Czytaj książkę: «És mégis mozog a föld»
Toldy Ferencnek
tisztelete s barátsága jeléül
ajánlja a szerző
Kedves barátom!
Midőn jelen regényem írásához fogtam, Tehozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egyrészt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy másrészt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni.
Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötvenéves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nemcsak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.
Mert azokat én igen jól ismerem.
Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz, mint volt ez élet.
A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.
És mégis az volt.
Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi, mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.
Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.
Vörösmarty meghalt – szegényen – idegbénultan.
Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfikorában második gyermekké válva.
Bajza meghalt – szegényen —, lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.
Nagy Ignác meghalt – szegényen —, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.
Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.
Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.
Széchenyi meghalt – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.
A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.
Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.
Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé!
Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harcot valószínűvé tudja tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amik azt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatatlanok. Ami negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leírtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmam.
Hála az égnek, hogy ez így van.
De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.
És tartoztam e kísérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: „Nézzétek! Így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a múlt!
Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmúlt irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret1.
Pesten, 1870.
Jókai Mór
ELŐSZÓ
Eppur si muove!
Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.
Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.
Életföltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje: „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.”
Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.
Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”
Tisztesség adassék emlékezetének!
A CSITTVÁRI KRÓNIKA
A debreceni Nagyerdőn volt az akkori időben egy híres tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért, még Csokonai idejéből emlékezetes hely.
A tanya ivószobája szolgált a humanissiméknek; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek, s arcaikat borotválják.
Itt az ócska fenyőfa asztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.
Csupa merő diák! Botanizálni jártak a Nagyerdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertetőjelei között Diószegi olyan hosszasan leírja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.
Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: „mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk.”
A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, ahol az akademika promóciókról van szó: mennyire megy Bergengóciában a dácia? Rosta után adják-e a siligót? Mennyire rúg fel a siklus? Vizezik-e nagyon a lukmát? Engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy elekció volt, itt cserélik el, mint valami börzén, a legációkat, egy kis ráfizetéssel – post festa – egy-egy bagolynak, aki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a bíróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a pátenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patrónust, s ha a papkisasszonynak kondizik, mint kezdje a beszédet? Aztán egyik-másik tarisznyából előkerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nunciumot; ami oly jólesik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót nyeli, vagy akinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy akit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról cibál az eklézsia – csak ünnepnap, mikor abszurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kúrál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világít közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élcek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kibosszantatik a kalefaktor, kijut a gúny a grapsáknak; s jaj annak, aki ezt a kutyafülűnek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia, s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, míg a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-é be vagy egy pullus, vagy egy superbia. Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik messze, s nemegyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kisbotos, nagybotos, előre a gerundiummal!
De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a kollégiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt idemellékelem a szavak magyarázatát is.
Tehát „humanissime”, ez a diáknak a címe: emberséges úr! A „tóga” az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletű kalap: hívták „felszegezett kalapnak” is; botanizálni annyit tesz, mint „füveket keresni”, közé értve tyúkot és pulykát is; amiket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a „suvasztással”, mely jelent diáknyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a „felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró” különféle divatszabású köpenyegek elnevezései; mint ahogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, aki a kollégium felállításakor Debrecenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s amit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.
Ezt mind jó tudni.
Továbbá „akademika promócio” az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollégiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. „Bergengócia” minden falu, ahol nem tudni, hogy mi a dácia. Ez a „dácia” pedig nem Dákoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem „fizetés”. A „siligó”, az a gabonafizetés, a „siklus”, az a készpénzfizetés, a „lukma”, az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenció; képzelhetni, mennyi víz téved aközé! A „vaskalapos”, az a vén pap népszerűsített elnevezése; a „kosta” pedig a tanító görög titulusa; a „stóla”, szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A „párbér” minden egy pár embernek azért való büntetése, amért megházasodott. Az „elekció” válogatás a legációban, a „legáció” pedig egy igen célszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – „Post festam.” Ez a dátum, amikor kontókat szokás fizetni.
A „pátens” egy olyan levél, amit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a „patrónus” pedig az a valaki, aki szeret elszökni a pátens elől. „Kondizni”, az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy „udvarolni” s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval „kurizálni”. – Az „elemozsyna” minden, ami megenni ajánlja magát. A „létum nuncium”, különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja „az örvendetes hír” értelmét. A „kókvia” konyhát jelent, de kollégiumit; a „semper” mindennapi leves, a „pikó” pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a „civa” jelent polgárnőt, szabadon fordítva „civisből” femininumra; a „macskanadrág” pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A „cibálás” származik egy latin szótul: „cibus” – étel —, tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – „Absurdum” egyszerű fordításban annyit jelent, hogy „töltött káposzta”. Ez a képtelenségek régiójába tartozik. – „Potya” azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. „Baltás”, ez a joghallgatók álneve. „Szatyi”-nak nevezik a fehér kenyeret; „dárdás”-nak azt a kicsi tanulót, aki a nagyobb diáknak fűt, s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. „Gugyi” valamely szeszes italnak a neve; a „klipitroklapatorium” pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. „Közjóra világítani” annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, aki az asztalhoz férhet. „Hálpaklacs” annak a neve, aki nagyon siet a beszéddel, rövidítve ebből: „Hála a papnak, másvilágon is van kulacs!” Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. „Kalefaktor” az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani: „grapsa” az illető felsőbbség, ha professzor – „kutyafülű” pedig, ha jurátusi minőségben létezik. „Gyantázni” természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: „harmónia”. „Quinquennis”, aki már teológiát hallgat, „longissima” pedig a hosszúszárú pipa. – „Pullusnak” neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg „superbia” (kevélység) névvel ruháztattak fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányú és hajlamú borbélylegények.
Ami pedig a „szuka” szót illeti: ezt körülírnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést – mely nem férfi, de nem is asszony; hanem nem is kisgyerek. Találja ki: aki tudja! Biz ez rossz szokás, de talán majd kimegy a divatból.
Végre az „ad arma!” – „Fegyverre!” – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. S „nagybotos, kisbotos” ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, akik a tűzoltásra hivatott tanulóifjúságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett „gerundiumok” nem valami grammatikai formák, mint inkább hatalmas tölgyfa fustélyok, ólommal beöntve, amik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s amiknek hatalmas öklű kezelői a legációi elekcióknál ez érdemeikért tizenkét ifjúval elébb választanak a sorban jog és igazság szerint.
Már most tehát tudunk mindent.
Hanem mindennek, amit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyírott fejű diáknak az anekdotáit meghallgatni, aki a hosszú asztalfőn ülve társait megnevetteti, s fizetésül a borukat megissza, s akit a korcsmáros „humanissime Aszályi”-nak szokott megbecsülni.
Másutt van dolgunk. A pincében.
Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.
A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a „sacro sanctum”.
Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés „órros”, körülrakva egy tucat bádogpohárral.
A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.
Kilencen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek „kinnlakók”, valószínűleg „baltás”-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházáig az utcán végigvezet.
Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dülöng egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.
De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.
Ez humanissime Jenőy Kálmán.
A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. – Ennek a neve humanissime Barkó Pál.
Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.
Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal „nagybotos”, hanem az most nincs nála.
A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg „finak” volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:
Múlik, mint az árnyék, ez az élet:
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
Hej, bizony esztelen,
Aki búsul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi,
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
Megszaporodik ez az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj, nosza, kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!
S aztán megint vissza az első sorra: „Múlik, mint az árnyék, ez az élet.”
Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: „Nagy uram, elaludt a gyertyánk!”
A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy „debreceni szem”-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.
A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.
A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.
Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.
1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.
Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.
Ezért a neve Csittvári krónika.
„Csitt” azt teszi, hogy „legyünk némák!”
A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették „Csicsvári krónikának”, s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy „ez is a Csicsvári krónikába való!” Hanem voltak – kevesen —, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.
Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!
Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.
A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.
Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.
Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.
Caraffa eperjesi mészárlása.
Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.
A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.
Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.
És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.
A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.
A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.
És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.
Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:
Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!
Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes „compono, impono” kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.
A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: „Aquila non captat muscas.” (A sas nem kapkod legyek után.)
S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.
A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.
Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovics katekizmusa, a Manch-Hermaeon – I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! – az Árpád-ivadék Crouy család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K…ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette – s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!
Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes „cras” fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:
Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.
(Bárányként csecsemő, kisgyermek és anya és férj Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)
A rejtelmes epitáfium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyethalt. – Ez eseményről írandó epitáfiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.
Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.
Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.
És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A Csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.
Ilyenforma tartalma volt a Csittvári krónikának.
Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.
A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A… három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.
Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.
A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?
A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának saját kezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt Csittvári Krónikának, hanem Koszorúnak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.
Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.
Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.
– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a „Dungó” dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, „hogy a Dungót ne danolják” – az volt rá a felelet, hogy „csak azért is Dungó!” —, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apolló kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a „dungó” egy olyan sárban járó s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a Koszorúba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. „Genus irritabile vatum.” (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.
Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.
– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.
A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:
– Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.
– Kérjük felolvastatni.
– Az első Kovács József verse a „kopott nemesekhez”.
Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blaszfémiát versbe szedni merni!
Földiek! Lehettek nemcsak, meddő tök —
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös „N”-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh, idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah, nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.
Én Nemes vagyok; de nem tudom, a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?
No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.
A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.
A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.
Ennek pedig a címe: A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.
Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.
Egyhangúlag felvétetett a krónikába.
A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.
