordításkultúrában bekövetkező változásokhoz? Melyik kiadók és személyek voltak a magyarországi szamizdat irodalom legmeghatározóbb alakjai? Milyen változásokat hozott Magyarországon az 1989-es rendszerváltás a könyvkiadás és a fordítás területén?
2 Fordításkultúra és normák
A fordításkultúra értelmezésünkben a Prunč (1997: 107) által definiált fordításkultúra, melyet ő a tágabb értelemben vett kultúra fogalmán belül egy „a történelem során kialakult […] alrendszernek” tekint. Prunč definíciója szerint a fordításkultúra „a fordítási folyamatokban részt vevő felek társadalmilag megalapozott normáiból, konvencióiból, elvárásaiból és értékrendjéből” áll. Prunč arra is rávilágít, hogy a fordításkultúra „irányítható” (ibid.: 107).
Az „irányíthatóság” a González Núñez féle „translation and language policy” („fordítás- és nyelvpolitika”) definícióban is megjelenik (2016: 87–109). Meylaerts (2011a: 163–166) a terminológiai elhatárolásának problémájára vonatkozó gondolatmenetéből kiindulva González Núñez (2016: 88) a „translation and language policy” kapcsán az állam, a kormány és a hatóságok magatartásának fordításra gyakorolt hatását, valamint azokat a jogszabályokat említi, amelyek a közszférában a fordítást meghatározzák.
Meylaerts (2011b: 744) szerint a „fordításpolitika” azon jogszabályok összessége, amelyek az oktatási és a kommunikációs célú nyelvhasználatot irányítják, elsősorban a jogban, a politikai intézményekben, a médiában és a közigazgatásban. Spolsky (2004: 5,9; 2009: 4–5; 2012: 5) a nyelvpolitikában különbséget tesz a nyelvi gyakorlat, a nyelvben visszatükröződő meggyőződések és a nyelvmenedzsment fogalmak között.
A Prunč (1997: 107) definíciójában megjelenő „cselekvési terület” („Handlungsfeld”) fogalma kapcsolatba hozható Holz-Mänttäri (1984) elgondolásaival, aki a fordítást egy komplex rendszeren belüli olyan cselekvésként értelmezi, amelyben több szereplő és tényező is – például a fordító, a megbízó, a célközönség és a fordítás célja – szerepet kap.
Fentiek alapján elmondható, hogy egy fordítás nem „légüres térben” keletkezik, hanem számos, főként kulturális és az egyéntől független tényező alakítja és „irányítja” annak létrejöttét. Ezért amikor Prunč (1997) alapján megkísérelünk egy adott fordításkultúrát ábrázolni, olyan összefüggéseket vizsgálunk az uralkodó normákkal, konvenciókkal, elvárásokkal és értékrendekkel kapcsolatban, amelyek segítségével a vizsgált fordításkultúra leírható, illetve jellemezhető.
Egyúttal a González Núñez-féle (2016: 91–92, 103) hatalommal és fordításpolitikával („translation management”, „translation practice”, illetve „translation beliefs”) kapcsolatos meglátásait is figyelembe kell venni.
Tanulmányunkban a Prunč-féle definíciónak (1997) a kutatás szempontjából nagyon releváns aspektusa, a norma került kiválasztásra, amely alapján az általunk vizsgált fordításkultúra jellemezhető. Általánosságban véve normák alatt előírásokat, tiltásokat és engedélyeket értünk. Toury (1995) a normákat, mint a fordítási folyamatokban fellelhető rejtett szabályokat írja le, melyekhez a fordítók többsége tartja magát, és amelyekre alapos megfigyelés során derül fény (1995b: 53). Miután a normák változnak, dinamikus rendszerekről beszélünk. Különbséget kell tennünk „preliminary norms” (előzetes normák) és „operational norms” (működési normák) között. Előbbin Toury a forrásnyelvi szövegek kiválasztását, utóbbin pedig a fordítások tervezését és megfogalmazását érti (ibid.: 58).
A norma azért kiemelten fontos, mert a magyar fordításkultúrát az 1989-es rendszerváltást megelőző évtizedekben a szocialista rezsim cenzúrája, illetve az abból adódó normák, valamint a szocializmus kései szakaszában azoknak a szamizdat irodalommal történő megszegése alakították. A fordítók normákhoz való alkalmazkodása elengedhetetlen, ugyanakkor a normák megszegése is járható út, hiszen amellett, hogy negatív következményeket vonhat maga után, a norma megszegése éppen a fejlődés lehetőségét hordozza magában (Toury 1995: 55; Göhring 2002: 108).
3 A Kádár-korszak (1956–1988) és az államszocializmus főbb jellemzői az 1989-es rendszerváltás előtt
A Kádár-korszak nevét Kádár Jánosról kapta, aki az 1956-tól 1988-ig terjedő időszakban a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára, 1956–1958, illetve 1961–1965 között pedig egyúttal Magyarország miniszterelnöke is volt. Kádár, aki Czermanik János néven született 1912. május 26-án Fiuméban – ma Rijeka, Horvátország –, és 1989. július 6-án, Budapesten halt meg, vezető szerepet játszott a magyarországi kommunista uralom kiépítésében (vö. Zwahr et.al. 1999: köt. 11, 117).
Pályafutása kezdetén 1948 és 1951 között belügyminiszter volt, majd 1951-ben három évet börtönben töltött az akkor hatalmon lévő „sztálinista” Rákosi Mátyás ellen folytatott „állítólagos ellenzéki tevékenysége” miatt. Az 1956-os magyar forradalom kezdetén a felkelők oldalán állt, ám a későbbiek folyamán „ellenkormányt alakított, mely a Szovjetuniótól katonai intervenciót kért” (ibid.). Annak ellenére, hogy politikailag erőteljesen a Szovjetunió érdekeit képviselte (ibid.) és az 1956-os magyar szabadságharc orosz segítséggel történt leveréséért, majd a forradalom után számtalan felkelő kivégzéséért is felelős volt, mégis sikerült a „magyar középút szimbólumává” válnia (Bart 1999: 87). Ennek oka egyrészt az lehet, hogy Rákosi Mátyással ellentétben nem erőltetett radikális társadalmi átalakítást, másrészt Nagy Imrétől eltérően nem engedélyezte a „kommunista hatalom korlátozását” (ibid.). Bizonyos csoportok érdekeit védte és csak bizonyos feltételek mellett és korlátozott mértékben engedélyezte a „változásokat” (ibid.). Mivel messzemenően tekintettel volt a szovjet érdekekre, így a szovjet vezetéstől mozgásteret kapott a belpolitikában. Ezért épülhetett ki az államszocializmus egy kevésbé rideg formája Magyarországon. Ezt a nyugati sajtó „gulyáskommunizmus”-nak nevezte.
Magyarország másik neve – a „legvidámabb barakk” – ugyancsak a szocializmus „liberálisabb” formájára utal, habár a kifejezés részben cinikusan cseng. Magyarország a Szovjetunió szövetségi rendszerében a szocialista tábor legvidámabb barakkjának számított. A barakk metafora arra utal, hogy e szövetségben való részvétel nem szabad akaratból történt és nem lehetett azt csak úgy elhagyni. Azt is jelenti, hogy Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába tartozó csatlós államok közül egyike volt azoknak, ahol az 1956-os forradalom utáni évtizedekben, ha korlátozott mértékben is, de az átlagosnál jobb életkörülmények uralkodtak (ibid.: 70). Ez a rendszer főként az 1960-as 1970-es évek gazdasági és politikai szabályozásának lazítása révén jöhetett létre.
Kádár részvétele a kommunizmus bűntetteiben, illetve ezzel párhuzamosan a korlátozott mértékű lakossági jólétet biztosító „puha” diktatúra, amelyet megalkotott, olyan kettősség, amely ellentmondásosnak tűnik. Nem csoda, hogy a Kádár-rendszer történelmi szerepe és értékelése a mai napig vitatott és számos konfliktus forrása: 2007-ben például a budapesti Kerepesi temetőben ismeretlen elkövetők megrongálták Kádár sírját (Gergely 2007).
4 A cenzúra (intézményesült) keretei a II. világháború után Magyarországon
Az 1948 és 1989 közötti időszakban Magyarországon, a Magyar Népköztársaságban kommunista, illetve szocialista rezsim volt hatalmon, ami a sajtó-, szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot elkerülhetetlenül korlátozta. Ebben az időszakban különbséget lehet tenni a sztálinista – az 1956-os forradalom által megszakított –1948-tól 1963-ig tartó totalitárius, valamint a liberális, poszt-totalitárius (1963–1989) fázisok között.
Meglepő, hogy Magyarországon, a szovjet mintára létrejött diktatúrában hivatalosan nem volt cenzúrával foglalkozó hivatal (Horváth 2013: 80) és 1986-ig még sajtótörvény sem létezett: el akarták kerülni ugyanis azt a látszatot, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság. Nagy feltűnést keltett ezért 1981-ben a Magyar Írószövetség (korábbi nevén Magyar Írók Szövetsége) közgyűlése, ahol a többszörösen kitüntetett író, költő, műfordító és publicista Eörsi István ironikus komolysággal hivatalos cenzúra bevezetését követelte, vagyis azt, hogy tegyék egyértelművé számukra, mit szabad és mit nem szabad közölni (Vasy 2015: 99). Sok szerzőnek komoly fejtörést okozott ugyanis a félelemből gyakorolt öncenzúra: egy megfelelő törvény útmutatásként szolgálhatott volna, hogy mi az, ami publikálható és mi az, ami nem.
A hivatalosan nem létező cenzúra ellenére a média és a kulturális intézmények kommunikációjára befolyással bírt a Magyar Szocialista Munkáspárt. Az 1989-es rendszerváltásig valamennyi színház, kiadó és egyéb intézmény élén a pártállam emberei álltak, akik mind a párt, mind egyes politikusok érdekeinek megsértését jelentették. A vezető kulturális szerveket és testületeket a Központi Bizottság titkára felügyelte. A kulturális intézmények működtetése és felügyelete az Oktatásügyi Minisztérium feladata volt (Standeisky 2017: 16).
A sajtó és a könyvkiadás az állami propaganda szolgálatában állt. Az állampárt (MSZMP) Politikai Bizottságában volt egy „reszortfelelős”, aki a legfontosabb napi- és hetilapok ellenőrzését végezte. Az Agitációs és Propagandaosztályon illetve a Tájékoztatási Hivatalban több dolgozó is foglalkozott az újságok és folyóiratok cenzúrájával. Csak azt a művet, illetve fordítást lehetett publikálni, amit előzetesen megbízható pártfunkcionáriusok átnéztek és a megjelenését engedélyezték. Egy publikáció letiltásához elég volt akár egyetlen pártfunkcionárius utasítása (Horváth 2013: 84).
A nyomdákban csak azokat a szövegeket és kéziratokat volt szabad kinyomtatni, melyek engedélyezését egy lepecsételt kísérőlevél igazolta. Könyvek kiadását csak a Kiadói Főigazgatóság engedélyezhette – tehát egy mű csak akkor kerülhetett nyomtatásba, miután több ellenőrző szerven és többszöri jóváhagyáson átment (ibid.: 80); annak ellenére, hogy mindeközben – ahogy korábban említettük – ebben az időszakban Magyarországon nem létezett hivatalos cenzúra.
Különösen kényesnek számító szövegek esetében a kiadó a párt vezetésével is egyeztetett (ibid.). Ebben az összefüggésben meg kell említeni Kádár János bizalmasát, a felettébb befolyásos, magas pártfunkciót betöltő Aczél Györgyöt (1917–1991) (Munzinger Online 2018)1. Aczél neve elválaszthatatlanul egybeforrt a Kádár-korszak (1956–1988) kultúrpolitikájával és a „három T”-vel (Eörsi 2008: 74; Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2017).
5 A cenzúra által meghatározott normák és a lefordított irodalmi művek
Magyarországon a könyvek cenzúrázása rögtön a szovjethatalom létrejötte után a 530/1945. ME rendelettel megkezdődött. Egy bizottságot hoztak létre, amely (lefordított) könyvek százait – köztük számos világirodalmi művet – tiltólistára tett (Horváth 2013: 82). Itt válik a norma fogalma ismét fontossá, hiszen a cenzúra következtében számos norma alakult ki, amelyek mind a publikálásra általában, mind a fordítói gyakorlatra vonatkoztak. A kétségkívül antiszemita, fasiszta és nemzetiszocialista nézeteket, illetve eszméket terjesztő könyvek mellett nemsokára olyan műveket is betiltottak és bezúztak, melyek a Szovjetuniót vagy a szocializmust akár a legcsekélyebb mértékben kritizálták (ibid.: 82). Tilos volt a szocialista országok, mint például a Szovjetunió és Kína közötti ellentétek bemutatása (n.n. 2016). Lenint semmilyen körülmények között sem lehetett rossz fényben feltüntetni. A szovjet katonák által elkövetett rémtettek hivatalosan meg nem történtnek számítottak.
A tabutémák listája hosszú volt. A szovjet katonai-politikai szövetséget – a Varsói Szerződést –, vagy a Magyarországon állomásozó szovjet katonák jelenlétét a fordítások nem kérdőjelezhették meg. Tilos volt továbbá a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) és csatlós államainak kritizálása is. Az 1956-os eseményeket nem volt szabad „forradalomként” jellemezni, illetve a valóságnak megfelelően ábrázolni. A Szovjetunió és a szocialista államok többsége által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokról nem lehetett könyvet megjelentetni (Horváth 2013: 89). Szintén elfogadhatatlan volt az etnikai és a szociális problémák, mint például a roma kérdés, a kábítószerfüggők és a magyarországi német kisebbség helyzetének részletes elemzése. Míg a kábítószer-fogyasztás tabu téma volt, a későbbiekben azonban támogatták a kábítószerellenes kampányokat.
Az államszocializmus késői szakaszában tilos volt a megalakulásban lévő ellenzéki pártokról, civil szervezetekről, különböző egyesületek tevékenységeiről, a hivatalos külpolitikai irányelvektől eltérő magatartásokról, valamint a természetvédelemmel kapcsolatos egyesületek tevékenységéről tudósítani. Ezen kívül a karácsony vallási vonatkozására és az egyik legfontosabb magyar ünnepnapra, augusztus 20-ára sem lehetett utalni. További tabunak számított minden olyan magyar író műve, aki emigrált az országból (n. n. 2016).
A tiltott írások listája folyamatosan bővült. Az érintett illegális műveket eltávolították a (magán-)könyvtárakból, iskolákból és antikváriumokból. Bizonyos könyveket levettek a könyvtárakban a szabadpolcokról és raktárakba vitték őket vagy szétszabdalt állapotban becsomagolták és a papírhulladékkal együtt elszállították azokat (Horváth 2013: 82).
A világirodalom olyan klasszikus szerzőinek, mint Dante Alighieri, Albert Camus, Charles Dickens, Benjamin Disraeli, Alexandre Dumas, a Grimm-testvérek, Ernest Hemingway, Rudyard Kipling, Somerset Maugham, Karl May, Marcel Proust, Jean Paul Sartre és Stefan Zweig lefordított művei nem jelenhettek meg Magyarországon a cenzúra totalitárius időszakában. A nyugati irodalomról pedig azt állították, hogy az angolszász imperializmus „szellemi rothadásának csempészárujával igyekszik elárasztani a népeket s országokat” (ibid. 83).
Az úgynevezett „imperialista” nyugati ideológia terjesztésének tilalma további normának számított. Ez a tilalom természetesen hatással volt a lefordított irodalmi művek kiválasztására is („preliminary norms”). A magyar olvasóközönség számára a totalitárius időszak kezdete, azaz 1948 előtt Graham Greene, Aldous Huxley, George Bernard Shaw, John Steinbeck, Thornton Wilder vagy Jean Cocteau, Jean Giraudoux, François Mauriac és Antoine de Saint-Exupéry művei Illyés Gyula Magyar Csillag című folyóiratának is köszönhetően ismertek voltak. (Illyés Gyula többek között az egyetlen hosszú mondatból álló, zsarnokságról szóló verséről ismert.) Európa tehát „magyarul” szólította meg az olvasókat – 1948 után azonban ezt a hangot elhallgattatták. Ehelyett ebben az időben a szocialista és a szovjet irodalom került az „érdeklődés” központjába (Pomogáts 2015: 5).
Az 1945-től 1957-ig tartó időszakban a magyarra lefordított művek kétharmada orosz szerzőktől származott. Ezek mennyisége az ebben az időben Magyarországon kiadott irodalmi művek egyharmadának felelt meg (Romsics 2001: 368). Itt nem csak olyan orosz szerzőkről van szó, akik a világirodalmat előre mozdították, mint például Iszaak Babel, Makszim Gorkij, Szergej Jeszenyin, Vlagyimir Majakovszkij vagy Alekszej Tolsztoj, hanem olyan, időközben már feledésbe merült írókról is, mint például Vaszilij Azsajev, Alekszandr Fagyejev, Valentyin Katajev, Julian Szemjonov és Nyikolaj Tyihonov. Másfelől a mára már klasszikussá vált szerzők, mint Anna Ahmatova, Mihail Bulgakov, Oszip Mandelstam, valamint Marina Cvetajeva egytől egyig a sztálinista önkényuralom áldozatául estek, azaz agyonhallgat(tat)ták őket (Pomogáts 2015: 5).
Sztálin 1953-as haláláig és Nagy Imre kormányának megalakulásáig Karl Marx korai műveit sem lehetett a könyvtárakból kikölcsönözni. Egy könyv megjelenésének megakadályozásához már annyi is elegendő volt, ha a könyvkiadót „reakciósnak” tekintették. Vagy például ha az író, újságíró és fordító Márai Sándor írta egy műhöz az előszót – például Cervantes egyik műve nem jelenhetett meg, mert Márai írta az előszavát (Horváth 2013: 83).
Márai mindaddig Európa ismertebb szerzői közé tartozott, míg 1948-ban Olaszországba, majd az Egyesült Államokba emigrált. Ezután hosszú ideig feledésbe merült és csak az ezredforduló körül „fedezték fel újra” (Piper Kiadó 2018). Mivel a magyar polgárság írója volt, osztályellenségnek és bolsevizmus-ellenesnek tekintették, így a kommunista párt hatalomra kerülésével Márai Magyarországon kegyvesztett lett (aboutbooks 2018).
Az irodalmi művek cenzúrájának helyzete valamelyest javult, amikor 1950. december 7-én a BBC egy ironikus hangvételű kommentárt jelentetett meg a Times magazin egyik vezércikkéhez, melyben beszámoltak arról, hogy Magyarországon hogyan kezelik a világirodalom klasszikus műveit (Horváth 2013: 83).
Jules Verne számos regénye is csak alapos cenzúra után jelenhetett meg. Kalandregényéből, A rejtelmes szigetből, több helyen kihúzták az „Isten” szót, nem törődve azzal, hogy így egyes szövegrészek már nem voltak értelmezhetőek. Karl May Winnetou-regényeit pedig teljes egészében újrafordították és kihagyták belőlük a pietista és valláserkölcsi nézetekre, vagy éppen a keresztre való utalásokat (ibid.: 84). Így újabb normaként kristályosodott ki Karl Marx alapján az Istenre, Jézusra és a vallásra, tehát „a nép ópiumára” (Marx 1844: 72) való utalások tilalma.
Említésre méltó, hogy James Joyce Ulysses című regénye – mely a XX. század egyik legfontosabb művei közé sorolható – a cenzúra által támasztott akadályok ellenére számos fordítást és kiadást megélt és fokozatosan a magyar általános műveltség részévé vált. (Pornográf tartalma miatt az eredeti művet betiltották; az teljes terjedelmében csak egy párizsi könyvkereskedésben jelenhetett meg 1922-ben 1000 példányban. Az első magyar nyelvű kiadását – Gáspár Endre fordításában – 1947-ben szintén 1000 példányban adták ki – ám a cenzúra azonnal betiltotta azt (Kappanyos 2014).) Emiatt Magyarországon az Ulysses recepciótörténete az 1960-as évek végén, a kultúrpolitika enyhülésével kezdődött, majd a mű Szentkuthy Miklós fordításában vált igazán ismertté, amikor 1974-ben 50.000 példányban kiadták. Kappanyos (2012) szerint Szentkuthy fordítása Gáspár Endre fordításához képest hatalmas minőségbeli javulást jelent, hiszen Gáspár munkája nem volt több, mint a kor sztenderdjének megfelelő alázatos iparosmunka (ibid.). Természetesen nem egyszerű vállalkozás egy ilyen komplex irodalmi mű lefordítása, mely tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia és szintézis is egyben.
Szentkuthy fordításában az Ulysses átdolgozott formában 1986-ban, majd 1998-ban jelent meg újra. Kappanyos (2012) – aki Gula Mariannával, Kiss Gábor Zoltánnal és Szolláth Dáviddal együtt 2012-ben készítette az Ulysses eddigi legaktuálisabb magyar fordítását –, azonban hangsúlyozza, hogy a nagy irodalmi művek időtlenségét lehetetlen egy-egy fordításban megőrizni. Ennek az az oka, hogy a fordítások mindig az adott időszakot, illetve a művel kapcsolatban a mindenkori kulturális közeget tükrözik vissza – így a kulturális miliő változása következtében elkerülhetetlen, hogy egy mű fordítása elavuljon. Ezen felfogás szerint a fordítás nem képezi a mű független részét, hanem az mindig attól a korszaktól és kultúrától – végső soron kontextustól – függ, amelyben a fordítás keletkezett.
Egy mű újrafordítása számos okból kifolyólag lehet sürgető, illetve szükséges. Változhat az adott mű világirodalmi pozíciója, vagy módosulhat a célnyelvi kultúra irodalmi diskurzusa. Ezen túlmenően a műfordítás elméletében és gyakorlatában is új tendenciák léphetnek fel, vagy megváltozhatnak az olvasóközönség elvárásai és olvasási szokásai, esetleg a szövegek recepciójának gyakorlata is módosulhat (ibid.).
Mindez alátámasztja, hogy a fordításkultúrán belüli dinamikus fejlődési folyamatokról beszélhetünk. Mivel jelen cikk elsősorban a magyar fordításkultúra jellemző normáit, illetve azoknak megszegését tárgyalja, ezen összefüggések mélyebb vizsgálatára nincs itt lehetőség.
A következő fejezetekben a vizsgált időszak fordításkultúrára vonatkozó normáit és a normákkal való szakítások módjait tárgyaljuk.
