Czytaj książkę: «Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig», strona 9

III
ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól – kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban érvényesült. De itt is áll, hogy: a legegyszerübb igazságokat legkésőbben fedezik föl az emberek.

Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei, hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi: hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak feleletet. Pedig felelniök kell.

Annyi bizonyos, hogy Magyarország az erőpazarlások hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.

Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti: vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német, franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések következtek, melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi irónkra gondolunk, pl. Mikes Kelemenre, a kinek Törökországi levelei már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.

De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát: akkor elkezdtünk fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, népünk tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát. Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül lappangtak és poshadtak a homályban.

Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a Kovács Pál benedek-rendi pap közmondásos gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, Fabchich József, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak – nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im – magyarul!« Öt év mulva (1799) megjelent az első népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát ugyanabban az évben, melyben Baróti Szabó Dávid is kiadta a Magyarság Virágait – egy váczi daloskönyv. 1804-ben Szirmay Antal jeles munkája, a Hungaria in parabolis, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot Dugonics András gazdag gyüjteménye, a Magyar Példabeszédek és Jeles Mondások két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék, Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár István buzditó közlései után határozza el az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni Kazinczy rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül megveti. Csokonai, ellenkezőleg, szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak: »Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« Kölcsey 1826-ban fennen hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni«. – Eötvös, egy évvel később, mint Székács József Szerb népdalok és hősregék czimü könyve megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből ered« s Toldy Ferencz 1843-ban, a lírai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«. Ugyanebben az évben kezdi meg Kecskeméti Csapó Dániel Dalfüzérkéjé-nek kiadását s jelenik meg Szakáll Lajos Czimbalom czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért rövid idő alatt elkapkodnak.

Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük vissza Kisfaludy Károly népdal-próbálkozásait és Czuczor kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a kivitelhez. Megbizza Erdélyi Jánost, a jónevü költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa, seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.«

Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához. Nemzetének lehető kitudása a czél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az emberiség irányában – önismeretté izmosodhassék s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban.

Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.

Nagy gyüjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben Tompa Mihály Népregék és mondák czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas genie, mint a minő Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a nemzeti jelleget.

Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez mi vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! Petőfi és Arany, kik a »naivot és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.

Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg Ballagi Mór kétkötetes példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel állt elő, a Magyar közmondások könyvével; 1863-ban pedig Kriza János (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyüjteményével, a Vadrózsákkal, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd következtek Thaly Kálmán rendkivül becses gyűjteményei, a Régi magyar vitézi énekek két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII. századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az Adalékok a Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében ujra három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai nem-magyar ajkú népköltészet tárát (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak közül Kálmány Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből. (Koszorúk az alföld vad virágaiból. Két kötet. 1877. Szeged népe. Három kötet. 1881.) Mások, mint Fogarasi János, Bartalus István, Mátray Gábor, Szini Károly s legujabban Bogisich Mihály és Káldy Gyula régi énekek és népdallamok gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül legyen elég Merényi László (Eredeti népmesék. Sajóvölgyi és Dunamelléki népmesék. 1861–63.), továbbá Arany László (Eredeti népmesék. 1862.) és végül Benedek Elek (Magyar mese- és mondavilág. Öt kötet. 1894–1897.) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. 1891.) és Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerü szólások. 1897.) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.

Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket, közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem tartozik a – kisebbek közé.

IV
A VIRÁGOK POÉTÁJA
1817–1868

Tompa Mihályt sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll. Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később, midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg, bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott formáitól és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni éppen nem volt olcsó dicsőség.

A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés helyett azonban a Népregék és mondák czimü kötetét rendezte sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy kis természetes beszéd. (Árvalányhaj, Jávorfa.) A könyv czime uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves, vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak, szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb. keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével: jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb képzelődésnek.

Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi Helység kalapácsa és János vitéze. Két mű, mely nyiltan hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a szatira ostorával vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges, üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes, természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival, természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások. Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a naiv. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a bennök hiányzó művészetért.

Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez, ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem. De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról. Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy jóizü kurucz tréfáját, Szuhay Mátyást, Arany tüneményszerüen fölbukkanó Toldija mellett, elismeréssel koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését fokról-fokra. A kisebb elbeszélések terén szeretettel működött ezután is s második gyüjteményében, a Regék, beszélyek-ben (1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb formákkal találkozunk. (Vámosujfalusi jegyző, Özvegy és fiai, Muszka tréfa, Egy házasság, Pali története stb.) Uj hang is csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb, szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.

Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves regekötet követte: a Virágregék, Tompa legnépszerübb könyve, mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a – virágok poétájának. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye »ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek, pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak, szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, gőgösek, ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata. Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:

– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!

– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza – mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?..

– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny? Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és kaszinóba járnak?..

Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek és kaszinóba kezdenek járni, de a Virágregék bájos meséit még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.

Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul, biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen. Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték anyagát rejtve magában – a Három a daru czimü életképe; igy válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké az Árverésen és az Öreg szolga czimü költeményei, ezek a mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt képek, melyeket azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem, választ el a lira birodalmától.

Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (Az én lakásom) s dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban ragyogtatják (Télen, nyáron pusztán az én lakásom). Indulat ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél. Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek meg s viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon. A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…

A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa, Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok, sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó szegény virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…

Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly, képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A Gólyához irt költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek, hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy rémlett, egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén »csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a »virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a kellő formákat. A Pusztán czimü bátor hangu s megrázó erejü költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes cziklus legtöbb fényü darabjait: a Levél egy elutazott barátom után cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt Ikarus-t, mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom merészségét dicsőiti s végül az Uj Simeon-t, ezt a fölséges biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető ujjászületésének, a szabadság visszatérésének nagy ünnepét aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem veszitheti el a maga aktualitását.

Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi, mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok, midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással, mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek, együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az Őszi és Alföldi képek, a Tornáczomon czimű mélabús poéma, a Sirboltban czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató szivszaggató énekek s az Utolsó versek tisztafényü strófái s még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép, várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:

– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk. Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk a szive porára.